Mellár Dávid: Források (Duna-parton II.)

Van Zebegényben egy forrás, régen csak úgy dőlt belőle a víz, sokszor a sziklafal oldalából is, mindenféle repedésekből patakzott, izzadt a szikla még a nagy nyári forróságok első heteiben is, a késő tavaszi áradásoknak hála. Kőből sarjadó sárga gyomvirág a víz útjainak nyomán, darazsak és méhek iszogattak szinte láthatatlanul itt vagy ott. Egyszer egy öreg magában viccelődött a forrás melletti kis hídon: „Már van vagy százötven éve annak, hogy ide járok. Csak azt tudnám, hogy miért nem lehet kicsit spórolósabbra venni, miért kell ennyire nyitva hagyni azt a kurva csapot? Nem lesz ennek jó vége. Én mondom. Megérjük még.” De ennek már tíz éve. Azóta megérett a már akkor sejthető. Sok minden változott, és nem csak Zebegényben. Megannyi pillanat következményeinek sűrűsödő és gyorsuló algoritmusa. Most félóránként egy liter víz. Már évek óta. Hat éve talán, hogy ennyi bugyog fel. De amíg nem állt be egy literre, nagy volt a pánik. Az amúgy is magas vízárak pofátlanul az egekbe szöktek a kereslet-kínálat aranyszabályai szerint. Majd amikor a vízszint valamiféle isteni csoda folytán beállt, amint kicsit stabilizálódott a helyzet, a faluban is csillapodtak az emberek. Testtartásukból eltűnt az a merevség, amivel egymásnak feszültek. Az állandóság szép lassan meglazította és újra kisimította az apályos években megfeszült bőrt és beleket, a dráguló években megkeményedetett izmokat.
Ha valami életbevágó állandósul, valami, amiért nem kell fizetnünk és van, akkor a félelemtől dühös, a kilátástalanságtól megkeseredett lény megnyugszik egy kozmikus pillanatra. Közben a nagy változás maga zajlott tovább, a globális hőmérséklet emelkedett, perzseltek a nyarak, erdők száradtak ki, de ültették is őket. A jéghegyek a világ másik felén fogytak tovább, akárcsak a fajok. A piaci gépezet gyárai viszont rendre bezártak a vízhiány miatt, a tömegközlekedés pedig megvalósult a maga kizárólagosságában. Ilyesmik. Elsivatagosodás és humánökológia. Így utalunk a mára mint történelmi korra. Az időjárás elfogadása.
Vagyis, ahogy a víz szintbe állt, úgy az idő is hozzá igazodott valahogy. Titokzatos módon, de valamiféle belső motiváltságból eredően hozzá szelídült az emberek ideje is. Azzal, hogy végre valami biztos teremtődött a mindennapjaikban, valahogy könnyebbé vált elfogadni a fél óra/liter mértékegységet is. Főleg, hogy az üzletekben szinte megfizethetetlenné vált a hiány demokratikusan beárazott szétosztása. A források biztonsági kameráinak felvételein az ellenségeskedésből és lökdösődésből szép lassan beszélgetések „hogyvagy”-ai és „hogymegy”-ei alkultak. Közös asztalkészítések, farönkgurigázások, hangulatvilágítás, lyukas füles fotel és tábortűzrakó hely. Szép lassan kezdett kialakulni valami, ami igazán közösségi. A valóságnak ebben az állandósult biztonságában, hogy van víz, az emberek elkezdtek figyelni egymásra. Vagyis az emberi létezésbe valami esszenciális kezdett visszaszivárogni. A szeretet és az empátia mozgatórugója. Az érdeklődő figyelem. Ahogy az idő fél óra/literre lassult, valahogy láthatóbbá váltak a világ dolgai is a világban létezők körül. Ehető vadnövényekre, pszichedelikus gombákra figyeltek fel maguk körül, és kicserélték a tapasztalataikat. Meglátták azt, ami eddig is ott volt. Érzékelni lehetett, hogy már nem volt mindegy, nem volt érdektelen a másik sorsa: a kíváncsiság és az empátia visszafordíthatatlanul dolgozni kezdett az emberekben a forrásokon túl is. Az a rengeteg energia, amit eddig a folytonos jólétre való készülés vagy az állandó fenyegetés elleni felkészültség elvett az emberektől, a segítő szándék és az együttgondolkodás izgalma által a kritikus „egyetnemértés” kisközösségi energiatermelésébe csapott át. A várakozás és a baj elkerülésének jövőbe vetített ideje a jelen megoldásokkal és lehetőségekkel teli idejére módosult.
Az öreg, ahogy 150 éve, azóta is jár. A legutóbb egy afrikai történetet mesélt el a forrás tüzénél körbegyűlt vízre várakozóknak. Egy történetet arról, hogy a kiszáradt sivatagi tavak aljára száradt algák halála miként szolgál forrásul a világ másik felén burjánzó amazonasi esőerdőknek. Hogy útközben ez a por miképp csillapítja a hurrikánok száraz őrületét, miként táplálja a nyílt vizű, terméketlen óceánok planktonjait – csökkentve ezzel a globális felmelegedést is. És az emberek a forrás tüze körül végre értik és érzik is, hogy ezen a bolygón semmi nem létezhet önmagában: egymás forrásai vagyunk, ha akarjuk, ha nem.