Navalnij hagyatéka

Navalnij, aki február 16-án halt meg egy sarkvidéki büntetés-végrehajtási telepen, olyan dilemmával szembesült, amellyel minden politikai disszidensnek meg kell küzdenie: száműzetésben fog élni, és szép lassan feledésbe merül, vagy szembeszáll az elnyomó rezsimmel, és azt kockáztatja, hogy mártírrá válik. Akárhogy is legyen, akármelyik utat is választják, az általuk kritizált kormányok megbuktatásának az esélye gyakorlatilag nulla.

Hasonló választás előtt állnak azok is, akik nem dacolnak aktívan az elnyomó rezsimekkel, de lehetőségük van elmenekülni: új életet építhetnek valahol külföldön, ahol esetleg nem látják őket szívesen, vagy a hazájukban maradnak, és a diktatúra korrumpáló befolyása alatt élnek tovább. Ezt a korrumpáló hatást gyakran megédesítik azok a rezsimek, amelyek gazdagon jutalmazzák a konformista magatartást – és összetörik azt a néhány embert, aki nem hajlandó megalkudni.

A dilemma azért különösen keserű, mert szakadékot hoz létre a maradók és a távozók között – ez a szakadás pedig az elnyomó rezsimek számára kifejezetten előnyös. Az emberek számos ok miatt dönthetnek a maradás mellett, de a maradásuk puszta ténye miatt az emigránsok, a száműzöttek hajlamosak gyorsan elítélni őket mint a diktatúra erkölcstelen kiszolgálóit. Eközben a távozókat könnyű azzal vádolni, hogy a külföldön élés luxusáért cserébe elárulták a hazájukat.

Ez volt a helyzet a náci Németországban az 1930-as években. Thomas Mann, aki elég ismert volt ahhoz, hogy fontos hang maradjon az emigrációban is, elítélte azokat a német írókat, akik továbbra is a Harmadik Birodalomban éltek; később úgy fogalmazott: a munkájuk annyira beszennyeződött, hogy értéktelenné vált. Közben az érintett írók egy része – nem egy a náci rezsim ellenzékéhez tartozott – azt vetette Mann szemére, hogy inkább él kényelemben Kaliforniában, mintsem hogy tanúskodna az otthoni eseményekről.

Hasonló dinamika jellemzi a modern Kína ellenzéki szekértáborait is: a kommunista diktatúra otthoni ellenzői gúnyosan oktatják ki a kínai disszidenseket, amiért nem érnek semmit, és egyébként is, külföldön élve nem számítanak. A törés ma Oroszországban is nyilvánvaló. Például Dmitrij Muratovot, a rendkívül bátor újságírót, aki 2021-ben Nobel-békedíjat kapott a szellemi szabadság védelméért, néhány orosz emigráns éppen azért bírálta, mert Oroszországban marad, noha továbbra is nagy kockázatot vállalt, amikor bátran felemelte a szavát az ukrajnai háború ellen.

Az ellenzéki dilemmára nincs jó válasz. Ugyanolyan jó okok szólnak a távozás, mint a maradás mellett, és ezek gyakran a személyes körülményektől függnek. Szóval: mi értelme volt Navalnij döntésének, hogy az életét kockáztatja egy olyan ügyért, amelyet soha nem tud győzelemre vinni, legalábbis nem rövid távon? Sem a valószínű meggyilkolása, sem ennek alternatívája, vagyis a Nyugat-Európában maradás nem vetett volna véget Vlagyimir Putyin orosz elnök uralmának.

De van itt valami, ami fontos. A nyílt dac repedést okoz a diktatúra homlokzatán. Egy diktatúra nem támaszkodhat kizárólag katonai erőre vagy a titkosrendőrség által gerjesztett félelemre; az embereket meg kell győzni arról, hogy a zsarnoknak való alávetettségük normális, az ellenállás pedig abnormális, sőt az őrület egy formája. Ezért a szovjet időkben az ellenzékieket gyakran inkább pszichiátriai intézetekbe zárták, nem pedig börtönökbe.

Navalnij visszatérése Oroszországba, bármennyire is hiábavalónak tűnt, megmutatta, hogy a gondolat és vélemény szabadsága melletti kiállás racionális válasz a zsarnokságra. Ez a dac jelzés, üzenet volt mindazoknak, akik ugyanígy éreztek, de hiányzott belőlük Navalnij rendkívüli bátorsága: nem vagytok egyedül.

És van itt még egy fontos tényező. Amikor a diktatúrák a konformizmust jutalmazzák, amikor a hazugságok és a propaganda ismételgetésére kényszerítik a polgáraikat, amikor a barátokat és a rokonokat egymás elárulására ösztönzik, a legrosszabbat hozzák ki az emberekből. Megteremtik a félelem, a bizalmatlanság és az árulás kultúráját. Nincs ebben semmi speciálisan orosz, német vagy kínai. Különböző időkben sok nemzet torzult el különböző zsarnokok uralma alatt, de nem feltétlenül örökre. A rezsimek elbuknak. A zsarnokok meghalnak.

És ekkor jön el a politikai mártírok ideje. Ekkor kap létfontosságú szerepet a példájuk. A diktatúra által megnyomorított, eltorzított társadalmaknak erkölcsi alapot kell találniuk valami jobb felépítéséhez. A szolgasághoz és üldöztetéshez szokott nép morálját helyre kell állítani. Az, hogy néhány bátor ember kiállt a szabadság mellett, még akkor is, ha az eredménytelennek tűnt, segít ebben a folyamatban. Példát mutat.

Jean Moulin, a francia ellenállást vezető köztisztviselő, akit a Gestapo 1943-ban halálra kínzott, soha nem látta a náci megszállás végét, amely ellen harcolt. A nácik 1945 áprilisában kivégezték Dietrich Bonhoeffer evangélikus lelkészt, mindössze három héttel azelőtt, hogy Adolf Hitler öngyilkos lett a bunkerében. Liu Hsziao-po kínai irodalomtudós, emberi jogi aktivista, aki az 1989-es Tienanmen téri felkelés idején tért vissza Kínába, élete hátralévő részét felváltva töltötte börtönben és a rácsokon kívül, majd 2017-ben őrizetben halt meg – és nem tudta felszámolni az egypártrendszert hazájában. Navalnijnak esélye sem volt Putyin neocárizmusának a megdöntésére.

De az egyetlen remény, hogy olyan társadalmakat építsünk, amelyek meg tudják védeni a szabadságjogokat, és a legjobbat hozzák ki az emberekből, az általuk mutatott példákban gyökerezik.

Ian Buruma
A szerző holland publicista, szerkesztő

©Project Syndicate