Sólymos László: Megosztottság vagy sokszínűség?

30 évvel ezelőtt azért (is) mentünk ki a terekre, hogy megszabaduljunk az egypártrendszertől, hogy négyévente, ne csak kötelezően szavazzunk, hanem válasszunk, választhassunk is. 1989 után a szlovákiai magyar politikát is a pluralizmus jellemezte. Volt liberális, polgári majd népi-keresztény, nemzeti-konzervatív értékeket képviselő jobboldali pártunk.

Adódik a kérdés, hogy az 1990 tavaszára kialakult helyzet megosztottság volt-e vagy a pluralizmus jegyében, a szlovákiai magyarok sokszínűségét tükröző többpártrendszer. 

Az is kérdéses, mi lett volna akkor, ha Vladimír Mečiar hatalomvágya és nacionalizmusa nem kötött volna össze a már évek óta eszmei és formai-szerkezeti vitákat vívó pártokat. 

A Mečiar-féle választási törvény a Magyar Polgári Párt, a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom és az Együttélés vezetőit 1998-ban végül rákényszerítette arra, hogy a kettős, hármas unió, kettős, hármas koalíció, választási párt, választási koalíció helyett létrehozzák az egységes magyar pártot.

Az egyesülés folyamata akkor sem volt egyszerű, akkor sem volt rövid és a tárgyalások során akkor is fontos kitétel volt az elődpártok eredeti arculatának a megőrzése.

Tudom, régen volt. Az azóta eltelt 23 év alatt felnőtt egy generáció.

S közülük sem lett mindenki politológus, újságíró vagy újságot olvasó, a közélet eseményeit kritikus szemmel figyelő felnőtt. A közösségi médiában, a világhálón már egy ideje leledző vagy nemrég felbukkanó portálokon közvetített vagy inkább sugallt üzenetek alapján úgy érezhetik, a Szövetséget létrehozó pártok egyéves tárgyalássorozata szokatlanul hosszúra nyúlt.

Azok pedig, akik még emlékeznek az előző, tulajdonképpen nyolc esztendeig húzódó pártegyesítésre, akkor mondtak le arról, hogy a közös cél érdekében képesek vagyunk túllépni az elmúlt tív év sérelmein, amikor tavaly decemberben végignézték a sajtótájékoztatónak titulált civakodást. 

Bevallom, akkor én is legyintettem magunkra.

De a hárompárti egyeztetések bája éppen ebben rejlik. Abban, hogy a három fél között mindig akad legalább egy, amelyik a másik kettőt visszaülteti az asztalhoz. 
A múlt nem csak a párkapcsolatokat szépíti meg, hanem a pártkapcsolatokat is. Évtizedek múltán a rendszerváltást követő első pártegyesítést hajlamosak vagyunk úgy láttatni, mintha az a(z akkori politikai) világ legtermészetesebb dolga lett volna. Hát, nem volt az. Politikai kényszerházasság volt.

Pontosan úgy, ahogy a miénk is az.

Nekünk sem volt könnyebb, de nehezebb sem, mint  Bugár Bélának, A. Nagy Lászlónak és Duray Miklósnak.

Az általuk irányított elődpártok közötti ideológiai különbségek is jelentősek voltak, de tudták, hogy a közös cél érdekében ezeket az akadályokat meg kell ugraniuk. Ők is tudták, hogy a többpártrendszer luxusát egyszerűen nem engedhetik meg magunknak.

Azt is tudták, hogy az ország válaszút elé érkezett, s ahhoz, hogy Szlovákia felzárkózzon és csatlakozzon Európához, rájuk is szükség van.

Ezekkel az értékekkel, ezzel az iránnyal mi is tisztában vagyunk.

Úgy, ahogy 1998-ban a Bugár Béla vezette MKP sem kizárólag nemzetiségi vonatkozású célokat fogalmazott meg, 2024-ig ezek mellé nekünk is egy átfogó, az ország működésének egészére vonatkozó, az euroatlanti irányultságunkat megerősítő stratégiai programot kell letennünk az asztalra.

A jelenlegi választási ciklust követően Szlovákiának hatalmas változásokra lesz szüksége. 

A szlovákiai magyaroknak nem mindegy, hogy a következő voksolást követően a Szövetségnek lesz-e lehetősége kárelhárításra, majd ezt követően az építkezésre. Nem csak a szó legszorosabb értelmében, az infrastruktúra-fejlesztés, a déli és a keleti régiók gazdasági felzárkóztatása területén, hanem a fennmaradásunkat garantáló kisebbségi jogok, az oktatás és a kultúra területén is. 

Látjuk, hogy a szlovákiai magyar érdekképviselet hiánya vagy megléte az élet minden területére kihat. Hadd említsem csak a kórházreformot, a Kisebbségi Kulturális Alapról szóló törvény meglépett vagy tervezett módosításait, a kulturális minisztériumban és az oktatási tárcánál történt leépítéseket.
A 2020-as parlamenti választás után ismét válaszút elé értünk, a többpártrendszer luxusáról nekünk is le kellett mondanunk. Mi megtettük az első lépést, de az, hogy a Szövetség sikeres lesz-e, nem csak rajtunk, politikusokon múlik. Nekünk is és a választóinknak is meg kell tanulnunk elfogadni egymást. Ki kell egyeznünk azzal, hogy a Szövetség nem MKP 2.0, nem Híd 2.0.

Én hiszek abban, hogy a szlovákiai magyarokban van annyi tolerancia, hogy a sokszínűség, amit képviselünk, erősít majd és nem szétfeszít. 
Pártokról, politikusokról is gondolkodhatunk eltérően. Mi is, a választóink is. Tisztában vagyok azzal, hogy a szlovákiai és a magyarországi politikai színtér szereplőit is másként ítéljük meg. A Szövetség tagjai között és a párt választói között vannak, akik a jelenlegi kormánypártokkal szimpatizálnak, és vannak, akik nem. Az egyik oldalon azt szeretnék, sőt el is várják, hogy a tavasszal esedékes magyarországi választásokat kísérő kampány csatározásaiba bekapcsolódjunk, a másik oldalon meg azt, hogy élesen elhatárolódjunk. 

De nekünk nem ez a dolgunk. Azt, hogy Magyarország következő kormányfője Orbán Viktor lesz vagy Márki-Zay Péter, a magyar választók döntik el. Nem mi. Nem is ez a dolgunk. A mi dolgunk az, hogy itt bizonyítsunk. Hogy visszajussunk a szlovák törvényhozásba és azokra a problémákra kínáljunk megoldásokat, amikkel a szlovákiai magyarok szembesülnek. Mi erre szövetkeztünk. Meg arra, hogy jól működő partneri kapcsolatban legyünk a mindenkori magyar kormánnyal.
Vannak, akik nem örülnek annak, hogy a hosszú viszálykodást követően ismét egy pártunk van és megpróbálnak éket verni közénk. Ezt nem engedhetjük. Nem engedhetjük, hogy a magyarországi választási csatározás szembe állítson minket. Még akkor sem, ha a magyarországi politikai történéseket nem egyformán értékeljük.

Mert sokszínűek vagyunk. Nem megosztotttak. 

Sólymos László
a Szövetség országos választmányának elnöke