Mellár Dávid: Haladás (Duna-parton XII.)

A napokban hallgattam és olvastam egy-egy interjút Krasznahorkai Lászlóval és Földényi F. Lászlóval. Két különböző ember, két eltérő téma. De egyvalamiben visszavonhatatlanul találkoztak: az ember kollektíve az elbutulás felé tart. Erről tájékoztat a PISA-felmérés, erről beszélnek a tudósok, ha az agyi funkcióinkat vizsgálják.

Változás van. Mint mindig – mondhatnánk. Vagyunk és menetelünk valami felé. Kutatunk befelé és kifelé az emberiség nevében súlyos milliók és milliárdok árán. Ha csak pénzről lenne szó…, de emberi életekről, emberekről, akik napi 12 vagy 18 órában zsoldosként dolgoznak gyárakban, bányákban – vagy még inkább rabszolgaságban. A haladás eszményét lengetve, zászlónkat újra kitűzzük a Holdra és még továbbra.

Valószínűleg a legtöbben 30 év alatt már alig tudunk összeadni vagy elosztani két számot, és az írás vagy az olvasás sem számít már akkora előnynek, ha gépekkel vagyunk körülvéve, amelyek egyre több mindent megoldanak helyettünk. Miközben mi csak egyre többen leszünk, egyre több energiát zabálva fel. Persze az árát ledolgozzuk itt vagy ott, hogy aztán kimerülve bekapcsoljuk otthon a tévét vagy elmenjünk berúgni a falunapra. De arra már nem gondolunk, hogy az energiáért a Földünk felé is adóznunk kellene. És így vagy úgy, de megállíthatatlanul fogy az agyunk tovább és tovább. Nem is csoda, hisz minden ott van az interneten, megmondják, mi a jó, mi a helyes, mi nem. Minden az lehet, amit csak akarunk. Lapos a föld? Oké, legyen. Közben pedig etetjük a mi kis mesterséges intelligenciánkat, taníttatjuk a gyerekeink helyett.

Aldous Huxley 1929-ben arról ír, hogy az emberi természet nem változik. Mint fogalmaz, a művészet és az irodalom legkorábbi ismert emlékei még mindig érthetők számunkra, és ezt a tényt – hogy meg tudjuk érteni őket, s némelyikükben felülmúlhatatlan művészi tökélyt ismerünk fel – elegendő bizonyosságnak tartja arra, hogy az embernek nemcsak az érzései és az ösztönei, hanem az intellektuális képességei, a képzelőereje is pontosan ugyanolyan volt akkor, mint most. Vitába szállhatnánk vele, de Huxley-nak elképzelése sem lehetett arról, hogy sorvadhat el a képzelőerő és az intellektus, ha nemzedékek nevelkednek fel tévé- és telefonképernyő előtt. Igazából még mi sem igazán látjuk és értjük, hogy mi lesz ebből. Miként változik majd az agyunk, hogyan leszünk képesek hozzáférni ahhoz a kollektív tudáshoz és fantáziavilághoz, amihez persze Huxley-t a pszichedelikus szerek is hozzásegítették, de az önálló gondolkodás és képzelődés volt az alap, amiből lehetősége nyílt erre-arra kalandoznia.

„Az emberi viselkedés bármely adott történelmi pillanatban kívülről törvény és szokás, belülről pedig valamilyen vallási vagy filozófiai mítoszba vetett hit kierőszakolta kompromisszum a nyers ösztön és az elérhetetlen ideál között.” A modern kori rabszolgaságban élők számára persze ma is vannak korlátok, hogy mi mindent lehet és mit nem. De számukra a legtöbbször még mindig létszükséglet valamiféle ősi vallás, hogy abba elmerülhessenek, átélhessék. Számunkra itt, Európában mindent lehet a kapitalizmuson belül. Miközben az emberi életnek nincsenek többé mélységei. A felszínen lebegünk, ahol minden elérhető, minden sík és lapos, ahol mindenbe könnyedén belekóstolhatunk. Nem merészkedünk le, hogy megnézzük, mi van ott, ahonnan ez a minden felbugyog. Tálcán kínálják, akár a kaviárt vagy a kokaint. És közben elhitetik velünk, hogy atomerővel haladunk előre! Csak épp senki nem kérdi meg, hogy hova. Vagy ha mégis, akkor a Marsra, és kuss legyen! Jobbik eset, ha nem merünk rákérdezni, de inkább nem is érdekel már minket, hogy merre megyünk. Hisz alig bírjuk eldönteni rohanás közben, hogy zokniízű csipszet vegyünk inkább vagy unikornisos túrórudit. Meg különben is, elérhetetlennek kell maradnia az ideálnak. Nem teljesülhet be, ezért van így kitalálva. Akik pedig kicsit leásnak a felszín alá, a mélybe, azok megijednek és pánikot keltenek, hogy rohad és fortyog a föld alattunk, végünk.

De hisz a föld lapos, nem, te síkhülye vagy?! Nyugi, meg Atlasz amúgy sem fogja hagyni, hogy túlforrósodjon a vállán a bolygó, amit tart helyettünk. A teknősbékák pedig már rég megfőttek a Dunában. Győztünk.