Mellár Dávid: Keringésben (Duna-parton IX.)

Lezsibbadt a bal lábam. Érzéketlen. Jó, kicsit túlzok. De ki nem túloz, ha róla van szó. Mármint magamagáról. Vagy túlságosan nem figyelünk magunkra, vagy eltúlozzuk, ahogy vagyunk. Hisz objektívnek lenni még a környezetünkkel sem nagyon tudunk, hát még a testünkben zajló folyamatokkal. Ahogy bomlik, bomlik, lebomlik bennünk valami, és újra épül. Állandó keringés bennünk. Tavaly levágtam egy darabot az ujjamból, de azóta behegedt, és láthatóan visszanőtt a hiány. Kint hull a hó, sőt egész éjjel hullott, hogy kicsit leegyszerűsítse a dolgokat körülöttünk. Minden kicsit ugyanolyan most, vagy legalábbis hasonló. Kitölti a réseket, megtelepszik ágakon, autók gerincén. Eltakar, befed, kiegyenlít. A fehér színben van valami annyira neutrális, hogy le sem tagadhatná rokonságát a víz átlátszóságával. Nézni a Dunát, ahogy telik és hull. Feloldódás az egylényegűségben.
De csak képzelem azt is, hogy nézem a Dunát, miközben havazik. Zsibbadt lábbal egy rózsaszín íróasztalszéken ülve egyszerűbb, ha nem is valóságos annyira. Viszont annál könnyebb képzeletben bejárni tereket, mint porckorongsérvtől sugárzó bal lábbal a csúszós apró kavicsokon. El se tudom képzelni, hogy mi játszódik most le a szervezetemben, hogy ilyen konkrét és nem szűnő egy jelző érzés a testben. Bizsergősen szúrós minden lépés. De egyszerűen nem bírok mélyebben és többet magamra gondolni. Eszembe jut valaki, aki 50 éves kora előtt ideg-összeroppanást kapott a túlfeszített tempóban, és azóta is többször keresztbe tettek neki. Lehet, hogy azóta nem hiszem el, hogy van értelme. Hogy bántják egymást emberek, akik félig az irodalomban, félig a fejemben élnek harmóniában. De a valóságban nem bírják el saját személyiségük terhét, saját örökölt traumáikat, és összeverekszenek a gondolatiság talaján.
Talán igazán mi vagyunk az első generáció, amely kollektívan igyekszik szembenézni mindazzal, amit örökségül kapott. Valami mást továbbadni, megszűrni előtte az idegrendszer és vénák körforgásán. Addig csinálni, amíg kitisztul belőle a gyulladás. Mert van, ami egészen a génekig belénk kódolódik generációkon át, és ha megfelelő környezetet talál a testben, akkor működésbe lép. Sokszor nem kell több, elég, ha csak élsz a 21. században. A mindennapi rutinidegeskedés és stressz-szorongás eléggé megágyaz sok mindennek belül, amivel az immunrendszer az elején még bír, csökkenti a gyulladást. De aztán? Ki az, aki nem állna le egy pillanatra pihenni, de ebben a rohanásban? Aztán az immunrendszer is kezdi feladni, elfogy az ereje, megtörik benne valami. Mint az ideg-összeroppanás, csak teljesen más alapokon. De ha már az örökölt viselkedésmintákkal kezdünk valamit, az egy irány.
Ahogy a Duna irányul a kollektív fekete tengerébe. Nem mindegy, hogy mit szállít, tápanyagot vagy mérget. De egész útján mennyien is függünk tőle, mennyien befolyásoljuk. Teremt, pusztít, van. Mi talán másképp is működhetünk. Kicsit tudatosabban. Nem muszáj a mérgeket magunkkal szállítanunk és továbbadnunk. De ebből a muszájból kilépni nem csak úgy van. Vegyem csak az öregapámat, aki tavaly hasba szúrta magát. Ha az egész életed a harcon és ellenálláson alapul, akkor a vége sem lesz más, amikor minden koncentrálódik, lelassul. Amikor már nem tudod csitítani magadban alkohollal és cigarettával azt, amit 70 évig sikerült valahogy. A májad reciklálta önmagát és a sok nyugtató anyagot. De az anyagcserét is csak a belső óránk szabályozza. Az orvosok ma azt mondják, hogy az az életművészet, ha a világmindenség végtelen idejével – kicsiben a Föld Nap körüli keringésével – összhangba tudjuk hozni a mi véges belső körforgásunkat. Itt a megküzdési stratégiák már csak azért sem bizonyulnak elegendőnek, mert a művészet és az élet nemcsak harcból áll, hanem egy rakás elfogadásból is. Túlélésünk alapja a kiszolgáltatottságunk. Evolúciósan persze lehet okoskodni, de ki képes önmagát objektíven látni, mint egy leletet, egy fosszíliát? Az győz, aki túlél, aki megnyeri a csatát. Az fog párosodni, az jut élelemhez, az marad életben, aki a rivalizálásból nyertesként kerül ki.
Elfogadom, hogy fáj. Zsibbadt lábbal fantáziálok a Dunáról. Gyakorlatokat végzek, hogy jobb legyen, hogy reményeim szerint a testem visszaállítsa a fájdalommentes valóságot. Lassabban járok, odafigyelek. Igyekszem feldolgozni azt, ami van, és ahogy a hozott dolgaim szerint is történnek. Az alkohol anyámon keresztül már az én problémám is. De közben úgy érzem, hogy nincs bennem az az ellenállás és harag. Hogy tudom, mi az a pánikroham. Érzem, amikor sok a világ, és nem bírok vele, de az alkoholra nem megoldásként tekintek a kilátástalanságomban. Mert már látom, hogy nem vezet sehova. Persze lehetne hibáztatni a rendszert is bőven, hogy ezt így nem lehet. Szovjet kommunizmus helyett a globalizmus és internet káosza. Kihívások előtt állunk, de sokkal inkább benne, úgy, mint régen. Próbálkozik az emberiség, hogy is lehetne a legjobb neki. De a tévutakért, melyeket egyre gyorsabb ütemben járunk be, nem fogom hibáztatni a megfoghatatlan rendszert vagy a zsibbadt lábú magamat. Elfogadom, hogy ez van, és csakis ezzel lehet kezdeni valamit. Megtanulni kizárni a világot, ha már túl sok a virtuális térben. Ugyanakkor be is fogadni a világot, hogy aztán én is hatással lehessek a történésekre. Ez sokszor fájdalmas, de itt lép be az evolúciós torna: aki nem rivalizál, az csak simán kimarad.
Egy barátom a Tescónál a Magyarországon újonnan bejátszott termékekkel foglalkozik. Azt mondja, hogy vannak napok, sőt hetek, hogy nincs megállás, az áru szinte átfolyik a kezünk között, mintha csak egy végtelen futószalag lenne a számítógépes program. Újabb és újabb áru vár bejátszásra, hogy aztán a valóságban hosszú útján a polcokra jusson. Az élet mintájára mi is kényszeresen és egyre inkább alkotunk. Dolgokat hozunk létre egy olyan világban, ahol szinte minden adott volt már az elején ahhoz, hogy életben maradjunk. Persze, jólesik felvenni egy meleg pulcsit a hidegben, és ennyi milliárd embert ellátni táplálékkal nem egyszerű. Mondjuk, nem is oldottuk meg az éhezést, csak mások szenvedésén lakunk jól, mint az állatok. Úgy teszünk, mint akit ez nem érdekel, pedig ha elnyomjuk magunkban azt, ami emberi, akkor megint csak ott tartunk, hogy kik is vagyunk valójában. Mintára teremtünk, de saját kárunkra tesszük azt. Ezt hívják evolúciósan genetikai zsákutcának. A saját kipusztulásunk malmát hajtjuk egyre nagyobb ütemben, ilyet egyetlen állat sem tenne tudatosan. De ez csak fantázia. Azt meséli a barátom, hogy amióta a cégnél van, több mint hat éve, az angliai bejátszási lista szinte állandóan 1500 és 2000 termék között van. Minden nap keringésben. Termékeink és pusztulásunk algoritmusa.