Sudár Balázs: „Az európai kultúrában van egyfajta »kezdetfétis«”

Egyáltalán nem úgy él, mint egy sokak által ideáltipikusnak gondolt „klasszikus” történész. A kutatómunka mellett lovagol, íjászkodik és régizenét játszik. Sőt, van öt gyermeke. Hogy fér meg ez a sok minden az életében?

Valójában nekem mindezek között nincsenek ellentmondások, és még csak különálló dolgoknak sem tartom őket. Ezek ugyanannak az életnek a különböző oldalai, a történészi munka pedig csak egyfajta megnyilvánulása ennek az életnek. A történelem kutatása egy megértési folyamat, amelyhez lényegében az élet minden területének a tapasztalatait fel lehet használni. A gyereknevelés is nagyon sok mindenre megtanítja az embert, de a lovaglásból is sokat lehet tanulni – persze nem feltétlenül kellenek ezek a tapasztalatok minden tanulmányhoz. Szóval én ezt egy rendszernek látom, aminek az elemei nemcsak hogy megférnek egymás mellett, hanem támogatják is egymást. Mindig az adott egyén habitusától függ, hogy hogyan szeret dolgozni. Én így szeretek. Persze azért ezek az életterületek ritkán vannak egyszerre hangsúlyosan jelen, inkább periodikusak: valami felerősödik, valami hátrább kerül. Mikor minek épp mekkora súlya van az ember életében.

Két vetülete is van egy ilyen életformának. Egyfelől a tudósi pálya, ami objektivitást igényel, amikor az érzelmeket háttérbe kell szorítani. De a zene, a lovaglás hat az érzelmekre, sőt nemegyszer spirituális, transzcendens élményt  jelent. Hogy tudja ezt a két érzületet összefésülni? Nem hajlamos a romantikára?

Dehogynem. De megfelelő tudatossággal lehet ezt kezelni. Azt gondolom, hogy a tudósi attitűd nem egyéb, mint kegyetlen őszinteség és jókora fegyelem. De ez a hozzáállás az élet más területén is kiválóan tud működni. A zenében is fegyelmezettnek kell lenni, de nagyon koncentráltan jelen kell lenni és nagyon őszintének kell lenni, ami meg az érzelmi oldalt erősíti. Az érzelmek fontos vetületei az életemnek, de a tudományban nem ezeket használom. Próbálom a dolgokat a helyükön kezelni.

Tud arra példát mondani, hogy a zenélés vagy a lovaglás hogyan hat a tudósi pályájára?

Persze. Nemrégiben belekeveredtem egy vitába arról, hogy voltak-e olyan történeti énekei a magyarságnak a korai időkről, amik valós információkat is hordozhattak. Más dolog úgy beszélni erről, hogy harminc éve énekelek ilyen jellegű énekeket – Kobzos Kiss Tamás volt a mesterem –, kutatom is a kérdést, és rengeteg gyakorlati tapasztalatom van arról, hogy miként működik egy szóbeli szöveg, miként alakítja „magát”, hogyan befolyásolja az előadás környezete. Más ez, mintha csak olvastam volna ezekről a kérdésekről. Így azután másképpen gondolkodom arról is, hogy mi „várható el” egy Árpád-kori énekmondótól. És persze empatikus is vagyok ezzel az egésszel, és mert szeretem csinálni, nem számonkérően állok hozzá, hanem megértően. A lovaglással ugyanez a helyzet. Ha az ember csak egy kicsit belelát abba, mire képes egy ló, és hogy milyen problémái vannak a lovas életnek, akkor elkezd másképp nézni a lovas világra. Még akkor is, ha az egykori lovasnomádok hozzáállása és lehetősége egészen más volt, mint a mai helyzet.

 A kétezres évek elején robbant nagyot Kassai Lajos és a nevével összefonódó magyar lovasíjász mozgalom. Ha már a tudomány és a gyakorlati tapasztalat viszonyáról van szó: milyen hatása van a korai magyar történelmet idéző ilyen típusú hagyományőrző tevékenységnek?

Sokra tartom Kassai Lajos munkásságát, ugyanakkor ő nem a tudomány területén alkot. Ahol az ő tevékenysége a legnagyobbat üt, az egyfajta nemzettudat-építés és -formálás. Kitalált és felépített egy jól működő brandet, a lovasíjászatot, megteremtette ennek a tömegek számára elérhető eszközkészletét a szintetikus alapú, viszonylag könnyű íjakkal, és lényegében mindenki számára hozzáférhetővé tette az íjászat élményét. Nagy dolog ez, gyerekkoromban nagyjából elképzelhetetlen volt, hogy valaha is reflexíjam lesz. Kassai a lovasíjászat mint sport megteremtésével létrehozott egy nagyon sajátos magyar önkifejezési formát, és azt világszerte elterjesztette. Éppen ezért őt az abszolút pozitív magyar imázsépítők közé sorolom. Nem beszélve arról, hogy az a befektetett munkára alapozott közösségépítő tevékenység, amit ő preferál, különösen fontos manapság, amikor a közösségek éppen szétesőben vannak. Amit Kassai Lajos csinál, az kapcsolódik a múltunkhoz, reflektál a múltra, megvan a tradicionális háttere, de ugyanakkor egy ízig-vérig modern dolog. Olyan, ami a mai ember számára elérhető.

Általában a közelmúlt magyar története, valamint a régmúlt históriája foglalkoztat sokakat. Előbbit a források bősége, utóbbit annak szűkössége jellemzi. Azt, hogy a közelmúltunk hogyan alakult, a szüleink, nagyszüleink hogyan éltek, mi hogyan élünk, mit gondolunk a bennünket körülvevő világról, kire szavazunk, nagyrészt a huszadik század határozza meg. Az érdeklődés tehát érthető. De miért irányul olyan nagy figyelem még ma is a honfoglalásra és a kora középkori történetírásra? Miért olyan érdekesek a gyökereink? Miért van ekkora jelentősége az eredetnek?

A könyveladási mutatók pontosan ezt igazolják vissza: a könyvpiacon a honfoglalás korához kapcsolódó és a huszadik századot feldolgozó munkák mennek a legjobban. Azt hiszem, hogy az európai kultúrában van egyfajta „kezdetfétis”. A kezdetnek nagyon nagy jelentőséget tulajdonítunk, mert azt gondoljuk, hogy valahogy benne van a folytatás. A magban a növény. De ilyen a horoszkópok mögött álló gondolat is: a születés ideje meghatározza a jövőt. Ez a gondolat az európai kultúrában nagyon sok helyen megjelenik. Szerintem az őstörténet azért tud ennyire erősen hatni, mert egyfelől a huszadik századi politikai fejlemények jelentősen felerősítették, felértékelték a kérdést, másrészt a magyarság e tekintetben speciális helyzetben van. Mi ugyanis meglehetősen egyedül vagyunk. A mi történetünk nem arról szól, hogy akkor vagyok bosnyák, ha muszlim vagyok, akkor vagyok horvát, ha katolikus vagyok. Mi a nyelvünk alapján tudjuk, hogy mindenkitől különbözünk, aki a környéken él. Ráadásul eléggé jó történeteket tudunk mesélni a kezdetekről. Kevés olyan nép van Európában, amely olyan tételesen el tudja mondani a megérkezését és az államalapítását, mint mi. Nálunk vannak emblematikus személyek, emblematikus idők, konkrét, megfogható tárgyak. Ez egy jól elmesélhető történet. Ebben a formában ezt se egy dán, se egy szlovák nem tudja elmondani. Az pedig természetes, hogy azt a kérdést, hogy „Jó, de mi volt azelőtt?”, mindig mindenki felteszi, és szeretne többet tudni, mint amennyi a történeti forrásokból tudható. Abban, hogy szeretnénk egyre hátrább látni az időben, van egy egyébként teljesen érthető megismerési telhetetlenség. Néha történészként megkapjuk, hogy miért nem kutattuk ezt meg azt, miért nem mondtuk már meg a megoldást, satöbbi. Egészen egyszerűen azért, mert nincsenek források.  

Ön miért kezdett ezzel a korszakkal foglalkozni? Mi volt a motivációja? Saját érdeklődésében is van eredetmítosz?

A téma gyerekkorom óta érdekelt. Biztosan szerepet játszott ebben a Mondák könyve hangulata, a sztyeppei és honfoglaló művészet pedig mindig lenyűgözött. Fiatal koromban kézműveskedtem, nemezeltünk például, és rogyásig forgattuk a kazak és kirgiz népművészeti könyveket, amiket a Szovjet Kultúra Házából gond nélkül meg lehetett szerezni. Ez az életérzés nekem kezdettől nagyon otthonos volt. Odavoltam a jurtákért meg a honfoglaló motívumokért. László Gyula munkáit végigjegyzeteltem még gimnáziumban. De amit én szerettem volna, azt az egyetemen nem nagyon lehetett tanulni akkoriban. Ezért mentem azután turkológiára, ahol rájöttem, hogy valójában ott sem, így lettem alapvetően oszmanista. Viszont mindig ott bujkált a háttérben az őstörténet, ami aztán megtalálta a kitörési pontokat.

Más népeknek „egészségesebb” a viszonyuk az őstörténetükhöz?

Sokáig azt hittem, hogy ebben is különlegesek vagyunk – különlegesen nem normálisak –, de aztán olvastam például horvát őstörténeti összefoglalókat, és láttam, hogy erős a mezőny. Mindenhol van persze érdeklődés, a franciák druidásat játszanak, az angolok kimennek a Stonehenge-hez. Az már egy más kérdés, hogy a társadalom szövete szempontjából ez mennyire fontos. Lehet, hogy nálunk ennek a politikai vetülete komolyabb, másutt meg a szórakozás, a játék és a szabadidő eltöltse felé tolódik el a dolog, és nem vált ki ekkora indulatokat.

Mi az utolsó pont, időszak, ameddig látunk visszafelé? Vagy úgy is kérdezhetem: mi az első dolog, amiről tudunk és igazolható?

Az első fix pont, ami a történeti forrásokból nagyjából megfogható, az egy szétszakadástörténet. Valahol a Volga tájékán egy besenyő támadás éri a magyarokat, ahol ez a közösség szétszakad. Innen jön az a csoport, amelyik az Etelközbe beköltözik, majd tovább jön a Kárpát-medencébe, és amiből végül mi leszünk. Ezzel a szétszakadással sokat foglalkoztunk, és ma már látszik, hogy a szélrózsa minden irányába mentek töredékek, amelyeknek a nyomai azután évszázadokig, akár máig megvannak. De az egyetlen olyan társaság, amelynek politikai értelemben komoly és máig tartó jövője lett, mi vagyunk. A többieknek nincs országa, de valamiféle identitástudata lehet máig is. Most úgy látom, hogy talán még egy lépcsőfokot meg lehet fogni a történeti forrásokban, ami arról szól, hogy valahonnan az Aral-tó vidékéről vándorolnak be a 9. században a Volga vidékére a magyarok ősei. Sok a bizonytalanság, de úgy vélem, hogy egyre jobban körvonalazódik egy ilyen történet. Összességében Etelköztől és a 9. század közepétől visszafelé minden bizonytalan. A régészetnek és az archeogenetikának  vannak újdonságai és figyelemre méltó eredményei. Hogy ezek azután hogyan alakíthatók történeti eredményekké, történetírássá, az még nem kellőképpen világos. Én történész vagyok, és a történeti forrásokkal foglalkozom.

2022 novemberében volt egy nagy hatású előadása a Magyar Tudomány Ünnepén az MTA-n. Indításként olyan képeket vetített, amelyek a korai magyar történelemre emlékeztetnek: tarsolylemez, rovásírásos településnév, a Hősök tere szoborkompozíciója és a tatabányai Turul-szobor. Mennyire van jelen az őstörténet a mában – akár a szimbolikáján túl?

A jelentősége annyiban nyilvánvaló, hogy itt vagyunk a Kárpát-medencében: az őseink eljöttek idáig, és nem mentek tovább. De ezen túlmenően azt hiszem, hogy csak szimbólumokban van jelen a korszak a mában. És sokkal intenzívebben használjuk, mint mondjuk az Anjou-kort. Arról, hogy forintunk van, nem az Anjou királyok fognak eszünkbe jutni. Szimbólumként ez már nem működik, míg a rovásírásos falutábla igen. A honfoglalás óta nagyon hosszú idő telt el, az akkori történések rengetegszer felülrétegződtek, elmerültek a múltban. Az azonban, hogy gondolkodunk a kérdésről, és az, hogy benne van a köztudatban, jelenvalóvá is teszi ezt a dolgot. Nem maga az őstörténet a jelenvaló, hanem az erről való gondolkodás és beszéd. Elég csak belegondolni, hogy a nyolcvanas évek végén az István, a királynak milyen üzenete volt, és tudjuk, hogy mindenki értette, hogy az előadásban nem István és Koppány harca volt a lényeg. Ilyen fajta jelekként van meg az őstörténet a jelenben. Használjuk ezt a múltat, de a jelenkori üzenetek kifejezésére.

Lényegében mi húzódik rovásírás mögött? Mit jelképez?

Aki ezt használja, az felidézi a mai, az európai-keresztény kultúrába ágyazott magyarság korábbi világát, megelőző állapotát. A honfoglalás kora ebbe az időszakba tartozik. Minden honfoglaló szimbólum ebbe az előző korba mutat vissza. Ez igaz az olyan jelekre, mint a csodaszarvas, a turul és a rovásírás is. Teljesen függetlenül attól, hogy ezek hitelesek vagy nem hitelesek, erre valók.

Úgy tudni, hogy nem sok köze van a mai rovásírásnak a régi magyarhoz.

A mai rovásírás a székely rovásírásra épült rá, amely nagyjából a 16. századtól ismerhető meg igazán jól, de persze vannak jóval korábbi emlékei is. A régi magyar rovásírásról szinte semmit nem tudunk, mindössze két darab pár betűs emlékünk van a honfoglalás korából. Ez arra elég, hogy megmutassa, hogy volt ilyen, de ahhoz kevés, hogy meg tudjuk fejteni ezeket a feliratokat, és biztosan tudjuk, hogy egy jel milyen hangértékkel bírt. Az viszont elég világos, hogy a székely rovásírással nem áll kapcsolatban. Amit ma szokás használni, az egy modernizált ábécé, ami a cserkészmozgalomnak köszönhetően terjedt el. A cserkészek hozták be a köztudatba, mint afféle játékot vagy titkos írást. Tehát megvan a történeti háttere, de az nem a honfoglalás korának magyar rovásírása.

Ezeknek a szimbólumoknak mennyire van múltpótló szerepe? Gondolok itt arra, hogy ha nem vagyunk elégedettek a közelmúltunkkal, akkor keresünk egy távolabbi időszakot, amit szebbre és hősiesebbre rajzolunk, mint amilyen volt. Volt erre igény valaha a jelennél is hangsúlyosabban?

Anonymus egyházi műveltségű ember volt, mégis magyar őstörténetet írt, és nem a keresztény királyság viselt dolgait vetette papírra, hanem az előző időét. Mátyás korában is nagy reneszánsza volt a korai időknek, aztán a Millennium idején megint. A kilencvenes évek után most is van egy felfutó szakasz, a társadalom megint sokat használja ezt a szimbólumrendszert. Dicső múltat, prosperáló múltat bőven tudnánk találni másutt is a magyar történelemben, de valamiért nem keressük. B. Szabó János kollégám szokta mondani, hogy ha dicső magyar háborúkat szeretnénk látni, akkor olyanokat a 18. századi Habsburg-korban lehetne találni. De ott van az a 18. századi gazdasági fejlődés is, amin, szerintem, jelentős mértékben a mai magyar világ is áll. Ezt szinte semmibe nem vesszük. Nem egyszerűen dicsőséget vagy gazdagságot keresünk, hanem egy aranykort. Az ideáltipikus aranykornak mindig az a lényege, hogy az nem a mi korszakunk.  Egy aranykor olyan, mint egy távoli kultúra: a jót, a dicsőt, a szépet ki tudom belőle venni, a rosszat meg el tudom felejteni. Azokban a korokban, amiket jól lehet kutatni, elő fog jönni mindaz, ami nem volt kerek, nem volt szép. Az aranykorral kapcsolatban ilyen nincs, mert térben és időben is messze van, ezért alkalmas arra, hogy felépítsünk „rajta” egy szívünknek igencsak kedves valóságot. Nálunk a honfoglalás kora lett ez az aranykor, amikor képzeletünkben a nyugat által még meg nem rontott igazi magyar gondolkodás és romlatlan sztyeppei erkölcsök érvényesültek. Az ősmagyar táltosokról bárki olyan mitológiát gyárthat magának, amilyet csak akar, mert nem tudunk róla semmit.

Tulajdonképpen miért került sor a honfoglalásra? Egy idegen kulturális közegbe érkeztünk, ami sok rizikóval járt, ráadásul teljesen társtalanok voltunk itt, és a kultúránk, szokásaink és identitásunk egy jó részéről is le kellett mondanunk. Miért jöttünk hát éppen ide?

Ebből a miért válaszolható meg könnyebben. Sajnos eléggé megcsontosodott vélekedés, de teljes tévedés, hogy a nomád szeret vándorolni. A nomád nagyon tudatosan bejár egy területet, azért, mert úgy tudja eltartani az állatait. Ha ehhez nagy terület kell, akkor nagyot, ha kisebb is elég, akkor kicsit fog bejárni, de ha meg sem kell mozdulnia, akkor nem fog. A mozgás tehát kényszer, amit tudatosan csinálnak, de nem jószántukból. A nomádnak ugyanúgy megvan a területe, mint a földművelőnek, csak a léptékek mások, mert teljesen más a gazdasági struktúra. Ha el kell hagyni a saját területet – ez volna a „népvándorlás” –, akkor emögött valamiféle kényszer húzódik. Ennek két alaptípusa van. Az egyik, amikor túl jól mennek a dolgok, prosperál a gazdaság, jó az idő, felfut az állomány, de a terület nem bírja el a lakosságot. Ez ökológiai katasztrófához vezethet, mint ami ma Afrikában van: a terület túlnépesedett, és nem bírja eltartani a lakosságot, ezért el kell vándorolni, vagy éhen halnak. Ezt a nomád is jól tudja, éppen ezért ilyenkor a nép egyik felének el kell mennie. Ilyesmi történik Hunor és Magor történetében:  Ménrót király és a testvérek is otthon maradnak a szállásterületen, csak Hunornak és Magornak kell elmennie. A másik döntő vándorlási ok pedig a negatívum, a veszély. Ez lehet valamilyen természeti csapás, vagy pedig jön valamilyen ellenség. Az is teljes tévedés, hogy a nomádok könnyedén kivédik a támadásokat, mert felszedik a jurtát és odébbállnak. Egy portyázó lovascsapathoz képest jurtával és állatokkal nagyon lassan lehet haladni. A nomád világnak a támadásveszélyre döntően három reflexe van. Vagy létrehoz egy birodalmat, aminek a határvidékét meg lehet ugyan támadni, de utána a birodalmi hadak visszacsapnak, és a támadónak írmagja sem marad. Ez tehát az elrettentésre épül. Van olyan kínai kutató, aki szerint a nomád birodalmak egyenesen ezért jönnek létre, mint a töredezett, alapvetően kicsi közösségeik számára nyújtott védőernyő. A másik lehetőség az, amikor egy közösség a túlélés érdekében inkább behódol, a harmadik pedig az, amikor jobb híján továbbmegy, lehetőleg elég messzire.  

Akkor a magyar honfoglalás mögötti legfőbb ok a besenyő támadás?

A bizánci források által leírt történetben ez a fenyegetés van elmesélve. A besenyők a bolgárokkal szövetségben ugyanis elpusztították a magyar szállásokat, de aztán hazamentek. A magyar vezérek egy hadjáratról visszatérve látták, hogy távollétükben mi történt. Elég valószínű, hogy ekkor megértették, hogy délen ott vannak a bolgárok, keleten a besenyők, és ha jön még egy nagy horderejű támadás, azt nem fogják tudni kivédeni. Ráadásul a Kárpát-medencét ekkor már jól ismerték, tisztában voltak az itteni erőviszonyokkal, így jobbnak vélhették, ha eljönnek az etelközi területről. Nem beszélve arról, hogy számukra minden bizonnyal teljesen világos volt, hogy a Kárpát-medence sokkal jobb éghajlatú terület, mint a sztyeppe, jobbak a gazdasági viszonyok, ami miatt a költözés még inkább vonzó lehetett. Szerintem ez a veszélyérzet tolta be őseinket a Kárpát-medencébe. De nem volt ez fejvesztett menekülés, hanem tervezett költözés egy létező fenyegetés árnyékában.

Mennyivel tudunk ma többet erről a korról, mint tíz-tizenöt évvel ezelőtt? Mik a legújabb kutatási eredmények?

Elég sok kutatás folyt és folyik, ezért sokkal többet tudunk. Pedig nem csináltunk túl nagy varázslatot, csak elkezdtük – és itt elsősorban állandó munkatársamra és barátomra, B. Szabó Jánosra gondolok – a történeti forrásokat történeti forrásokként olvasni. Ez nagyon triviális dolognak tűnik, de a honfoglalás esetében mégsem az. Valamilyen oknál fogva ugyanis úgy alakult, hogy a magyar őstörténetet elsősorban nem történészek, hanem régészek és nyelvészek írták, ebből kifolyólag a történeti forrásokat nem úgy kezelték, ahogy azokat történészként kezelni illik. Mi – másokkal egyetemben – elkezdtük ezeket újra elolvasni, értelmezni és megnézni, hogy mi van bennük. Elég sokszor tűnik úgy, hogy korábban nem kellő figyelemmel nyúltak ezekhez a szövegekhez, így számos korábbi elmélettel egyáltalán nem tudunk egyetérteni. De a „romboló” munka mellett egy csomó pozitív állítást is tudunk már tenni. A fő keretek persze nem változtak meg, illetve nehezen változnak. A régészet és a genetika azonban mára mindenki számára világossá tette, hogy tarthatatlan az a korábbi gondolkodási keret, amely alapvetően az Urálon innen kereste a korai magyarságot. A régészet mondta azt először, hogy az Urálon túl is vannak nyomok, amivel foglalkozni kell. A történeti kutatásaink egészen egyértelműen azt mutatják, hogy a sztyeppei régió és ennek a peremzónái is kutatandó területnek számítanak. Ezeknek a forrásait korábban nem nagyon vizsgálta a magyar tudomány, úgyhogy itt még sok újdonság várható.

Tudna a már feltárt újdonságokra néhány konkrét példát mondani?

Talán a legfontosabb az, hogy a magyar őstörténetre vonatkoztatott muszlim források szerintünk nem a honfoglaló magyarságról, hanem egy keleten maradt közösségről szólnak. Azok nem mi vagyunk, hanem az unokatestvéreink, akiknek a sorsa a 16. századig elég jól követhető. Ezzel viszont sajnos sok, döntően a korabeli életmódra vonatkozó információt kell átértékelnünk. Másfelől viszont fény derült e keleti magyar csoport múltjára, amin meg sokat nyertünk, mert jobban érthető az a közeg, amiből eleink kiszakadtak. Ennek kapcsán teljesen megbukott a szakrális fejedelemség elmélete, már csak azért is, mert a szöveg nem „rólunk” szól. De hogy mást is mondjak. Kiderült számunkra, hogy a nyelvészeti eredmények másképpen is felhasználhatók az őstörténetben, mint szokásos. Nem etimológiákat keresünk, hanem a szavak elterjedését és használatát próbáljuk feltérképezni. Ebből jönnek például olyan eredmények, hogy egy szó, amire eddig egyszerűen azt mondtuk, hogy ótörök jövevényszó a magyarban, valójában viszonylag kisebb területhez vagy közösséghez kapcsolható. Ami már történetileg is érdekes. Egyik kedvencem a turul. Erről a szóról kiderül, hogy a török népek nem nagyon használják, ha valahol egyáltalán megvan, akkor a török népek egyik csoportjánál, az oguzoknál. Ma már több jel mutat az oguzok irányába, pedig őstörténeti szempontból korábban nem nagyon vettük őket figyelembe. Az általunk vizsgált Árpád-házi férfinevek pedig azt mutatják, hogy egy nagyon különös családról van szó, aminek a névhasználatot tekintve nem volt nyelvi preferenciája. Az adott nevek ugyanis dominánsan egyik nyelvcsaládhoz sem köthetők, hanem különböző helyekről jönnek, a legfontosabbakról pedig nem tudjuk, hogy honnan. Még a török eredetű nevek is nagyon furcsán, periferikusan vannak jelen. Ez meg már azzal kapcsolatban is érdekes kérdéseket vet fel, hogy akkor az Árpád-ház honnan is került elő.

Na de mi a helyzet a hunokkal? Mióta van hun hagyományunk?

Azóta van, amióta magyar történetírás létezik, és velünk él, amióta a magyarok magukról írnak. Már Anonymus beszél erről az Árpád-ház kapcsán, Kézai a nép kapcsán. Mára a törököknek és a kazahoknak, sőt a mongoloknak is van huntudata, de ezek sokkal újabb keletű, 19. és 20. századi jelenségek. A germán népeknek, akik pedig a hunok alattvalói voltak, és akiknek az első nagy birodalmi élményük éppen a Hun Birodalom – ennek az emlékét őrzi például a Nibelung-ének –, nincsen ilyen elképzelésük. Nem gondolják magukat hunnak. A mi sztorink pedig az, hogy mi a hunok rokonai vagyunk. A Magyarországon elterjedt átlagos őstörténetképpel szemben a magyar krónikákban szó sincs arról, hogy mi a hunok leszármazottai volnánk. Ott az szerepel, hogy mi a hunok többedik unokatestvérei vagyunk. Egy kettészakadt nép egyik ága a hun, ami lényegében kihal, a másik ága meg a magyar. Mi a közös gyökérből kisarjadt másik ágat képviseljük. A hunokkal való rokonság tudata mindenesetre a magyarságtudat része. Más kérdés, hogy ennek vannak-e történeti alapjai, és ha igen, akkor milyenek. Én azt gondolom, hogy azok az érvek, amelyek a hun rokonság eredetiségét elvetették, és azt egyfajta fantáziaterméknek tekintették, nehezen tarthatók. A sztyeppei népek történetéből az látszik, hogy a rokonságtudatok „közlekednek” a népek között, de azokat mindig valaki „szállítja”. Ha egy nép több komponensből jön létre, márpedig ez rendre így van, akkor a különböző alkotórészek bedobhatják a közösbe a saját fontos sztorijaikat, amikből lesz egy nagy közös őstörténet. Tehát előbb létrejön egy – alapvetően politikai – közösség, amely azután megírja a közös őstörténetet. Annak pedig az égvilágon semmi akadálya nincsen, hogy a nagyon sok elemből összegyúródó magyarságba beépüljön egy olyan közösség, amelyiknek tényleg van valamiféle huntudata. Az sem biztos egyébként, hogy ezek a hagyományok valóban az Attila-féle hunokra vonatkoznak. Mi van, ha az ázsiai hunok állnak a háttérben? 

Egyre népszerűbb közösségi esemény a Kurultáj. Önelnevezése szerint a rendezvény magyar törzsi gyűlés, a Kárpát-medencei magyarság legnagyobb hagyományőrző eseménye. Milyen funkciója van egy ilyen rendezvénynek?

Ez talán a mai Magyarországnak a Sziget fesztivál mellett a legnagyobb rendszeres tömegrendezvénye. Az, hogy valami ekkora tömegeket meg tud mozgatni, mindenképpen figyelemre méltó. Van tehát erre igény, ami mögött azért ott van a korábban emlegetett aranykorba való visszavágyódás, meg a testvértelenség érzésének a feloldási kísérlete. Jó érzés, ha vannak olyan népek, akik nem utálnak minket. Az ötlettel tehát semmi baj nincsen. Van a magyarságnak egy sztyeppei háttere, miért ne lehetne erre emlékezni, és ezt azokkal együtt tenni, akiknek szintén van ilyen hátterük? Vitán felül áll az is, hogy a kultúránk tele van török hatásokkal, és miért ne lehetne ezt ápolni? A Kurultájon történik egy csomó olyan dolog, amire másutt ma nem nagyon van lehetőség. Hol tud például ma valaki idehaza özbeg zenét hallgatni? Más kérdés, hogy a Kurultáj mennyire tekinthető hagyományőrző rendezvénynek, vagy hogy tudományos szempontból mennyire helytálló. Én inkább csak félig-meddig gondolom hagyományőrzőnek (de ez részben a fogalmi keret kérdése is), és lényegesen kevésbé látok benne tudományos elemeket, de nem is ez a lényege. Összességében ez egy identitáspolitikával átszőtt happening, ahol a magyarság erre fogékony része meg tud nyilvánulni. A Kurultáj, bármilyen ruhában is vannak ott az emberek, és bármilyen színvonalon csinálják is, leginkább szimbolikus esemény. 

Ön járt már ott?

Igen. Idén is érdekelne, de épp nem leszek itthon. Nagyon tanulságos; turkológusként meg pláne.