R. Nagy Krisztián: El Señor de Montoya

Szépjónapot városában mind a mai napig gyakorolják a tavaszi léggömbcsiklandozás évszázados szokását. A község lakosai – férfiak, nők, gyermekek, idősek – a főtéren összegyűlve felfújják El Señor Cédric de Montoyát, a község híres-neves léggömbjét, majd a polgármester megcsiklandozza. Ha El Señor Cédric de Montoya a csiklandozás hatására táncolni kezd a felkelő nap sugaraival átitatott fagyos tavaszi szélben, az azt jelenti, hogy Szépjónapot városát idén sem pusztítja el a város fölé magasodó tűzhányó. Viszont, ha El Señor Cédric de Montoya a csiklandozás hatására nem kezd el táncolni a napsugarasan fagyos tavaszi szélben, az azt jelenti, hogy a község lakosainak másnap hajnalban is ki kell jönniük a főtérre megcsiklandozni El Señor Cédric de Montoyát, egészen addig, amíg az nem kezd táncolni a fagyott napsugaras szélben; vagy amíg a vulkán el nem pusztítja Szépjónapotot.

Természetesen senki sem szerette, amikor El Señor Cédric de Montoya nem kegyeskedett táncolni.
Szépjónapot lakosai egy emberként sóhajtottak fel. El Señor Cédric de Montoya nem mozdult. A polgármester arcára fagyott mosollyal csiklandozta a léggömböt. Nem hagyta abba. Nincs az a szent hagyomány, ami miatt ő még egyszer felkel hajnali négykor, felkészülni a ceremóniára. Inkább lemond.
Csiklandozta és csiklandozta, még sosem csiklandozott azelőtt életében úgy, mint ekkor, ám El Señor Cédric de Montoya mozdulatlan maradt.

– Polgármester úr, hagyja... – súgta neki a plébános, mialatt töretlen rezignáltsággal mosolygott a tömeg felé.
– Nem! Táncolni fog ez a rohadék! – sziszegte a polgármester a fogai között.
A jól begyakorolt mosoly görcsös fintorrá változott. A tömeg kínosan érezte magát és szeretett volna hazamenni. Unatkoztak és fáztak. Tegnap esett le az első decemberi hó.
– Táncolj! Piszkos barom!

El Señor Cédric de Montoya mereven tűrte a csiklandozást.
– Drágám, a vérnyomásod! – mondta a láthatóan egyre dühödtebben csiklandozó polgármester neje.
– Elég! – a polgármester összerogyott. Egy pillanat síri csend, majd üvöltve felugrott.
Kés villant. A tanácsos és a plébános a támadóra vetették magukat, míg az iskola igazgatója El Señor Cédric de Montoyát védte a testével. A polgármester felesége felsikoltott, és valaki fellökte a pódiumon álló mikrofont, torz digitális visszhangot küldve szét a főtéren.

– Felvetted? – rázta az operatőr vállát a helyszíni tudósító, olyan erővel, hogy a kamera képe elkezdett fel alá cikázni a polgármester, a háttérben tornyosuló tűzhányó és az operatőr csizmája között. – Ezt vedd fel, fiam, mert ez itt egy hír, istenbizony!
– Felvettem volna, ha nem lökdösődsz! – a riporter nyúlánk arca került a képbe. A videókamera automatikusan a bajuszának leghosszabban kinyúló szőrszálaira próbált fókuszálni.
– Ne engem vegyél, te majom! – tolta vissza a kamerát a merényletre.

A polgármestert lefegyverezték,
hiába volt azonban sikertelen a támadás, a hógolyó a következő hetekben lavinát indított el Szépjónapot tűrőképességének metaforikus lejtőin.

– Miért tűrjük El Señor Cédric de Montoya rémuralmát? Évről évre egyre nehezebb megtáncoltatni, és egyre több reggelünk megy rá erre a hülyeségre! – mondták egyesek (főleg azok, akiknek a reggeli ceremónia után még napi három tizenkét órás műszakot le kellett dolgozniuk).
– Ne acsarkodjanak! El Señor Cédric de Montoya megcsiklandozása szép hagyomány, és Szépjónapot identitásának fontos része! – mondták mások (főleg azok, akik születési évükből eredően már nem csináltak semmit napközben, így kedvükre volt a napi luficsiklandozási ceremónia, ahol találkozhattak a község többi lakosával megvitatni az időjárást).
– Elég ebből, én mondom! – csapott az asztalra egy este az első csoport leghangosabb tagja. – Miért hagyjuk, hogy egy léggömb irányítsa az életünket? Valamit tennünk kell!
– Mégis mit?
– A hajdani polgármesterünknek volt igaza, amikor megpróbálta kilyukasztani.
– Ki akarod lyukasztani El Señor Cédric de Montoyát?!
– Én? Nos, szívesen, de sok dolgom van holnap. Arra gondoltam, csinálhatnád te – azzal átnyújtott egy marék rozsdás rajzszöget a beszélgetőpartnerének.
– Oké.

A második merénylet El Señor Cédric de Montoya ellen egy ködös januári reggelen történt. Az elmúlt hónapok feszült állapotai miatt a Montoya-támogatók elkezdtek nagyobb felhajtást csapni a ceremónia körül, mint azelőtt – konfettit és virágokat dobáltak a pódiumra hangos üdvrivalgás közepette. Ezen a reggelen azonban valaki valami mást is a levegőbe hajított a hírneves léggömb irányába.
– Durr! – mondta El Señor Cédric de Montoya utolsó leheletével.

Szépjónapotban nem változott sok minden. A merénylőt nem sikerült kézre keríteni, elhagyta a várost.
A lakosság közti ideológiai viták csillapodtak. Aki nem szeretett léggömbcsiklandozásra járni, boldog volt, aki pedig igen, összejárt a többi montoyistával, és megállapították egy üveg bor mellett, hogy végül is ők sem bánják, hogy nem kell kora reggel kelni, kevésbé fájnak az ízületeik, és valójában, jobban belegondolva, inkább a gyerekkoruk nosztalgiája miatt ragaszkodtak ennyire a lufihoz. Azok voltak a szép idők, nem volt kellemetlen kimenni, mert még globális felmelegedés előtti időjárás volt, amikor a nyarak csak melegek, nem hőgutagerjesztők, a telek pedig csak hidegek, nem takonyfagyasztók voltak.
– Oh, és emlékeztek, amikor még volt tavasz és ősz is…?
– Tényleg, tavasz és ősz, haha!

Persze, a tűzhányó jelentette fenyegetés a mindennapi élet része maradt. El Señor Cédric de Montoya nem volt többé, hogy megjósolja az esetleges kitörést.
A tavaszi léggömbcsiklandozás évszázados szokását emiatt a helyiek lecserélték a tavaszi „felmászunk a hegyre és megnézzük, aktív-e a vulkán” évezredes hagyományára (a vulkán nem volt aktív).

400 kilométerre foglalt helyet Jóéjszakát városkája a tengerparton. A strand melletti büfénél tengette mindennapjait egy magányos utazó. Léggömböket árult pár pesóért. Senki nem tudta honnan jött, ki ő.
A strandlátogató kisgyermekes szülők a büféebédjük mellé hajlamosak voltak venni egy léggömböt a csemetéjüknek. Túlárazott, de legalább megnyugszik a gyerek, gondolták.

Amire azonban nem gondoltak, amivel a titokzatos léggömbárus tökéletesen tisztában volt, hogy a strand homokos. A homok ragad, és a homok éles. Ebből a két tényből fakadóan pedig egy kisgyermek kezébe adott lufi átlagos élettartama rövidebb, mint a büfében készült sült kolbász átmelegedési ideje.
A kidurrant léggömböt pótolni kell, különben a gyerek ordít. A titokzatos léggömbárus így adott el több százat a portékájából minden nap.
A távozó szülők azt gondolták, szélhámos. Ő azonban nem a pénzért csinálta.