Túlélni Montenegrót: három főváros meséje

Az ország szűk parti sávjában, a Kotori-öböltől Sutomoreig egyértelmű az üzenet: kedves turista, nézd, a tenger, és kultúra meg bőség is volt itten a sok évszázados velencei uralom alatt. De beljebb, a hegyek között vagy a karsztos fennsíkokon, abban a másik Montenegróban, ahol ugyanezekben az évszázadokban a helyi klánok egymással és a törökökkel marakodtak, esetleg birkát terelgettek, a kontextust az úthálózat, meg persze maga a táj teremti meg.

Persze, van ezen a vidéken is kötelező látnivaló: a sziklafalba épített Ostrog kolostor, (II.) Petar Petrović Njegoš mauzóleuma a Lovćen egyik csúcsán, vagy Njeguši falu, a Petrović klán szülőhelye a Kotor feletti hegyekben. Mondjuk, ezeknek a közelébe sem mentünk – és igen, van hiányérzet, de úgy tűnik, ha valaha, akkor ez az elmaradás majd néhány év múlva, egy vidám hangulatú nyugdíjas-társasutazáson lesz orvosolható. Egyébként tervbe voltak véve, csak a megvalósítás került rosszkor szóba. A Shkodrai-tó partján (értsd: felett) töltött második napon, Cetinjéből éppen hazatérve a vadromantikus estate&winerybe. Talán nem kellett volna az a késői ebéd a főtéren, szemben Nikola király egykori palotájával, és halál biztos, hogy nem kellett volna kikérni azt a Njeguški steaket. Talán (a megint ki-kieső navigáció helyébe lépve) nem kellett volna improvizálni a szerpentineken, és megtalálni azt az elkeskenyedő szakaszt, ahol a hajtűkanyarok nem voltak bevehetők korrigáló tolatgatás nélkül. Azon a ponton a hiperventiláló hangulaton alig-alig lendített valamit, hogy egyszer csak feltárult előttünk a környék legtöbbet fotózott panorámája: reszkető lábbal, de ott álltunk a Pavlova stranán, alattunk pedig pazar kanyarulatot vett a Rijeka Crnojevića meandere (a név itt a folyót, nem a települést jelöli). Szóval, mint mondom, este szóba került a másnapi program… és akkor a világ legjámborabb, mindig mindent bevállaló, szó nélkül tűrő sofőr-váltótársa a térképet akarta látni. Hogy vannak-e arrafelé hajtűkanyarok. Nos, igen, kicsit sűrűn egymás után, de ha ezt a mai napot túléltük…

Ne cifrázzuk: másnap Podgoricába mentünk. Montenegró modern kori fővárosa síkságon fekszik. Ezt leszámítva egy dolog miatt látogat el ide a kíváncsi utazó: tévedésből.

De lassítsunk, és maradjunk inkább a historikus időrendnél.

A Crnojevićek földje

A középkor vége felé ez a vidék a szerb területek déli pereme volt Zetai Fejedelemség néven – vegyük fel valahol itt a históriás ének fonalát. Utolsó uralkodói, a Crnojevićek már az Oszmán Birodalom balkáni terjeszkedésével néztek szembe. Ivan, aki a mi Mátyás királyunk kortársa volt, évtizedekig harcolt a törökökkel egy egyre szűkülő zónában. Hatalmának központja a Shkodrai-tó vidéke volt, de még itt is újra és újra védhetőbb (megközelíthetetlenebb) helyszínekre kényszerült áthelyezni az uralkodói székhelyét: Žabljak várának eleste után Obodot erősítette meg, aztán gyorsan át is nevezte: ez Rijeka Crnojevića (az azonos nevű folyó mellett).
Az egykori fővárosi rangot nem sok minden idézi napjainkban, bár később, már a Petrović-dinasztia idejében a település ismét megélt egy felemelkedést: különleges, még a tengerpartnál is enyhébb klímája miatt az uralkodócsalád tagjai szívesen töltötték itt a teleket; Danilo fejedelem hidat, Nikola rezidenciát építtetett Montenegró Nizzájában vagy Velencéjében. A 19–20. század fordulóján épült házaknak egy részét szépen felújították, megint mások romos oromfalként illeszkednek be a promenád utcaképébe. A helyi éttermekben főleg a helyben fogott halakat érdemes megkóstolni. Ma a településnek 200 állandó lakosa sincs, ennek ellenére a Shkodra környéki vízi turizmus egyik központja. Vagy a tóparti Virpazarból, vagy  Rijeka Crnojevićából indulhatunk csónaktúrára, hogy felfedezzük a Balkán legnagyobb tavát. Utóbbi esetben a folyó szavakkal nehezen leírható kanyarulatain át közelítjük meg a nagy víztükröt. A szerteágazó kínálatban hajnali vagy alkonyi madárles, szigettúra, „telehajó” vagy privát szolgáltatás, kajakbérlés is szerepel. Árverseny gyakorlatilag nincs: bárkit, bármit válasszunk, a fő/órára kalkulált ár nagyjából ugyanaz. Azt azért érdemes tudatosítani, hogy még egy 4-5 órás hajóút árán is a Shkodrai-tó északi szegletében maradunk, ha a délebbi részek felé is kimozdulnánk, egész napos programmal számoljunk.

Cetinje vladikái

A már emlegetett Ivan Crnojević egyébként egy idő után a nevét viselő fővárosból is továbbállt: még biztonságosabb helyre költöztette a központját, a Lovćen hegyei közé – megalapította Cetinje városát és kolostorát. Bár a modern Montenegró adminisztratív fővárosa Podgorica, Cetinjét a mai napig megilleti a kulturális és történelmi főváros rangja. Ha rászánunk egy napot, néhány száz méteren belül megtaláljuk a legfontosabb emlékeket: az ortodox kolostort, amely kiemelten fontos szerepet játszott az ország történetében, hiszen évszázadokon át a püspökfejedelmek (vladikák) székhelye volt; a Biljardát, amely ma múzeum, de eredetileg a Montenegrónak új, modern irányt szabó (II.) Petar Petrović Njegoš rezidenciájának épült; Nikola király palotáját (ma: múzeumát); és legalább kívülről megnézhetjük az egykori trónörökösi palotát is, amely ma az ország köztársasági elnökének a hivatalos székhelye. Akárhonnan nézzük is: szerény városi paloták, amelyek egy nem tipikus uralkodóház történetét közvetítik.

Montenegró belső, hegyes szárazföldi része a 15. és a 19. század között az Oszmán Birodalomhoz tartozott, bár a török szorítása változó volt: egy-egy ambiciózusabb uralkodó, pasa vagy szandzsákbég időnként megpróbálta ténylegesen meghódítani a hegyi törzseket – vagy legalább rendesen beszedni az adót –, de ilyenkor általában megmutatkozott, hogy a hadjárat költségesebb, mint a remélt végeredmény. (Ugye, a kontextus: járhatatlan utak, hegycsúcsok között megbújó, elszigetelt kistelepülések…) Így aztán az idő nagy részében kimondva-kimondatlanul beérték azzal, hogy a klánok földjét egyfajta pufferzónának tekintették a velencei partszakasszal szemben. Működő állam hiányában felértékelődött az ortodox egyház szerepe, és Montenegróban egy különleges teokrácia alakult ki: a helyi egyház fejét, Cetinje ortodox püspökét, később metropolitáját részben világi ügyekben is illetékes, a klánok vezetői fölött álló püspökfejedelemnek (vladikának) kezdték tekinteni. Ráadásul a 17. század végétől a cím örökletessé vált, és a Petrović családon belül szállt generációról generációra. Mivel az ortodox püspökök nem nősülhettek, az aktuális egyházfő kiszemelte valamelyik unokaöccsét, és az utódjaként nevelte fel. A 19. század folyamán, a törökök balkáni visszaszorulásával és Montenegro függetlenségének kivívásával párhuzamosan a teokratikus rendszer fokozatosan világi dinasztia formáját öltötte magára: II. Petar unokaöccse és utódja, Danilo fejedelem már megnősült – aztán merénylet áldozata lett, így őt megintcsak egy unokaöcs követte. Nikola fejedelem 1910-ben felvette a királyi címet, és minden oka megvolt rá, hogy hosszabb távra tervezzen: fiai is születtek, rengeteg lánya közül öt európai uralkodóházakba házasodott (Montenegró egyetlen királyát tréfásan Európa apósaként is emlegették). Aztán közbeszólt az első világháború.

Nikola király a maga módján az első világháború egyik legtragikusabb figurája. A cetinjei püspökök és fejedelmek hagyományosan jó kapcsolatokat ápoltak a cári Oroszországgal és szerb testvéreikkel – nincs abban semmi meglepő, hogy a szarajevói merénylet után az elkövetők egy része azonnal Montenegró felé vette az irányt, ott remélve biztos menedéket. Ahogy az is érthető, hogy az első hadüzenetváltás után Nikola azonnal Szerbia oldalára állt, sőt, még az ország haderejét is szerb főparancsnokság alá helyezte. Amikor Montenegrót 1916-ban elfoglalta a Monarchia hadserege, a király Franciaországba menekült. Ott érte 1918 végén a győzelem híre. Ahogy az a hír is, hogy némi szelíd szerb ösztönzésre Podgoricában menet közben összehívtak egy nemzetgyűlést, melynek résztvevői kinyilvánították, hogy magukat a nagy szerb nemzet és a megalakuló Szerb-Horvát-Szlovén Királyság részének tekintik. Így aztán Montenegró egyetlen királya koronáját vesztett, bukott uralkodóként, emigrációban hunyt el éppen 100 évvel ezelőtt, 1923 márciusában.

Podgorica és a pokol

Podgorica egyébként nem csak a független királyság megszűnésekor játszott furcsa szerepet a montenegrói történelemben. Mint említettem, síkságon fekszik, itt semmi nem állt útjába a török előrenyomulásnak: a város évszázadokon át az egyik legfontosabb oszmán katonai központ volt a térségben. Később aztán ez volt Tito marsall Sztálingrádja, legalábbis abban az értelemben, hogy a város már 1946-ban felvette Jugoszlávia vitathatatlan tekintélyű vezetőjének a nevét: egészen 1990-ig Titogradnak hívták.

Podgoricát Európa legcsúfabb fővárosának nevezni durva egyszerűsítés: nem a csúfság a gond, hanem az értelmezhetetlenség. Mintha az eltörlés és a pillanatnyi impulzus szerint bármit bárhova építés igénye itt folyamatosan felülírt volna minden egyéb, funkcionális és esztétikai szempontot. Hiába járjuk a belvárost, semmi kapaszkodót nem találunk a városképben (mondjuk, éttermet sem, de ez most mellékes). Az egyetlen hely, ahol némi megnyugvást lelünk, Podgorica új építésű, 1993 és 2013 között emelt katedrálisa. A közvetlen környezet lehangoló, mintha csak egy parkoló közepéből emelkedne ki a székesegyház, az utca túloldalán már a biznisznegyed többfunkciós tömbjei emelkednek, de előbb még elmerengünk azon, miért pont Nikola Teslának állítottak itt kereszt alakú emlékművet, illetve mi lehet a kapcsolat egyház és a tőszomszédságban álló lepukkant vendéglátóhely között. De: arra például tökéletesen jó lehetőség kínálkozik, hogy a katedrális belterében rácsodálkozzunk a kétezer éve formálódó ortodox ikonográfia 21. századi megjelenési formáira.

Kedvenc freskónknak (lásd a képen) a „Józsi, a párttitkár a kis Jézus vállára teszi a kezét” címet adtuk, de mentségünkre szóljon, nem csak a mi humorunk bizarr. Azt olvastuk, hogy van itt egy falfestmény, amely Marxot, Engelst és Tito marsallt örökíti meg a pokolban. Átgondoltan, ravaszkodva álltunk neki a keresésnek. Vettünk gyertyákat, azokat meggyújtottuk, szépen, udvariasan megcsodáltunk mindent, aztán elkaptuk az egyik templomszolgát: hol van Marx, Engels, Tito meg a pokol? Letagadta a létezését. Mi mégis megtaláltuk.

Ha Podgoricában járnak, a katedrális főbejárata feletti karzat mennyezetén keressék.