Németh Zoltán: A zöld lakás ablaka

A varsói Ogrodowa utca szinte csak titkokat rejteget. Egykori tervezői abból indultak ki, hogy minden otthon lényege az intimitás, az intimitás lényege a titok, a titok pedig mindig homályos, ismeretlen és a lélek mélységeibe vezet.

Az ilyen típusú utcák általában hosszú évszázadokon át, szerves és folyamatos építkezések, építések és átépítések során jönnek létre – ellentétben az Ogrodowával, amelyet 1944-ben porig romboltak, hogy aztán majd pár évvel később tervezőasztalnál egy egészen más utcát egészen más házakkal képzeljenek el. Nincs most idő a dicséret részletesebb kifejtésére, legyen elég annyi, hogy az Ogrodowán minden séta új arcát mutatja a térnek.

Én is csak több hónap után figyeltem fel arra a földszinti lakásra, amelynek szinte mindig sötét volt az ablaka. OK, erre mondják, hogy a sötétség az csak sötétség, annak biztosan csak egyféle arca van, a semmi feketesége, de az igazat megvallva ezzel az állásponttal most vitatkoznom kell, és egészen elképesztő argumentáció áll a rendelkezésemre. Ennek a sötétségnek ugyanis zöld arca volt.

Sokadik sétám után vettem csak észre ugyanis, hogy ennek a lakásnak az ablakait sűrű levélzet borítja, levelek tucatjai tapadnak az ablakra, eltakarva a benti világot. Volt itt minden: cserepes növény az ablakban, folyondár és inda, amely a plafonról lógott le, oldalról behajló ág, legalább hat- vagy hétféle növény legalább húszfajta zöld színe. Csalánzöld és cementzöld, pávazöld és rezedazöld, sóskazöld és spenótzöld, zuzmózöld és vadászzöld, Van Eyck-zöld és ubor­kazöld, turmalinzöld és tundrazöld, toszkánzöld és skótzöld, káposz­tazöld és kígyózöld, klorofillzöld és korallzöld, liliomzöld és macs­kazöld, mohazöld és nádzöld, Oxford-zöld és magyarzöld, króm-oxid-zöld és kaméleonzöld, jade­zöld és abszintzöld, almazöld és bogárzöld, hoppá, ez már nem is húsz, hanem harminc.

A rengeteg levél teljesen betakarta a lakás belsejét, és miután ez tudatosult bennem, minden sétám akaratlanul is érintette ezt a házat, úgy intéztem, hogy ablakai alatt haladjak el, lopva be-benéztem az ablakán, azaz csak benéztem volna, ha a levelek nem borítottak volna el mindent, de tényleg mindent. Ha bankba mentem, ha üzletbe, ha a polgármesteri irodába, úgy intéztem, hogy az utcának ezen a sarkán feltétlen áthaladjak – mindhiába.

Vajon ki lakhat egy ilyen lakásban? Egy kiöregedett Amazonas-kutató? Egy régész, aki Angkor­vatnak szentelte az életét, és most saját lakását is eldzsungelosítja? Egy biológia szakos tanárnő, aki az ötödikestől a tizenkettedig osztályos tankönyvig minden ott bemutatott növényt a saját lakásába gyűjt? Egy magányos zoológus, aki gyíkjainak, majmainak, kígyóinak, kaméleonjainak stb. ideális környezetet kíván biztosítani? Egy tüdőbeteg, aki olyan speciális kórban szenved, hogy csak a páradús trópusi környezet tarthatja életben?

Hosszú ideig nem kaptam választ kérdéseimre. Be mégsem csöngethetek, gondoltam, hogy elnézést, csak tudni szeretném, ki lakik ebben a lakásban, de most már, hogy láttam önt, akkor én mennék is tovább.

Körülbelül fél év után még izgalmasabbá vált a kérdés, ugyanis az egyik lián leszakadt(?) – vagy csak átkarolta az alatta futó ágat(?). Mindenesetre feltárult a szoba plafonjának egy részlete, körülbelül két-három négyzetméteres terület. Esküszöm, ez még meghökkentőbb volt, mint a levelekkel befuttatott ablakok. A plafonra ugyanis féltucat kaspó volt erősítve, onnét lógtak, tekeregtek, gyakran fejjel lefelé, a növények, szárak, indák. Borzongató volt. Mintha arra ment volna ki a játék, hogy emberi lény ne tudjon élni a lakásban.

Úgyhogy amikor a következő héten azt láttam, hogy a postásnak egy inda nyit ajtót, már meg sem lepődtem. A rajta található kacs gyakorlott mozdulattal fogta meg a tollat, és írt alá egy szelvényt. A postás becsúsztatott egy csomagot az előszobába, majd becsukódott az ajtó, igaz, kicsit lassabban, mint általában be szoktak csukódni az ajtók, de becsukódott.

Most már félretéve minden ösztönös és tanult szégyenérzetet, odafutottam, és megszólítottam a postást. Elnézést, kezdtem, ki lakik ebben a házban? Nem tudom pontosan, felelte, az arcát még sosem láttam, de rendszeresen kap csomagokat. Nekem elég az, hogy aláírja magát, nincs időm foglalkozni külön-külön minden lakóval, mondta, majd továbbrohant.

Ennyi elég is volt. Mindaz, amit láttam, egyértelművé tette, hogy a lakásban csak növények élnek, legalább negyven-ötvenen, fikuszok, szobapáfrányok, könnyezőpálmák, japán cikász és ékszerorchidea, anyósnyelv és buzogányvirág, aloé és clivia, filodendron és szobai futóka, viaszvirág és tölcsérjázmin. Túl nagy igényük nincs: a mindent elborító napfény eteti őket, a bent lecsapódó páratartalom itatja, ha néha egy kis édességre fáj a foguk, rendelnek maguknak egy kis tápoldatot, biotrágyát, komposztteát. Nem bántanak senkit, nincs szükségük senkire. Nem dörömbölnek a szomszéd falán, nem hallgatnak üvöltő rádiót, és nem pletykálnak a lépcsőházban. Nem szennyezik a környezetet a naftás autójukkal. Szépek, csöndesek, boldogok, elégedettek. És hát a növények háborút sem szoktak indítani.

Magyar író vagyok, magyarul írok, megírtam ezt a novellát magyarul, majd pedig egyik volt diákom, Michalina Oziembłowska lefordította lengyelre, és megjelent a Syrenka – Warszawski Magazyn Literackiban. Nem mondom, hogy nagy hatást ért el, de az egyik kollégám olvasta és örült neki. Néhány nappal később újra a zöld ház mellett vezetett el az utam. Én nem tudom, lehet, hogy csak hallucinálok, de a sok növény már messziről vidáman integetett: Olvastam, már mindnyájan olvastuk!