Politikai kontroll az autonómia leple alatt – avagy a VMSZ esete a Tanyaszínházzal

Július 27-én Hajnal Jenő, a Magyar Nemzeti Tanács (MNT) elnöke arra szólította fel az aktuális nyári turnéját épp csak megkezdő Tanyaszínházat, hogy állítsa le a körutat két előadás után. Hajnal közleményéből nem egészen világos, mi a gondja Ödön von Horváth Kazimír és Karolina című darabjával, véleményét azóta sem fejtette ki jobban. A tanácselnök mindenesetre úgy fogalmazott, „a gondtalan, minden korosztálynak szóló színházi élményt nem tudja elvinni közösségeinkbe, városainkba és falvainkba” az egyébként 1932-es keltezésű színmű. A groteszk elemekkel operáló, erőteljesen társadalomkritikus darabot így valószínűleg kvázi esztétikai alapon veti el. A Tanyaszínház ugyan ezt követően törölte a turnét, ám kavillói művésztelepükön azóta (egészen augusztus 12-ig) minden este lejátsszák a darabot – a „reklám” hatására folyamatosan telt ház előtt. Lénárd Róbert, az előadás rendezője úgy fogalmazott, hiába szépítjük, a darabot betiltották – egyúttal emlékeztetett: a színművet és szerzőjét 1933-ban tiltólistára helyezték a náci Németországban. Hajnal mellé később Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) elnöke is felsorakozott, aki „vállveregető” módon támogatásáról biztosította az MNT-elnököt, s maga is kifogásolta a darab tartalmát.

Az ügy következtében az elmúlt másfél héten cikkek garmadája jelent meg, s a vajdasági magyar közélet egyik legnagyobb botránya bontakozott ki – ráadásul, korábbi szokásukkal ellentétben, több magyarországi médium is nagyobb teret adott a „külhoni” témának. Az érdeklődők a vajdasági tiltakozó és elemző cikkeket a Szabad Magyar Szó és az Autonómia portálokon szemlézhetik. A színházesztétikai és a Tanyaszínház történetére vonatkozó hozzászólásokon kívül szinte minden kommentátor azt gyanítja, a politika ismét beavatkozott a kulturális életbe.  

Mi azonban az MNT, s azt felhasználva a VMSZ célja? Ehhez értenünk kell a párt politizálásának természetét, s azt, hogyan hat a vajdasági mindennapokra. A „pásztori korszak” tudatában így egy válasz kézenfekvő: hatalmi kontrollt gyakorolnak egy befolyásolható intézmény fölött. Ez nem meglepő, hiszen ez Pásztor István politikai módszereinek egyik alapvető kelléke. 2007-ben, amikor a párt élére került, sokan arra számítottak, hogy elődje, Kasza József „faragatlan” stílusa helyett egy kimért és pragmatikus új elnökkel konszolidálódhat a VMSZ. Az első néhány év után kiderült, Pásztor a maga közegében nagyon ügyes hatalomtechnikus, ám ezt elsősorban a centralizált párt- és hatalmi viszonyok létrehozására használja fel, minden más szempont csak ezután következik. A „lepel” 2011-ben hullt le talán először, amikor konstruált módon leváltották a Magyar Szó éléről annak főszerkesztőjét, Pressburger Csabát. Ehhez a legfőbb eszközt nem más – s ez fontos szempont a jelenlegi esetben is –, mint az MNT adta, annak közgyűlése menesztette a lapvezetőt. Az akkori tanácselnök, Korhecz Tamás utóbb bocsánatot is kért az ügyért, ám innentől kezdve nem volt megállás: amikor csak szükség van rá, a VMSZ más intézmények mellett szemrebbenés nélkül felhasználja a vajdasági magyar kisebbség önkormányzati szervét is saját céljaira. Szlovákiai magyar szemszögből sem érdektelen az ebből adódó kérdés, de most ne adjunk rá választ: vajon csak annyit érne a kisebbségi autonómia, amennyit a hozzá kapcsolódó politikai elit?

A kontrollgyakorlásban a VMSZ viszonylag mindvégig kényelmes helyzetben volt, illetve van, hiszen 1994-es megalakulásától kezdve egészen máig nem akadt olyan hosszú távon számottevő riválisa, amely veszélyt jelentett volna a dominanciájára. A párton belüli ellenzék mára jelentéktelen méretű, a 2015-ben részben renegát párttagok által is létrehozott Magyar Mozgalom belső okok és a VMSZ aknamunkája miatt pedig nem tudott igazán a kihívó szerepébe kerülni.

A párt területi struktúrájának mélysége kellőképpen beágyazott számos vajdasági településen, illetve tartományi és köztársasági szinten is folyamatosan számottevő képviseletet tart fenn. Az MNT-n és azok szervein túlmenően a vajdasági magyar intézményrendszer javát uralma alatt tartja a párt, klientúrája és káderhálózata kiterjedt. Ezek a vonások már 10 éve is jellemzők voltak a VMSZ-re, ám közben Magyarországon és Szerbiában is olyan politikai légkör alakult ki, amely tovább kedvezett a hatalmi kontroll növelésének.

A Fidesz és a Szerb Haladó Párt megerősödésével Pásztor már a 2010-es évek első felében bemanőverezte magát Budapest és Belgrád „alá”, amelyek a politikai szolgálatokért cserébe segítettek tovább stabilizálni a VMSZ helyzetét. A legfontosabb példa: különösen az elmúlt hat évben irdatlan mennyiségű pénzösszeg folyt be Budapestről a Vajdaságba is, amelyeket a párt erőterében osztottak és osztanak el. Tudni kell azt is, hogy a térségben a Kárpát-medence más régióihoz képest igencsak szűkösek a megélhetési lehetőségek, így a VMSZ ilyen téren nagyon könnyen válthatja át a pénzosztást politikai tőkére, attól függetlenül, hogy adott esetben egy gazdacsaládnak tényleg segítséget jelenthet egy több ezer eurós mezőgazdasági eszköz beszerzése. Azt is tudatosítani kell, hogy a vajdasági magyarság egyéb társadalmi gondjai mellett rohamosan fogy, aminek óriási lökést adott Jugoszlávia 90-es évekbeli véres szétesése, majd a szerbiai demokrácia 2000 óta tartó gyermekbetegségei – nem is beszélve a könnyen megszerezhető magyar állampolgárságról, amelyet tömegek használnak a nyugat-európai emigráció eszközeként.

Az eredeti kérdéshez visszatérve: mi a konkrét cél most a Tanyaszínházzal? Több válaszlehetőség van, s még nem tudjuk biztosan, melyik mekkora arányban valós. A nyomásgyakorlás ténye egyértelmű, az pedig szintén, hogy ehhez az MNT-t használták fel. Egyes elképezelések szerint ezenfelül a párt a következő hónapokban szorosabbra akarja fonni az ellenőrzést a befolyásolható vajdasági magyar intézmények körül. A Tanyaszínházat az MNT nemzeti jelentőségű intézménynek tartja, kavillói székhelyét pedig magyarországi támogatásból újíttatták fel, vagyis az anyagi függőséget itt könnyen ki tudják használni. „Homlokzatként” ilyen „nyomásgyakorlási” esetekben célszerű olyan érveket használni, mint a Tanyaszínház ellen is, amelyek akár komolyak, akár nem, valójában csak álcázzák a politikai motivációt. Az elmúlt évtizedben ezt az eljárást számos alkalommal eljátszotta a VMSZ – más kérdés, hogy most valószínűleg Pásztorék sem számoltak azzal, hogy a közvetlen beavatkozás ekkora ellenállást szül, s hogy a lépésük folyamatos telt házat eredményez a kavillói nézőtéren.

Egyes magyarázatok szerint az aktuális magyar kormányzati kommunikációhoz akarnak igazodni a pártban. A VMSZ egyébként is minden erőforrását fel szokta használni egyes magyarországi választások előtt (ugyanis Szerbiában csaknem 200 ezer ember vette fel a magyar állampolgárságot), szavazóikat pedig a Fideszre való voksolásra biztatják. Pásztor István 2015 óta szisztematikusan átveszi az aktuális magyar kormányzati szótárat a stratégiai fontosságú kommunikációs témákban, s a Kazimír és Karolina esetében azt lehet gyanítani, hogy finoman idomult az aktuális budapesti homofób „stratégiához”.

Ugyanakkor természetesen azt is figyelembe kell venni, hogy a pártközpontban valóban túl soknak érezhették a darab tartalmát, különösen a korrupt politikusokra vagy a képmutató keresztényekre való utalásokat – holott értesüléseink szerint mindössze egy komolyabban vehető párttag látta az előadást Bácsfeketehegyen. Czérna Ágnes egy, a Tanyaszínházról szóló átfogó könyv szerzője azonban augusztus 4-én az Autonómián közölt cikkében rámutatott, az 1978-ban létrehozott intézmény története tele van a Kazimír és Karolinához hasonló darabokkal, szó sincs arról, hogy az idei év valamiféle „kisiklás” lenne. A Kavillóra minden este kilátogató tömegekre utalva Czérna azt írja: „Az emberek szolidaritásukat fejezik ki az igazságtalanság ellenében. A művészet felelőssége, hogy a mindenkori propagandával szemben kritikát fogalmazzon meg. És akinek füle van erre, az hallja.”