Mennyi pénzt veszített kártyázással József Attila és Rejtő Jenő?

Az első női sakkozó Magyarországon Mátyás király felesége, Aragóniai Beatrix volt; Zrínyi Miklós hadászati stratégiákat tanult a sakkjátszmákból, Benyovszky Móric gróf pedig kamcsatkai száműzetése idején vívott legendás partikat a helyi kormányzóval a bolserecki fegyenctelepen. 1936-ban fotóriport örökítette meg Karinthy Frigyes egyik sakkjátszmáját, az ellenfél Szabó László, a sportág országos bajnoka volt, Karinthy pedig remek tárcát írt az egyenlőtlen küzdelemről. (Sakkoztam a bajnokcsapat bajnokával; in: Színházi Élet, 1936. szeptember 13.)

„…a kártyába felejtkeztem bele”

A magyar irodalom nagyjai gyakran forgatták az „ördög bibliáját”, a kártyapaklit is: József Attila például reggelig tartó, szenvedélyes kártyacsatákat vívott a prózaíró Nagy Lajossal a Japán Kávéházban; élettársa, Szántó Judit keserűen jegyezte meg naplójában, hogy a költő gyakran még a házbérüket is eljátszotta egy-egy ilyen éjszakán. Nagy Lajos tisztában volt azzal, hogy a kártyafüggőség veszélyes addikció:

„A szakadatlan kártyázás rengeteg időmet emésztette föl, mialatt kártyáztam, megtanulhattam volna két nyelvet” – írta A menekülő ember című önéletírásában.

A kártya már II. Rákóczi Ferencnek is leküzdhetetlen szenvedélyévé vált. Franciaországi bujdosása idején például XIV. Lajos király jelentős tartásdíjat utalt ki Rákóczinak, de ez kevésnek bizonyult a fejedelem népes kíséretének az ellátására, Rákóczi néhány tisztje vélhetően ezért működtetett Párizsban játékbarlangot – tiltott „nyerekedő játékot” kínáló kártyaszalont –, melyet Hôtel de Transylvanie-nak neveztek el. „A nappal alvással és bőséges ebéddel telt, ezt kártyajáték, esetenként pedig színházi látványosság váltotta fel. […] Különösen a kártyába felejtkeztem bele annyira, hogy nappalaimat, de gyakran éjjeleimet is ezzel töltöttem” – olvasható Rákóczi emlékirataiban.

„Groggal nedvesíté torkát”

A kártya őszinte híve volt Liszt Ferenc is, aki két zongorakoncert között végigkártyázta az időt. Kortársai szerint Lisztet „a veszteség nagymértékben idegessé tette”, ilyenkor „kegyetlenül rosszkedvű” lett, ezért kártyapartnerei egy idő után már engedték, hogy nyerjen, és „az ő előnyére javították a szerencsét”. Lisztről, a „gyermekded természetű zeneóriásról” azt is följegyezték, hogy játék közben szivarozott, „és groggal nedvesíté mindig rekedt torkát”.
Tisza Kálmán, Magyarország 1875 és 1890 között hivatalban lévő miniszterelnöke a tarokk nevű kártyajátékot űzte. Visszaemlékezések szerint amikor záptojással dobálták meg őt a tüntetők az utcán, akkor előbb lemosta magáról a záptojás nyomait, majd az első kérdése arra vonatkozott, hogy összeállt-e már a szokásos társaság az esti partihoz – és sietett közéjük. Tisza állandó kártyapartnerei közé tartozott Jókai Mór, de nagy zsugás volt Mikszáth Kálmán is, akárcsak Krúdy, akinek az Otthon-kör (Írók és Újságírók Otthon Köre) volt a törzshelye, ahol hajnalig tartó kártyacsaták zajlottak, amelyeken Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Heltai Jenő és A Pál utcai fiúk szerzője, Molnár Ferenc is részt vett. „Nálunk a kártya nem szórakozás, nem is pénzkereset vagy nyereséghajhászás, hanem egyszerűen narkotikum. Kártyázunk, mert szegények vagyunk” – írta Molnár.

„Áttértem a prózaírásra”

A magyar irodalom legnagyobb nevettetője, Rejtő Jenő sztárgázsiért dolgozott, mégsem volt soha semmije, állandó lakása sem (névjegykártyáján értesítési címként egy szálloda volt feltüntetve). A pénzzel könnyelműen bánt, honoráriumait olykor egyetlen este alatt elherdálta a kártyaasztalnál, az utolsó fillérig – így a Piszkos Fred, a kapitány című regényéért járó teljes tiszteletdíjat is. Monográfusa, Thuróczy Gergely szerint Rejtő hatalmas vagyont játszott el, becslések szerint 50 ezer pengőt (mai árfolyamon mintegy 100 millió forintot).

Ottlik Géza nemzetközi tekintélyű bridzsjátékos volt, angolul írt könyvet a bridzsről (ami később Kalandos hajózás a bridzs ismeretlen vizein címmel jelent meg magyarul), s ő kapta a Nemzetközi Bridzs Akadémia 1968. évi nagydíját is, egy szakcikkért. Ottlikból atléta is lehetett volna, kiváló futónak indult, de a versenysportot egészségügyi okokból abba kellett hagynia. Később, már egyetemistaként, egyszer még elindult egy versenyen: „Meg is nyertem a 100 métert »utcahosszal«, ahogy mondják, de olyan rossz idővel, hogy sértődötten otthagytam őket, azonmód. Felöltöztem, hazamentem, abbahagytam a rövidtávfutást, és áttértem a prózaírásra.”

„Emberekkel nem társalgok”

Akadt olyan író, aki nem kártyázott és nem is sportolt, hanem kertészkedett, mint Kazinczy Ferenc, aki rajongott a szép lombjátékokat ígérő angolkertek („Anglus-kertek”) iránt.

Közismert volt Kossuth Lajos botanikai érdeklődése is. „Emberekkel nem társalgok, annyira el­szoktam tőlük” – írta torinói magányában Kossuth, 4 ezer lapnyi, lepréselt és megszárított növényekből álló herbáriumát azonban nagy becsben tartotta, s egy-egy ritkaságért megmászta az Alpokat és az Appennineket is; gyűjteményét a Természettudományi Múzeum növénytára őrzi, s a népnyelv több növényt is elnevezett róla, létezik Kossuth-virág, Kossuth-tövis és Kossuth-kóró is.
Eötvös Lorándról nem növényt, hanem hegycsúcsot neveztek el a Dolomitokban (Eötvösspitze, 2837 m). Az ELTE névadója nemcsak kiváló fizikus, hanem megszállott hegymászó is volt, 18 évesen már feljutott az Alpok második legmagasabb csúcsára (Dufourspitze 4634 m), és a Magyar Tudományos Akadémián kívül a Magyar Turista Egyesületnek is elnöke volt.

„Vadketske módon ugráltunk”

Gyakorlott hegymászó és természetjáró hírében állt Kodály Zoltán, és törékeny fizikuma ellenére Bartók Béla is. A „kóbor lantos”, Csokonai Vitéz Mihály pedig 1801 nyarán így számolt be édesanyjának az aggteleki cseppkőbarlangban tett túrájáról:

„Az allyán lévő Lyukba gugyo­rodva kell bémenni. A’ kövek úgy tsüngenek alá az ember feje felett, mintha mindjárt nyakába szakadnának, a’ hang rémítő módon zeng e’ tágas öbölbe. Négy vagy öt helyen négykézláb másztunk, néhol mint a’ rák hátra felé, néhol pedig éppen hason, úgy hogy a’ hátunkat korholta a’ fejünk felettünk függő Kőszikla. Másutt egy kőről más kőre vadketske módon ugráltunk. Egy embernek vagy tsak kettőnek nem javasolnám a benne járást, kivált a’ kibe érzékeny a’ szív, és bokrosodó a’ képzelődés.”

Petőfi Sándorról köztudott, hogy szeretett az „apostolok lován”, vagyis gyalogszerrel közlekedni, s nagy gyalogló volt a pozsonyi születésű Rómer Flóris, Táncsics Mihály és Móricz Zsigmond is, aki a Gyalogolni jó című tárcájában leírta, hogy egyszer Kassáról gyalog ment haza Sárospatakra. „Most, ha hátizsákos embereket látok kirajzani a hegyekbe, olyan boldog vagyok, mintha ajándékot kapnék. Szeretnék mindenkit megmozdítani s kilódítani ebből a füstös, fulladt, gyűlölködő és irigykedő városból. Menjetek ki a természetbe.”
 

Gazdag József
A szerző publicista, a Pátria rádió műsorvezetője