Túlélni Montenegrót (1.)

Az úgy volt, hogy másodszor döntöttünk Montenegró mint nyaralós helyszín mellett, bár mindkét alkalommal más kondíciókkal vágtunk neki. Ha jól számolok, 2015-öt írtunk (hajh, az első szép emlékű migránspánikos nyár), még járt az Avala expressz (amivel átszállás nélkül lehetett eljutni Barba), a gyerekek kisebbek voltak (szóval az „ottalvós vonat” direkt szórakoztató programként merült fel), amikor elérhető célpontként Ulcinjra böktünk a térképen. Erről a tapasztalatról alább egy kicsit bővebben is szó lesz, most legyen elég a fő konklúzió: megfogadtuk, ha még egyszer visszajövünk, azt a magunk uraiként, ergo autóval tesszük. Egyszerűen azért, mert véges az az idő, amit képesek vagyunk tengerparti heverészéssel tölteni, azt a műfajt pedig, amiben a legszívesebben utazunk (heverészés, természet, kultúra, kaland, történelem, felfedezés stb. együtt) praktikusan és viszonylag költséghatékonyan így lehet összehozni.

A ködös eshetőségből tavaly augusztusra közepesen ambiciózus projekt kerekedett: bosznia-hercegovinai zárójelbe ékelt kétütemű Montenegró. 

A zárójel a tranzitéjszakákat takarja: odafelé egy megalvás Jajcéban – mert korábbi BiH-túráinkból ez a rész még kimaradt, a várost, a vízesést és nem utolsósorban az Orbász (Vrbas) folyó völgyét régóta látni szerettük volna –, visszafelé másfél nap a páratlan Szarajevóban. Közbeékelve pedig kerestünk valami ígéreteset a két Montenegróból. Az ország rurális, belső részéből a Shkodrai-tó környéke mellett tettük le a voksunkat; papíron Rijeka Crnojevića „városa” volt a célpontunk, tényszerűen viszont néhány kilométerrel távolabb, Riječaniban foglaltunk szállást… vagy még azon is túl. A balkáni településszerkezetet nehéz a mi tapasztalatainkat tükröző fogalmakkal leírni; átmeneti otthonunk leginkább családi borbirtoknak tűnt, ahol a szőlőművelést mintha némiképpen beáldozták volna a turistatartás oltárán (bár a Vranacuk azért finom). Romantikus filmekbe illő környezet: néhány kőház a szőlőtőkék között, fent a hegyen, nagyjából a semmi közepén. Innen költöztünk át aztán a másik, az idegenforgalmat ipari szinten űző, apartmanházat apartmanház hátára legózó, nyüzsgő tengerparti Montenegróba, azon belül is a Kotori-öbölbe.
És akkor vissza a kezdetekhez.

Anno Ulcinjban

Azt nem mondhatom, hogy Ulcinj nem volt jó élmény. Ez a montenegrói tengerpart legdélebbi, már albán többségű városa, és valami olyasmivel dicsekedhet, amivel nem sok nyaralóhely az Adrián: a 13 kilométer hosszan futó, valóban príma, homokos Velika Plažával. Mondjuk, a városból érkezve valahogy meg kell közelíteni – kocsival, taxival, menetrend szerint közlekedő kishajóval –, bár ma már ez sem feltétlenül igaz, mert az elérhető információk alapján nagy fejlesztések zajlottak a környéken, éppen ide összpontosulva bővült sokat a szálláshelyek kínálata.

Az „Ulcinji riviérán”, vagyis a város környékén egyébként számos kisebb-nagyobb öböl található, ezek szinte mindegyikéhez tartozik többé vagy kevésbé kiépített strand is az alapvető szolgáltatásokkal. Jó részük sétamódban is elérhető, a Mala  Plaža például közvetlenül a belváros alatt fekszik (lévén hogy az utcák a hegyoldalba épültek). A víz meleg, a nyári Balatonban is rendre didergő testünk ellazulva csapódik a hullámokba, a helyi tengeri faunának alig látjuk nyomát… ami azért elgondolkodtató.

A „lenti” vendéglátóhelyek meg­lehetősen igénytelenek, így már csak gasztrotúraként is érdemes felsétálni a város fölött emelkedő Kalaja erődbe. Ez egyben a történelmi óváros, még abból az időből, amikor Ulcinj formálisan az Oszmán Birodalom részeként hírhedt kalózfészek volt. A kalózkodásnak mint vállalkozási ágnak igen jövedelmező része volt a rabszolgakereskedelem, illetve a foglyok váltságdíjra cserélése. Egy helyi legenda szerint Ulcinjt a világirodalom történetében is megilleti legalább egy lapszéli jegyzet, mert Miguel de Cervantes, a Don Quijote szerzője is raboskodott a városban. Életrajzi tény, hogy a spanyol író 1575-ben, Itáliából hazafelé hajózva berber kalózok fogságába esett, és öt évbe tellett, míg a trinitárius rend végül kifizette az érte követelt összeget – az viszont, hogy Ulcinjban sínylődött volna… nos, nem adatolható, de egyértelműen nem is cáfolható. A sikátorokat róva tehát simán eljátszhatunk a gondolattal, hogy Cervantes nyomában járunk, amikor a lőréseken kitekintve a távoli horizontra függesztjük a tekintetünket... hogy aztán továbblépve keressünk egy hangulatos bárt vagy éttermet. Az Antigona például a kötelező menüpontok egyike az ide látogatók számára: családias halvendéglő hatalmas terasszal, csodás panorámával, kiváló konyhával és barátságos kiszolgálással; a mai napig tömegek lájkolják, tehát úgy tűnik, a família hosszú távon is szinten tartja a bizniszt.

Ami nem is olyan egyszerű, hiszen Ulcinj nyaranta a többszörösére duzzad, ilyenkor minden szolgáltatás megtalálja a maga közönségét, ám a főszezon lecsengésével nem nagyon marad lehetőség. Szállásadóink – egy nyugdíjkor felé tartó házaspár – stabilan a városban élnek. A háziúr a tisztiorvosi szolgálatnál dolgozik, bennfenntes tippként súgja, melyik bevásárlóközpontban ajánlott feltölteni a készleteinket és melyiket kerüljük el. A gyerekeik fiatal diplomások, külföldön boldogulnak, nem vágynak haza. Van szép nagy ház – természetesen pazar terasszal, kilátással az öbölre –, ahogy ketten maradtak, elférnek benne ők is, meg két apartman a vendégeknek. Egy másik, tipikusnak tűnő történet a kedvenc, korrekt áron fuvarozó taxisunké: a harminc körüli srác év közben Hollandiában dolgozik, de nyárra mindig hazajön, mint sokan mások is a városból; mint mondja, a hülyébbek csak lógatják a lábukat, elverik a pénzüket, a nyugati rendszámú menő autóikkal villognak, de a szorgalmasabbja ilyenkor sem pihen – beáll taxizni vagy besegít a családi vállalkozásban.

Mindent összevetve, Ulcinj szépen bejárható és beélhető nyári célpont – úgy egy hétig. Aztán az emberen csak kitör a viszketegség, hogy jó volna még valamit látni, megélni, kipróbálni. És nagyjából ekkor érünk el a helyi lehetőségek határáig. Nehéz eldönteni, hogy valóban a rétegzettebb szolgáltatások hiányoznak, vagy az a fajta hálózatos információáramlás nem működik, amely elérhetővé tenné ezeket. Mondok egy konkrét példát. Ada Bojana egy mesterségesen kialakított, különleges, már-már szubtrópusi mikroklímájú sziget – gyakorlatilag éppen csak a Velika Plaža túlsó végében. Értelemszerűen vízi úton érdemes megközelíteni, és találtunk is arra utaló információt, hogy a kikötőből indul hajó. Lesétáltunk hát, és megszólítottuk a kisebb-nagyobb csónakok mellett időző helyi arcokat: ugyan, tessék mondani, vállal-e valaki arrafelé fuvart. Lényegre törő átiratban a beszélgetés kb. így folytatódott: Ó, mi nem, de a Józsi, az szokott. És Józsi elérhető valahol? Hát, ilyenkor nem, de kora reggel itt lesz… vagy délben… talán. És nincs esetleg Józsinak valami menetrendje, amihez tarthatnánk magunkat? (Röhögés.)

Végül nem kerestük meg Józsit, helyette épp az autóbérlést fontolgattuk, amikor a három gyereket leterítette egy gyors lefolyású rókázós vírus, majd ennek nyomában a túltolt klíma okozta kicsi torokkaparás jól kifejlett, lázas felső légúti valamivé fejlődött. Nem mentünk hát sehova. Csak haza, és igen hosszúnak tűnt az a vonatút. Hogy vélhetőleg nem egyéni szocproblémáról volt szó, azt a szerb vasúti rendőrség két tagja adta a tudtunkra. Beszédbe elegyedtünk, honnan hova, megjegyeztük, hogy a fiúk betegek, mire változatos, öblös hangutánzó effektek kíséretében vigyorogva legyintettek: ja, Ulcinj ilyen.

Második nekifutásra

Fentebb már utaltam rá, hogy rákészülős utazók vagyunk: második montenegrói nyaralásunknak pontos, részben a véletleneknek, esetleges történéseknek is teret hagyó  ütemtervvel vágtunk neki. Ez egészen pontosan a horvát–bosnyák határzónáig tartott ki: Bosanska Gradiškához közeledve futottunk bele az első sok kilométeres, sokórás kocsisorba. Hogy Jajce valamikor magyar végvár volt? Hogy Mátyás királyunk elfoglalta? Hogy a magyar nyelvű verses epika egyik első fennmaradt emléke a Jajcai énektöredék? (Mondjuk, két sor, de akkor is…) Örültünk, hogy estére odaértünk, szállást meg vacsorát kaptunk, aztán másnap reggel lőhettünk pár fotót meg szelfit a vízesésnél – Hommage à Csontváry Kosztka Tivadar.

Második, úton töltött napunk sem múlt el eseménytelenül: előbb megértettük, hogy a hegyvidéken ki-kieső GPS nem az ember legjobb barátja, aztán Stolac közelében azt is megtapasztaltuk, hogy nem lila ködös képzelgés, amit a Balkán-szakértő elemzők a boszniai-hercegovinai központi kormányzat meggyengüléséről regélnek. Ennek biztos jele, amikor az út mentén megjelennek és nettó útonállásba fognak a helyi rendőrök. A minket leállító falka alig próbált úgy tenni, mintha ténylegesen valami kihágást követtünk volna el, közölték, hogy pár kilométerrel visszább, a városból kivezető úton van egy 30-as tábla, mi itt gyorsabban haladtunk – kívánjuk-e vitatni? Inkább nem kívántuk, erre megszámolták a kocsiban utazó személyeket, azt beszorozták 10 euróval, majd egy „slowly, slowly” intelemmel utunkra engedtek minket a deleušai határátkelő felé.

Már éppen újult reménnyel szeltük a kilométereket a Dinári-plató holdbéli táján, amikor egy kanyar után egy kocsisor végén találtuk megunkat… a távoli hegytetőn pedig felsejlett egy gyanúsan határátkelő-szerű épület. Nem cifrázom: éjjel 11-kor léptünk Montenegró földjére. Nem egy nagy birodalom, mégis – nekünk már rég a túlsó felén illett volna lennünk. És van abban valami szürreális, amikor az ember mélysötétben úgy vezet végig egy ismeretlen országon, hogy csak annyit érzékel maga körül: egyik oldalról meredek sziklafal, másik oldalról tátongó szakadék, de az út meglepően jó minőségű. Aztán ez a szerencsénk is elfogyott. Valamikor éjfél és Podgorica után a GPS balra mutatott, mi pedig ott találtuk magunkat a Shkodrai-tavat körülölelő hegyek oldalában futó szerpentineken. 

(Folytatás a következő heti mellékletünkben.)