R. Nagy Krisztián: Jó ötlet-e tetováltatni?

A pénteki utolsó tanítási óra biológia volt. Végzős gimnazisták voltunk, a felnőttség határán, amikor a fiatalabb tanárokkal már-már lehetséges volt közvetlen emberi kapcsolatot ápolni, kicsit túljutni a tekintélyelvűségen. Ezt pedig kihasználtuk, olyan pofátlanul, amennyire csak lehetett.
– Mit gondol, Tanár Úr, a tetoválásokról?
A stratégia egyszerű: a rendelkezésre álló diákhalmazból kiválasztotok egyet a „tanár kedvence” kasztba tartozók közül. Ez fontos, ha nem megfelelő alannyal operáltok, a tanóra-eltérítési szándék azonnal lelepleződhet. A kinevezett szabotőr feltesz egy kellően vitás kérdést, ami a huszonpár éves, nagy dumás tanárt egy hosszadalmas okfejtésbe taszítja. A monológot – ideális esetben – ő maga átvezeti egy-két-három-négy másik témán, ami épp eszébe jut; a péntek délutáni utolsó óra fájdalmas tananyagozás helyett sikeresen kötetlen beszélgetős műsorrá lett alakítva! – …nem szabad elfelejteni, hogy egy ilyen döntés végleges – vakarta az orrát Tanár Úr. Még nem lendült bele teljesen a szövegelésbe, bár már sikeresen témát váltott egyszer csekély öt perc alatt; egyelőre még a veszélyzónán belül voltunk, bármilyen egyéb beavatkozás rövidre zárhatta volna a mesedélutánt, így csak csendesen bólogattunk. – Természetesen ezt már százszor hallottátok, minek koptatom a számat, ugyebár, de lényegtelen, vállalva a kockázatát, hogy unalmas leszek, újra elmondom, hiszen a legfontosabb aspektusa az egésznek: ez egy döntés, ami életetek hátralévő részére hatással lesz.
Valljuk be, Tanár Úr tudta pontosan, mit csinálunk, de a fiatal oktatók lelkesedésével úgy gondolta, bármiből lehet hasznos leckét csinálni. Hasznosabbat, mint lediktálni a szocialista tankönyvek törvényileg előírt, egyben évek óta elavult anyagát. Nyilván igaza volt, mind a mai napig emlékszem, hogy a kopaszodás női ágon öröklődik, viszont fogalmam sincs, mit jelent, ha egy növény kétlaki.
– ...a probléma az, hogy egyszerű főemlősök vagyunk: egy csomó evolúciós programozás él bennünk, ami hihetetlenül hasznos volt a fajunk számára évszázadokon keresztül. Társas lények vagyunk, ami fontos volt a túlélésünkhöz. Egy nagy rakás kémiai folyamat az agyunkban finom, jó érzést keltő hormonokkal jutalmaz, ha együttműködünk a közösségünkkel, a „törzzsel”. Azt gondoljuk, ha mindenkinek van, nekem is kell. Be kell illeszkednem a „törzsbe”, különben kiközösítenek.
A biológia-tanteremben nem volt falióra. Kockázatos volt azonban kétpercenként a karóráinkra pillantani (okostelefon előtti idők), hiszen nem akarod véletlenül emlékeztetni a Tanár Urat arra, hogy az értékes tanítási idő fogyóban van. Titkon reméled, hogy az idő teljes koncepciójáról elfeledkezett, elvégre biológus, nem fizikus. A visszaszámolandó percek felmérése taktikai fészkelődést igényel. Nyilván azt sem akarod, hogy unottnak tűnj – az unatkozó diák látványát minden tanár a kötelező tananyaggal asszociálja, a Tanár Úr eszébe juthatna, hogy haladnunk kell.
– Kiépítettünk viszont közben egy társadalmat, ami többé-kevésbé garantálja a túlélésünket. Nem kell azon aggódnunk, hogy ha olyat teszünk, ami nem tetszik a közösségnek, fennáll az éhenhalásunk veszélye. Az egész törzsi mentalitás így nem több mint az evolúciónk okafogyott maradványa. Gondoljatok bele, milyen fantasztikus ez: társas lények vagyunk, akik egyszerre tudnak individualisták lenni. Amire ki akarunk ezzel lyukadni: elértük azt a pontot a történelmünkben, ahol az egyénre vonatkozó fontos, permanens döntéseket KIZÁRÓLAG az adott egyénnek kell meghoznia. Senkinek semmi köze hozzá. Ha valaki mindenáron rá akarna venni titeket, hogy meghozzatok egy ilyen hatalmas döntést, csak azért, mert ez a közösség normája – küldjétek el a fenébe! Semmi köze hozzá.
Oké, vágjunk bele: alapnál érdeklődőbb tekintet, legalább két perccel a hadművelet előtt. Figyelek, hmm, felettébb érdekes, amit Tanár Úr épp mondott. Oh, olyannyira belefeledkeztem a témába, hogy elfelejtettem kényelembe helyezni magam, hirtelen elzsibbadt mindenem. Csak egy gyors testpozíció-váltásra van szükségem, miközben – hogy, hogy nem – egyetlen pillanatra a látószögembe kerül a karórám, ejnye, ez az ára, hogy végre kényelmesen a figyelmem száz százalékát Tanár Úrnak szentelhessem.
– Mit tudtok ti magatok mondani a dolog menetéről? Milyen? Első szó, ami eszetekbe jut, hajrá!
– Fájdalmas – zengte a kórus.
– Fájdalmas, nagyon jó! Mindenki tudja, hogy fáj, nem is kérdéses! Ha nem bírod a fájdalmat, vagy a vér látványát, rossz hírem van, elkerülhetetlenek a procedúra során… Azt is tudjátok, hogy utólag mennyi időbe telik teljesen felépülni belőle? Nem sétálsz csak vígan fütyörészve haza, miután ennyi stressznek tetted ki a testedet. Aztán ne is beszéljünk a lehetséges komplikációkról…
Az istenit, annyira kellett koncentrálni, hogy az órára pillantás gyanún felül álljon, elfelejtettem leolvasni az időt. Oké, újra az egészet, csak megrázom a csuklóm, kényelmetlenül feszes a szíj, nem kell túlgondolni…
Huszonhárom perc a hétvégéig!
– ...aztán észben tartandó a pénzügyi vonzat is. Nyilván nem olcsó a dolog alapból, de az egyéb hosszú távú hatásokkal is számolni kell. Például, akármennyire szomorú, munkakeresés során könnyen lehet, hogy diszkriminálni fognak miatta. Ez nyilván mocskosul illegális, de húzós dolog bebizonyítani, hogy konkrétan EMIATT utasítottak el, és a rendszer azzal számol, hogy a kisembernek nem éri meg felhajtást csapnia belőle...
Az ablak mellett ültem. Tavasszal mindig nyitva tartottuk, és imádtam, hogy néha megcsapta az orromat az orgonaillat. Tanár Úr a saját karórájára pillantott. Egy pillanatra irigyeltem, micsoda szabadság felnőttnek lenni, kockázatmentes hozzáféréssel a pontos időhöz.
– Ah, elbeszéltük az időt a gyerekvállalás témával… Mi volt az eredeti kérdés, ahonnan elkanyarodtunk?
– Jó ötlet-e tetováltatni magunkra?
– Oh, persze, tetoválások… Nézzétek, szánjatok rá egy kis gondolkodási időt, és ha úgy látjátok, megéri, miért ne? Egy teljesen elfogadható módja az önkifejezésnek, nem ártotok vele senkinek. Találjatok olyan tetoválót, aki megbízható és érti a dolgát. Ha utólag nem tetszik, el lehet távolíttatni.