Veres Erika: Gingko biloba

Párban a gingko biloba fák a Szófia utcában. Áthajt közöttük a 76-os. Ugyan hova mennek még emberek ebben a semmi világban, hova indulnak el, minek? A pályaudvar szájánál ugyanez fogad: minek? Belépünk, át a kis óra alatt, de ez a kapu csak egy hártya kint és bent között, amely terek egyébként egymásnak megfeleltethetők. A pályaudvarnak nincs igazi teteje, nincs kinyitva, nincs becsukva.
Átfúj rajta a szél. Igen, heves szelek, viharok élesítik karmukat itt – nekiszaladnak öntöttvas oszlopnak, betonfalnak, ablaküvegnek, végigcsúsznak a sínek mentén, bekiabálnak a pénzváltó kabinjába, hogy szar az árfolyam, hé, aztán kérnek egy rántottsajt-burgert a gyorsbüfében, hogy egy kalauz képébe töröljék azt, szinte azonnal – szoros egymásutánban követik egymást a történések. A szél nem rogy le a fal mellett, kanyart vesz és fölszalad rajta az égig – ugyanazzal a lendülettel, mint amellyel a vágány menti akácfákat tépte az előbb. [Most nincs viszonya a fákhoz. Tudata beszűkült. Oda az érzelmek is. Kit érdekel, mit gondol más. Mit gondol ő maga.] A szél nincs – együtthatók keveredése csupán. Nyomáskülönbség, termodinamikai fordulat, valami disszonáns asszociáció megvastagodása a homloklebenyben. Elutasítón följebb húzzuk vetrovkánk cipzárját, a tyeplákifelsőt állig, miközben arcunkat kendőzetlenül hagyjuk, s kitesszük a környezeti hatásoknak. Naptejjel ápolt magány, a szemgödör fésűt rejt, ereket kapál benne a múlt. „[…] levéllemezét villásan elágazó, széttartó erezet vonalazza.” Remegni. A pályaudvar órája mesét olvas fel az utasoknak. Mindig eggyel arrébb pöcköli a tekintetet. Csakhogy hamis váltó ám a látvány – valós másodpercszámláló kizárólag a szívizom lehet. Ha görcsbe rándul, akkor is. Ha pulzál, akkor is. Ha már nem, akkor is. „Az óhajtó mondatokban a hallgató nem címzettje a kívánságnak, nem is ismert, szerkezet által sem adott.”
A szél fölrohan a falon. Ülve marad alatta a nyoma. Oda nem nézhet senki. Azt mindenki tudja. Hiába! Kárba vész az illúzió. Kiderül majd minden titok, ami az avarban enyészetnek indult. A rovarok, a csúszómászók, a pókok. A vonzó illat szaggal vegyül. Bedől helyére a semmi, odaomlik, asztalt terít magának, lárvát reggelizik, lárvát vacsorázik, s ahelyett, hogy ő maga is ízekre szakadna, a semmi ónos esőként folyik szét a pályaudvar salakos sztyeppéjén. Tartása van a kóbor hiánynak. Odasettenkedik, és belehuppan [a szívbe]. Kivenni, eltávolítani nem lehet. Még csillagcsavarhúzóval sem.
Az emlékezet megőrzésében a páfrányfenyő levele segíthet. Márciusban rügyezik. „Kétlaki; a termős és a barkaszerű porzós virágzatok külön fán jelennek meg; termései kezdetben zöldek […].” Lombját októberben egyiramban lehullajtja. [A Szófia utca merőleges.] Megannyi halfarkacska szúródik bele a fenyőháncsmulcs térközeibe. Sssspppssszccctttö – hallatszik a hullás és becsapódás, miközben a 76-os elhúz a hosszú Izabellán, miközben lágyszárúak hajtják le őszirózsa buga-barka fejüket, miközben beleremegnek a téglák, a tetőcserepek, az utcakövek, a trolivezetékek, a nénik szatyorfület markoló kezei, a bácsik halántéka, a söröspoharak a bárban, a vörösvértestek a vénában, a halak az akváriumban, a kulcsok bizonyos lakatokban, a fogak az állkapocs gödreiben. És nyilván megremegnek védett madaraink is, ha eljut a levélzörej repülő lelkük udvarába. Hallanak minket. A pályaudvarnál is. Tudják, mit álmodtunk február elején, és ismerik sóhajaink röptének irányát.
A Szófia utca merőleges.