Tengerhez, magyar! – Képeslapok Fiuméből és Abbáziából

Megy a gőzös…

Fiume és Budapest vasúti összeköttetése 1873-ban vált valósággá, ez volt az egyik előfeltétele a kikötővárostól délnyugatra fekvő Abbázia, a mai Opatija kiépülésének is, amelynek alapítását 1882-től számítják. A túlnyomóan olaszok lakta szegény halászfalu a következő évtizedekben elegáns szállodáktól és csinos villáktól övezett divatos üdülőhellyé, az Osztrák–Magyar Monarchia első számú tengeri fürdőjévé, és a közép- és felsőbb osztályok nászutasainak kedvelt úti céljává vált.

Ha nem is gőzösön, de manapság Pozsonyból és Budapestről is el lehet jutni vonattal a ma Horvátországhoz tartozó Fiumébe. Többször utaztunk már hálókocsis szerelvénnyel, igaz, más vasúttársasággal, így nagyjából tudtuk, mire számíthatunk. Az út minden elképzelésünket felülmúlta, többet negatív értelemben. A klíma őrültebben fújt és hűtött, mint bármely korábbi alkalommal, többet vesztegeltünk a határon, és sokkal inkább alul- vagy sehogy voltunk tájékoztatva, mint bármikor azelőtt. Mindezt feledtette, hogy a cseh magán-vasúttársaság személyzete olyan eleganciával kínálta a menetjegybe foglalt reggelire a fejenként egy darab üres „kroasszant” és a pohár szintén üres teát, hogy azt tanítani kéne. Lényeg a lényeg: eljutottunk oda, ahova vágytunk, és némi késéssel ugyan, de haza is keveredtünk.

Bár, bár, bár…

Itthon minden áldott nap főzünk és „hazain” élünk, így a kirándulásaink alkalmával szeretjük megtoldani a pihenést azzal, hogy a másét, általában kis vendéglők és éttermek helyi specialitásait fogyasztjuk. Fiumében azonban korántsem volt egyszerű hódolni ennek a szokásnak, kimondottan kutatni kellett ugyanis az ilyen típusú vendéglátóhelyek után. A tengerparton és a (bel)városban is egymást érik a divatos, hangulatos bárok, ahol legfeljebb kísérőként szerepel valami ételféleség az italok mellé. Nem kevés gyaloglás, keresgélés után azért sikerült találnunk az Óratorony mögött, az egykori Zöld piacon egy éttermet, ahova vissza-visszatértünk. Pedig alapanyag van bőven, ahogy azt a három, a 19. század végén épült vásárcsarnokban és az azokat körül ölelő piacon láttuk. Különösen a halcsarnok nyűgözött le: a tengeri herkentyűket nézni és enni is szeretem.

Abbáziában valamivel jobb volt a helyzet ilyen szempontból, bár itt is a koktélokat és kávét kínáló bárok és a sokcsillagos szállodákhoz tartozó puccos ristoranték vannak túlsúlyban.

Az ebédet – a legtöbbször – fagyival koronáztuk meg. A szállásunk földszintjén található cukrászdában mennyei hűs finomságokat kínáltak. Mivel általában pohárba kértük, jóformán fel sem tűnt, hogy ugyanabból az ízből dupla gombócot kaptunk, mert egymásét is kóstolgatva viszonylag ügyesen elfogyott. A tölcséres verziónál – szemmel láthatóan – ez ugye négy gombócot jelentett! Gyerekkoromban hihetetlenül boldog lettem volna, ha ekkora fagyit kapok, most azonban szinte emberfelettinek tűnt a feladat, ami előttem tornyosult. Míg családom tagjai a maguk négyemeletesével küzdöttek, minden angol-, szlovák- és pantomimtudásomat összeszedve igyekeztem elmagyarázni, hogy én csak két, ám különböző gombócot kérek. A pult mögötti kiscsajok összenéztek. Lehet, de akkor is ki kell fizetnem a 4 árát. Tisztán emlékszem, hogy erre egy teljesen értelmes angol mondattal közöltem, hogy más országokban a két ízű dupla nem probléma. A cukrászdás kiscsajok újra összenéztek. Egyikük – mint a szociban a pult alól – a szó szoros értelemben körültekintően átnyújtotta nekem az általam vágyott kombinációt és mennyiséget. Mi tagadás, fagyi nem esett még ilyen jól!

Mély és magas

Mi lehet kellemesebb, mint a tenger felől enyhet hozó szellő ellenére is tikkasztó nyári melegben egy második világháborús óvóhelyen hűsölni?! Fiume az említett világégés idején éppen az olaszoké volt. Ők építették 1939 és 1942 között a TunelRi néven emlegetett 350 méter hosszú alagutat, amely a szövetségesek légitámadásai elől nyújtott menedéket a polgári lakosságnak. A „tunelt”, amelynek két kijárata, egyben bejárata van, 2017-ben nyitották meg a nyilvánosság előtt. Az ingyen borzongató élményt (15 fok az állandó hőmérséklet) és időutazást nyújtó átkelési lehetőséget a helyiek és a városba látogatók egyaránt használják: fényképezőgépes turistával, hangos lánycsapattal és kutyát sétáltatóval egyaránt lehet itt találkozni.

Fiume fölé magasodik a Zrínyiekkel rokon Frangepánok ősi vára, a Trsat (magyarul Treszat) városrészben. A nagyrészt rommá lett várból – vagy inkább váracskából – pazar kilátás nyílik Fiumére. Az alatta elterülő település kegytemploma híres búcsújáróhely.

A legenda szerint az angyalok Szűz Mária názáreti házát, a Szent Család otthonát a település határába vitték. Mivel ez a helyieket elbizakodottá tette, ezért tovább szállították. 2003-ban II. János Pál pápa is ellátogatott ide, ennek emlékét a katolikus egyházfőről mintázott szobor is őrzi. A könnyebbik utat választók a helyi buszjárattal, a bevállalósok 561 lépcső leküzdésével juthatnak fel ide.

Teher, vagon

Az egykori Fiume, a mai Rijeka továbbra is elsősorban kikötőként működik, ahova és ahonnan áruk tömkelege jön-megy. A várost átszelő, talajszintbe süllyesztett vasúti síneken turisták és helyiek csetlenek-botlanak egészen addig, amíg a nap bármely szakában fel nem tűnik egy hosszú vonatszerelvény, amely hatalmas konténerekből álló kocsisorával a történelmi épületek előtt és között csörögve-zörögve, kedélyesen áthalad a vasútállomásról a teherkikötőbe.

Eddig csak amerikai filmekben láttam ilyesmit: ott az óriási konténereken akcióhősök ugráltak és verték agyba-főbe egymást, itt, a valóságban egy magasba ívelő felüljáróról nézve a teherkikötő olyan, mintha legóból lenne az egész. Az óriási teherhajón rengeteg színes „doboz” várakozik. A két toronydaru szorgalmasan dolgozik, mindegyik egy-egy kamionra teszi a terhét. Pontosan, gépiesen megy az egész, mint egy ipari gyártósoron: emel, tesz, visz.

Bevásárló, központ

Egy város arculatát elsősorban az épületei határozzák meg. Fiume az elmúlt száz évben is többször cserélt gazdát, de a legnagyobb károkat a II. világháború során szenvedte. A budapesti Duna-sorhoz hasonlóan itt is új – és a megmaradtaktól zavaróan eltérő jellegű – épületek kerültek be a korábbiak helyére. A városkép szempontjából is vérlázító, hogy a személyi kikötőre néző házsor egyik viszonylag új „gyöngyszemének” teljes homlokzatán egy divatárumárka logója díszlik! A belváros egyéb részein is ez a gyakorlat. A történelmi korzón két „modern” bevásárlóközpont terpeszkedik, és másutt is, ahol kiesett valami, egy borzalom került a helyére. Szerencsére azért még így is van mit nézni: a felújítás alatt álló vasútállomás épületét ugyanaz a Pfaff Ferenc tervezte, aki például a pozsonyi főpályaudvar 1904-es átépítését, Fellner és Helmer bécsi építészek műve egyebek mellett a pozsonyi és az itteni színház is. Gyönyörű a kapucinusok Lourdes-i Szűz Mária tiszteletére épült temploma és a mellette álló Ploech-palota, tekintélyes a Hausz-mann Alajos által tervezett kormányzói palota, ahogy a kikötőt szegélyező hatalmas épületek is. Minden napszakban érdemes végigsétálni az 1707 m hosszú, az építése idején Mária Terézia császár- és királynőről elnevezett hullámtörő gáton, mólón, amely kikötőként és korzóként is szolgál. A rajta „trónoló” és éjjel különböző díszkivilágításban pompázó két hatalmas daru amolyan kis költségvetésű „ejfeltoronyként” magasodik fölé, ahogy a fiam megjegyezte.

Üzleti érzék

Horvátországban is sok a bevásárlóközpont, de az ottaniakkal ellentétben nálunk kevés büszkélkedhet azzal, hogy a vásárlók a szépen hullámzó tenger látványában gyönyörködhetnek. Nem úgy Fiumében! Nem tudom, mennyi pénz és ész kellett (vagy éppen hiányzott) ahhoz, hogy ezt a számomra bizarr ötletet – húzzunk fel egy gigantikus izét, sőt többet is a tenger mellé – valaki keresztülvigye. Igaz, amelyik országnak ennyi partja van, talán még ezt is megengedheti magának. Az azért mégsem fér a fejembe, hogy az egykori Abbázia gyönyörű, monarchiabeli szállodái fölé, az ikonikus Angyali üdvözlet templom elé hogy nyomhattak be egyet.

Míg nálunk a legkisebb „nevezetességet” is szuvenírárusok hada lepi el, sem a várnál, sem az alatta álló kegytemplomnál, de még Fiumében sem tapasztaltunk ilyet. A városban vannak ugyan helyi termékeket – például a híresen finom olívaolajat és fügelekvárt – árusító boltok, de nem kínálnak minden sarkon hűtőmágnest, pólót, giccses ajándéktárgyakat. Abbáziában, a tengerparton viszont kialakítottak egy több standból álló fedett „minilabirintust”, ahol a turisták feltöltekezhetnek és kiköltekezhetnek.

Magyar emlékek az Adrián

Az egykori Fiumében és Abbáziában az ember lépten-nyomon magyarokba és itt-ott magyar emlékekbe botlik. Ez előbbin nem lehet csodálkozni, hiszen Magyarország karnyújtásnyira van, ez utóbbiból meg bizonyára volt/van több is, hiszen a város a környező településekkel együtt kisebb megszakításokkal 1779 és 1918 között a Magyar Tengermelléket alkotta, amely a Magyar Királyság része volt. Mindkét település az Osztrák–Magyar Monarchia idején élte a fénykorát. A vidék azóta is többször cserélt gazdát, és mint azt az általános tapasztalat mutatja, a „történelem viharában” eltűntek bizonyos dolgok, és valószínűleg volt, van, amit szándékosan eltüntettek. A kirándulásra a Hazajáró című honismereti és turisztikai sorozat ide passzoló epizódjából is készültünk. És, mit ad Isten, a fiumei Korzón a műsorban szereplő Ágoston Gergely idegenvezetőt pillantottuk meg „akció közben”, szegedi turisták gyűrűjében.

Fiumében rátaláltunk Baross Gábor, a „vasminiszter” és Jókai Mór emléktáblájára, valamint Skull Mátyás/Matteo Skull olasz származású fiumei vasöntöde-tulajdonos magyar és olasz nyelvű kikötőbakjaira. Abbáziában a Hotel Bellevue falán látható Markusovszky Lajos emléktáblája. Itt hunyt el a neves orvos, aki megmentette Görgei Artúr életét: ő kezelte a tábornok súlyos fejsebét, amelyet a második komáromi csatában szerzett. Magyar vonatkozású – bár a neve mást sejtet – az abbáziai Amerikai kert. Egy gazdag magyar vállalkozó, Kurucz Mihály építette feleségének az 1900-as évek elején. Sokáig elhagyatottan állt, csak nemrégiben nyitották meg újra. Sok még a tennivaló, a hely nem nyerte vissza régi fényét, de így is lenyűgöző, megéri felkapaszkodni hozzá.

A rengeteg rózsabokorral, citromfával és más pompás növénnyel ékeskedő kertből pazar kilátás nyílik a tengerre. 

Az impériumváltás(okk)al az egyes települések utcanevei is megváltoznak. Méltó „elégtétel” lehet nekünk, magyaroknak, hogy Fiumében Jelačić (Jellasics) bánnak, a horvát nemzeti hősnek, csak egy – még kisvárosi szemmel nézve is – terecske jutott.

Víz, víz, víz!

Horvátországba, akárhogy is van, az emberek nagy része mégiscsak a tenger miatt megy. Nagyon szerencsések vagyunk mi ám, hogy ennyi strandunk van, és ráadásul városon belül! – mondja Edit.

A fiumei magyar hölggyel a városi buszon, a pločei strandra igyekezve ismerkedtünk össze. És valóban. Ötnapos ottlétünk alatt két strandot sikerült letesztelnünk.

A turisták számára fenntartott információs központban zsákmányolt füzetecskéből tájékozódtunk. Ez a sabličevói strandot családiasnak és alapfelszereltségűnek jelöli. A tikkasztó hőségben, mára lepukkant, ám egykoron nagyon szép lakóházak és jobb karban lévő villák, valamint a teherkikötő érintésével jó negyven perc alatt a városközpontból indulva kikecmeregtünk a strandra. Számtalan lépcső leküzdése után a mélyben elterülő öblöcskében kedélyes, kavicsos kis „plázs” fogadott, zömében helyi vendégekkel. A pancsolást – a sziklán kívül – némileg beárnyékolta, hogy a bárban csak helyi készpénzzel lehetett fizetni, kizárólag innivalót (ezen már meg sem lepődtünk), átöltözni színes leplekből rögtönzött üregekben nyílt mód, az egyetlen(!) vécé pedig a már említett hosszú lépcsősor legtetején volt. A legnépszerűbbnek számító pločei strandra, ahová inkább busszal mentünk, gyönyörű, modern, működő uszodán keresztül jut az ember. Van ott minden, mi szem-szájnak ingere, legalábbis a tájékoztató szerint. Mindenekelőtt ugye – bár; fagyi, lángos, hot dog, sült hal – ilyesmiket hiába kerestünk. A tenger viszont remek volt, igaz, az éles parti sziklák korántsem veszélytelenek.

Opatijában, az egykori Abbáziában fürdeni száz évvel a fénykor után is hatalmas élmény, hiszen a „díszletet” a monarchiabeli gyönyörű parti szállodák és a hegyre felkúszó villák egész sora, valamint a mindenfelé növő, három színben pompázó leanderek biztosítják.

A Lungomare

A Lovrantól Voloskóig húzódó, 1888 és 1911 között épült, tíz-tizenegy kilométer hosszú, egykor I. Ferenc Józsefről elnevezett tengerparti sétány maga a csoda! Mi „csak” Abbáziában csatlakoztunk rá, és majdnem az egyik végéig jutottunk. A part vonalát követő gyalogúton jönni-menni korántsem unalmas: egyfelől a kék és zöld minden árnyalatában pompázó kristálytiszta tenger, a másik oldalról pedig a szebbnél szebb villák – köztük a Miksa főherceg Miramare-kastélyát utánzó épület – határolják. A látványba belefeledkezett utazó közben a vizes palackját is feltöltheti, illetve nyilvános toaletteket is talál. A fentebb már említett magyar vonatkozásokon túl tudni lehet, hogy szívesen bóklászott a hosszú sétányon Márai Sándor, de nyaralt itt Móra Ferenc, Jókai Mór több alkalommal is, Feszty Árpád Lovranban, id. Andrássy Gyula pedig Voloskóban hunyt el.

Krimi és torpedó

Az egész kirándulás alatt Baráth Katalin A türkizkék hegedű című krimije járt a fejemben, amelyben a nyomozás szálai Abbáziába és a fiumei torpedógyárba vezetnek, merthogy a kikötővárosban nemcsak a Ganz-Danubius hajógyár működött (itt gyártották az első világháború előestéjén a tragikus sorsú Szent István csatahajót), hanem torpedók is készültek, szép számban.

Hm, remélem, semmi nem torpedózza meg a tervünket, és jövő nyáron visszatérünk. Addig is a tenger helyett – egyebek mellett – az említett krimi újraolvasásban merülök el.

Benyovszky Mánya Ágnes