SOROZATDARÁLÓ: A trágár plüssmackó sorozatként az igazi

A Ted-filmekben kedvenc mackónk még Mark Wahlberg oldalán ökörködött, az azonban gyorsan világossá vált, hogy az akciósztár a sok elfoglaltsága mellett biztosan nem ér rá arra, hogy egy hétrészes sorozatot is leforgasson. Mi lehet erre a megoldás? Seth MacFarlane, a Family Guy atyja azt találta ki, hogy áthelyezi a cselekményt a kilencvenes évekbe. Ez nemcsak azt tette számára lehetővé, hogy Wahlberget egy jóval fiatalabb színészre, Max Burkholderre cserélje, hanem azt is, hogy kihasználja: a nevezett évtized még messze nem volt annyira politikailag korrekt, mint a mostani. Az új felállásban tehát John Bennett, a kertvárosi átlagsrác még csupán tizenhat éves, gimnáziumba jár, de életre kelt plüssmackója már túl van a világhírrel együtt járó népszerűségi körökön és a színészi próbálkozásain Hollywoodban, így már csak arra vágyik, hogy otthon együtt lógjon a tévé előtt a kedvenc haversrácával.
A sorozatformátum előnyei viszonylag gyorsan megmutatkoznak a filmekhez képest. A másfél-két órás vígjátékok régi rákfenéje, hogy nem elég jó poénokkal szolgálniuk, egy elejétől a végéig elmesélhető és érthető történetet is tálalniuk kell a nézőknek. Ez azonban együtt jár azzal a nyomással, hogy a filmben kibontott szálakat idővel el kell varrni, és ez sajnos sok esetben a poénok rovására megy. Észrevetted már, hogy a legtöbb komédiának pont a vége a leggyengébb? Nos, pont emiatt.
A SkyShowtime kínálatában látható Ted egyenként nagyjából negyvenperces epizódokkal operál, és a sztori egészen minimális. Az egyik részben John és Ted pornófilmeket akarnak kivenni egy tékából, egy másikban pedig John egyik gimnáziumi zaklatójával, egy erőszakos sráccal gyűlik meg a bajuk. Ennél többre sosem vállalkoznak, és nincs egy, az összes epizódon átívelő, fő történetszál sem. A lényeg úgyis John és Ted barátsága, a gimis korszakból és a kilencvenes évekből adódó poénok, a lazaság és persze az, hogy még mindig rendkívül vicces, amint a legtöbb szereplő egyáltalán nem tartja nagy dolognak, hogy egy életre kelt plüssmackóval beszél. Ahogy a filmekben már megszokhattuk, a szexualitással, a betépéssel és a popkultúrával kapcsolatos poénok előkelő helyen szerepelnek Ted repertoárjában. MacFarlane egyáltalán nem változtatott a karakteren – akinek a hangját ezúttal is ő adja – a sorozatverzió kedvéért: ez bizony ugyanaz a figura, akit 2012-ben megismerhettünk, csak a környezete változott.
A Tedet nézve egyáltalán nem érezzük úgy, hogy az alkotók még egy bőrt le akartak húzni egy nyerő karakterről: ez a sorozat semmiben sem marad alul a filmekhez képest, sőt. Részről részre garantáltan könnyesre röhögöd magad, ennél többet pedig aligha várhattunk tőle.

Tóth Csaba