Mi vezethet el a békéig?

Konszenzus pedig nincs. Egyesek attól tartanak, hogy a sugárhajtású repülőgépek és egyéb támadófegyverek átadása fokozza az eszkaláció kockázatát, illetve nukleáris választ válthat ki a Kremlből; mások Donald Trump volt amerikai elnök befelé forduló izolacionizmusa szellemében megkérdőjelezik, miért kellene a nyugati adófizetőknek pénzt áldozniuk Ukrajna védelmére. Ahogy ezek a viták egyre megosztóbbá válnak, azoknak is át kell gondolniuk a nagy kérdést, hogyan lehetne és hogyan kellene véget vetni a háborúnak, akik egyébként úgy gondolják, hogy ezt a háborút meg kell vívni.
Mi jöhet? Egy újabb végtelen háború? Egy demilitarizált zónával befagyasztott konfliktus? Esetleg valódi, stabil béke?

Az egyes kimenetelek valószínűségét nehéz felmérni. A végtelen háború forgatókönyve abból a közkeletű feltevésből következik, hogy a jövő többnyire a múlt folytatása vagy extrapolációja. S bár ez a normális életben sokszor igaz,  vészhelyzetekben, kivételes szituációkban nem ritkák a hirtelen paradigmaváltások és az éles irányváltással járó fordulópontok.

Az önjelölt realisták „megoldásként” a befagyott konfliktust részesítik előnyben. Henry Kissinger egykori amerikai külügyminiszter és a kínai vezetés is valamiféle demilitarizált övezet létrehozására tett javaslatot. De ennek a „pragmatikus” lehetőségnek nincs politikai vonzereje, és az ezt a változatot szorgalmazók kényelmesen ráfoghatják az ideológiára, amikor a tervük elkerülhetetlenül kudarcot vall.
A stabil béke sokkal valószínűbb, mint azt sok véleményformáló hinné. Nemcsak  Oroszország tudna véget vetni a háborúnak, hanem vannak olyan lépések, amelyeket Európa és az Egyesült Államok tehet meg azért, hogy valószínűbbé tegye ezt az eredményt.

A történelem bőségesen szolgáltat bizonyítékokat arra, hogy a rosszul irányított és rosszul lefolytatott háborúk hogyan rombolhatják le a politikai berendezkedést: instabilitást idézhetnek elő, reformokra kényszeríthetnek, végső soron rendszerváltáshoz vezethetnek. Az orosz tapasztalatok igazán gazdagok ezen a téren.

A tizenkilencedik század közepén, a krími háborúban elszenvedett vereség széles körű reformok végrehajtására kényszerítette II. Sándor cárt, ide értve a jobbágyság eltörlését is. Hasonlóképpen, Oroszország 1905-ös veresége az orosz–japán háborúban forradalomhoz és a Duma (vagyis a parlament) létrehozásához vezetett. Az I. világháború még ennél is jelentősebb következményekkel járt: először a Romanovokat és a monarchiát, majd Alekszandr Kerenszkij ideiglenes kormányát söpörte el. A katasztrofális afganisztáni háború tiltakozást váltott ki az elhunyt katonákat gyászoló anyák részéről, és végső soron ez is egyike volt a Szovjetunió felbomlását előidéző tényezőknek.

Alekszandr Szolzsenyicin A vörös kerék – Tizennégy augusztusa című regényében a cári idők tapasztalatait felmutatva fogalmaz meg kritikát a szovjet érával szemben. Elpazarolhatja az ország a spontán hazafiságnak ezt a tartalékát? – teszi fel a kérdést a regény főhőse, egy közepes rendfokozatú tiszt. Megteheti, a tábornokok a háború első napjaitól kezdve elkezdték a lefolyóba önteni – szól a válasz. Nyilvánvalóan ugyanez vonatkozik a mai putyinistákra is.

A béke forgatókönyvének nem kell semmi olyat tartalmaznia, mint ami 1945-ben Berlinben vagy 2003-ban Bagdadban történt, amikor külföldi katonák vonultak be a fővárosba, hogy megdöntsék a diktátor uralmát. Oroszország saját önátalakításának pillanata akkor jön el, amikor a hétköznapi oroszok felállnak, hogy elítéljék vezetőik alkalmatlanságát, kegyetlenségét és erkölcstelenségét.

Ám az, hogy elérhető-e fenntartható béke, nemcsak a háború befejezésének a módjától függ, hanem attól is, mi történik közvetlenül utána. Mivel az orosz erők szándékosan vették célba az ukrán polgári lakosságot és a civil infrastruktúrát, az újjáépítés elősegítése érdekében jóvátételi követelésekkel kell szembenézniük.
Számos prominens tisztségviselő, köztük európai uniós vezetők szorgalmazzák, hogy Oroszország befagyasztott központi banki eszközeit kell felhasználni erre a célra, mások pedig olyan oligarchák vagyona után mennének, akik segítették Vlagyimir Putyin orosz elnök hadigépezetét – vagy nem voltak képesek ellenállni a rendszernek. Ezek az ötletek mind megfontolást érdemelnek. Valóban helyénvaló lehet egyes oroszokat megbüntetni, feltételezve, hogy korrekten felépített bírósági tárgyaláson vonják felelősségre őket, például nemzetközi bíróságon, vagy – ennél is jobb esetben – orosz bíróság mondja ki a verdiktet.

De a tartós béke szempontjából igazságtalan és kontraproduktív lenne, ha a győztesek egyoldalúan lefoglalnák az orosz állami vagyont. Ezek az erőforrások technikailag az orosz nép tulajdonát képezik, és szükség lesz rájuk egy új Oroszország felépítéséhez, amely már nem a szénhidrogén-export és a militarizmus putyini keverékére épül.

Az 1919 utáni Németország jól szemlélteti, melyik utat kell elkerülni. A Weimari Köztársaság sorsa abban a pillanatban megpecsételődött, amikor aláírta a pusztító pénzügyi jóvátétel megfizetésére kötelező békeszerződést. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy az új Németország vezekelt a régi Németország bűneiért; demokraták fizették a Vilmos császár által okozott kárt. Nem az orosz demokratáknak kellene kifizetniük Putyin számláját. Ez az út az 1990-es évek orosz militarizmusának és paranoid összeesküvés-elméleteinek az ismétlődéséhez vezet („Oroszországot elárulták”, „Oroszországot megalázták” – ezek a szólamok kísérteties egyezést mutatnak az 1920-as évek Németországával).

Az újjáépítésről szóló viták során is figyelembe kell venni az orosz–ukrán háborúra adott rendkívül polarizált globális választ. Kína, India, Dél-Afrika és 29 másik ország az ENSZ Közgyűlésének legutóbbi szavazásán tartózkodott attól, hogy elítélje az orosz inváziót. Az Ukrajna feltétel nélküli támogatásával szembeni fő kifogásaik között szerepelt, hogy szerte a világon számos háború és igazságtalanság sok-sok áldozatával senki sem törődik.

Mindezek alapján elmondható: a konfliktusok által tönkretett társadalmak újjáépítéséhez egyfajta átfogóbb keretre van szükség. Ennek a második világháború utáni megközelítéshez kellene hasonlítania, amikor is 1943 novemberében, jóval a szövetségesek győzelme előtt létrejött az ENSZ Segélyügyi és Rehabilitációs Igazgatósága. Ha az ukrajnai háború vége egy tágabb, globális projekt részeként értelmeződik, amely az agresszió, az invázió és az erőszak áldozatainak a támogatását célozza, valószínűbb, hogy elnyeri a világ támogatását. Egyszer az oroszok is belátnák, hogy vannak jobb alternatívák a putyinizmus helyett.

Harold James
A szerző gazdaságtörténész, a Princeton Egyetem professzora, szakterülete az európai, illetve a német gazdaságtörténet, valamint a globalizáció

©Project Syndicate