Miért akadozik Európa német–francia motorja?

Az Élysée-szerződést öt évvel az Európai Gazdasági Közösséget létrehozó római szerződés hatálybalépése után írták alá, így mindenekelőtt nagy jelentőségű szimbolikus aktus volt, ugyanakkor kikövezte az utat Németország és Franciaország számára, hogy az Európai Unió de facto vezetőivé váljanak. Az európai partnerek saját tapasztalatukból pontosan tudják, semmilyen kérdésben nincs esély az előrelépésre, ha Franciaország és Németország nem jut dűlőre, míg a francia–német konszenzus általában szélesebb körű megállapodáshoz vezet.

A kapcsolatnak persze voltak hullámvölgyei az évtizedek során. 2010 és 2015 között Németország és Franciaország képtelen volt megegyezni, hogyan is kellene kezelni az euró válságát, a vita már a valutauniót is veszélybe sodorta. De voltak kifejezetten harmonikus pillanatok is. Amikor a Covid-19 ijesztő gyorsasággal kezdett terjedni Európában, a két ország két hónapon belül közös cselekvési tervet dolgozott ki, amely később az EU világjárványra adott válaszának az alapja lett.

Vezetőre, vezetésre most nagyobb szükség van, mint valaha. A számos belső és külső kihívással szembesülő Európai Uniónak újra kell értékelnie a prioritásait, és meglehet, a tulajdonképpeni célját is. Az „Európa-projekt” korábban a gazdasági és politikai integrációban határozta meg önnön lényegét, de az integráció megtorpant, és az előremozdulás – például olyan területeken, mint a bank- és pénzügy, az energia és a digitális szolgáltatások – jelentős akadályokba ütközik.

Az EU is a szabályokon alapuló globális rend terméke, és az azt megalapozó, második világháború utáni rendszer most felgyorsult ütemben omlik össze. Az európai vezetők természetesnek tekintették a kontinens békéjét, de Oroszország Ukrajna elleni inváziója határozottan emlékeztetett a lágy hatalom korlátaira.

A geopolitikai feszültségek eszkalálódása idején Németországnak és Franciaországnak segítenie kellene az EU céljainak és prioritásainak az újradefiniálását. A két ország azonban több kulcsfontosságú kérdésben ütközik, ide értve a földgázválságot és az európai energiarendszer jövőjét, az Egyesült Államok inflációcsökkentési törvényére (IRA) adott megfelelő választ, a védelmi integrációt és az unió pozícióját Kínával szemben. Ezek a feszültségek megmutatkoztak Emmanuel Macron francia elnök és Olaf Scholz német kancellár rendkívül nyájas közös nyilatkozatában is az Élysée-szerződés 60. évfordulója alkalmából.

A francia–német feszültség hátterében több tényező áll. Először is, Scholz és Macron között nyilvánvalóan nem működik a személyes kémia. Emellett hazai pályán is sajátos politikai kihívásokkal néznek szembe, hiszen Scholz egy hárompárti koalíció irányításával, míg Macron parlamenti többség nélkül próbál kormányozni.

De az okokat keresve érdemes mélyebbre ásnunk. Nevezetesen, a változó globális hatalmi dinamika a francia és a német gazdasági filozófiák között régóta fennálló különbségek újbóli megjelenéséhez vezetett. Míg Franciaország a második világháború utáni rendszer felbomlásában lehetőséget lát saját szuverenitásának az újraérvényesítésére, Németország ezt a tektonikus átalakulást potenciálisan súlyos fenyegetésnek tekinti a gazdasági modelljére nézve. Németország kétségbeesett erőfeszítéseket tesz az exporthatalmi státusz megőrzéséért, a kereskedelem diverzifikációjára törekszik, és új uniós kereskedelmi megállapodásokat sürget az Egyesült Államokkal, az ázsiai országokkal és az Egyesült Királysággal.

Jó hír, hogy a különbségek nem áthidalhatatlanok. Az, hogy Franciaország előnyben részesíti az EU-ban stratégiailag fontos áruk előállítását, míg Németország diverzifikálni kívánja a kereskedelmi kapcsolatait, tulajdonképpen kiegészíti egymást. A törésvonalak áthidalásához azonban a két országnak közös stratégiai keretet kell találnia, és e tekintetben még mindig távol állnak egymástól.

Az energetika területe jól példázza ezt. Míg Franciaország a nettó zéró emissziós  átállásra az energiafüggetlenség helyreállításának a lehetőségeként tekint, és azt tervezi, hogy nagymértékben támaszkodik az atomenergiára, addig Németország korábban a hidrogén és a megújuló villamos energia kereskedelmében látta az esélyt, miközben a földgáz jelentette volna a hidat a jelen és a jövő között – aztán az ukrajnai háború gyorsan keresztbe tett ezeknek a terveknek. Németország most a zöld jövőről szőtt álmok és a gázimporttól való függés zord valósága között kifeszülve igyekszik megtalálni a megfelelő megoldást.

Az országok válságok idején hozott döntései olykor visszafordíthatatlanul alakítják a jövőjüket. A Biden-kormányzat inflációcsökkentési és klímavédelmi törvénye vízválasztó lehet. Az EU klímastratégiáját úgy alakították ki, hogy fiskálisan semleges legyen, és kompatibilis legyen a globális verseny elveivel. Az IRA-val az USA ellenkező irányba indult el. A csomag fiskálisan messze nem semleges, hiszen nagymértékben támaszkodik a támogatásokra, és szándékosan torzítja a versenyt, mivel a dotációk feltételéül szabja az USA-beli munkahelyek létrehozását és az ágazati átlagbérek kifizetése iránti elkötelezettséget.

Az európai vezetők még mindig nem döntötték el, megpróbálják-e lemásolni az IRA-t, amely szerintük diszkriminálja az uniós székhelyű vállalatokat, és maguk is beszálljanak-e a dotációs licitbe, vagy saját gazdasági stratégiájukat és kultúrájukat követve, saját eszközeikkel vegyék fel a kesztyűt a kereskedelem és a gazdasági verseny terén. A legutóbbi nyilatkozatok azt sugallják, hogy az első lehetőség felé hajlanak.

Ami a védelmet illeti, az ukrajnai háború rávilágított arra, hogy mindkét országnak sürgősen felül kell vizsgálnia a biztonsági stratégiáját. Míg Németország hadserege működésképtelen, a francia hadsereget kis hatósugarú konfliktusokra találták ki. Ahelyett, hogy együttműködnének, e téren szintén feszültség van a két ország között. Franciaország kifogásolta, hogy Németország hosszú ideig az amerikai arzenálra hagyatkozott, ahelyett, hogy Európa védelmi képességeinek a fejlesztésébe fektetett volna. Németország pedig a maga részéről kételkedik abban, hogy Franciaország – az egyetlen atomfegyverrel rendelkező EU-tagállam – valaha is kiterjesztené a francia atomernyőt a nemzeti határokon túlra.

Egy elhamarkodott kompromisszum nem megfelelő eszköz a lényeges különbségek áthidalására. Franciaországnak és Németországnak meg kell kezdenie azt a nehéz folyamatot, amely révén rendezni tudja a mélyebb integráció útjában álló kérdéseket, miközben mindkét fél reális célokat és elvárásokat fogalmaz meg. Egy 60 éves partnerség újradefiniálása soha nem könnyű, ezért kell most megtenniük. Európa sorsa múlhat rajta.

Jean Pisani-Ferry
A szerző francia közgazdász és politikai szakértő, a brüsszeli székhelyű Bruegel think tank és a washingtoni székhelyű Peterson Institute for International Economics vezető munkatársa

©Project Syndicate