Megéri megvédeni Tajvant?

Míg az USA és Japán között 1960-ban megkötött biztonsági szerződés arra kötelezi Amerikát, hogy háborúba lépjen, ha Japán területét támadás éri, az Egyesült Államoknak nincs ilyen szerződése Tajvannal. Ha Kína úgy döntene, hogy megtámadja a szigetet, meg kellene tippelnie, hogyan is reagálna az USA. Ámbár a stratégiai kétértelműségnek van elrettentő ereje, a valódi kérdés ma már az, elég-e még valamire. Végül is Kína most sokkal erősebb, mint 1958-ban, a második Tajvani-szoros-válság idején volt, amikor Kinmen (Quemoy) és Matsu szigetének ágyúzásával próbálta „felszabadítani” Tajvant Csang Kaj-sek nacionalistáinak uralma alól. Az Egyesült Államoknak akkor még kölcsönös védelmi szerződése volt érvényben Tajvannal, az amerikai katonai vezetők pedig egyenesen nukleáris csapást akartak mérni a szárazföldi Kínára.

Napjainkban Kína hadereje a legnagyobb létszámú a világon, és igen jelentős nukleáris arzenál van a birtokában. Hszi Csin-ping elnök tudja, hogy az USA nem kockáztathat meg egy nukleáris háborút, ezért sem avatkozott be közvetlenül Ukrajnában – és ez felbátorítja őt. Hiszen ha az USA nem akar közvetlenül harcolni a jóval gyengébb Oroszországgal, akkor biztosan nem megy csatába Kína ellen.

Az 2024-es amerikai elnökválasztás eredménye szintén megerősítheti Kína abbeli reményeit, hogy sikerrel járhat Tajvan erőszakos elfoglalása. Egy republikánus elnök –  akár Donald Trump az illető, akár egy hozzá hasonló gondolkodású személy – úgy dönthet, hogy az Egyesült Államok a továbbiakban nem érdekelt a távoli országokban zajló konfliktusokban. Ez pedig jó ok arra, hogy a Tajvannal szembeni biztonsági kötelezettségvállalásokat most rögzítsük.

De vajon tényleg megéri megvédeni Tajvant, akár egy pusztító háború kockázatával számolva is? Én azt hiszem, megéri. A Tajvan elleni támadás egyben Japán és Dél-Korea elleni támadás is. Ha hagynák, hogy Kína az uralma alá hajtsa a Dél- és Kelet-kínai-tengert, Kína mindkét ország gazdaságát elkezdené fojtogatni. Ha Japán és Dél-Korea elveszíti a bizalmát Amerikában, az USA képességében vagy elkötelezettségében, hogy az garantálja a biztonságukat, akkor két lehetőség marad: vagy el kell fogadniuk a kínai hegemóniát, vagy el kell indítaniuk az atomfegyverek beszerzését – méghozzá gyorsan. Mindkét lehetőség katasztrofális következményekkel járhat.

És akkor még nem beszéltünk Tajvan stratégiai jelentőségéről: a sziget a fejlett félvezetők globális piacának több mint 90%-át adja. Tajvan és a tajvani csipgyártás kínai bekebelezése Kína javára billentené a globális erőegyensúlyt, és messzemenő gazdasági és stratégiai következményekkel járna.
Mindez nem lenne akkora probléma, ha Kína liberális demokrácia vagy legalább viszonylag nyitott társadalom lenne. Sajnos nem az, és talán ez a legfontosabb érv Tajvan védelme mellett.

Ironikus módon, amikor az Egyesült Államoknak az 1950-es években Tajvan védelme mellett kellett elköteleznie magát, a szigetet még mindig autokratikus rezsim uralta, kilátásban sem volt a mai demokrácia. Abban az időben azonban Csang Kaj-sek támogatásának volt értelme: Mao Ce-tung Kínája sokkal rosszabb volt. S bár a maoizmus egy ideig népszerű volt forradalmárkörökben – különösen a gyarmati uralom alól akkoriban szabaduló szegény országokban és a nyugati egyetemi campusokon –, Mao véres taktikájának nem volt igazán globális vonzereje. Nagy szerencse.

Az aktuális kínai modellnek manapság sokkal nagyobb a hitele. A Szovjetunióval ellentétben a Kínai Kommunista Pártnak sikerült megtévesztenie a liberális elvárásokat is azzal, hogy figyelemre méltó gazdasági sikereket ért el, közben viszont fenntartotta a lenini típusú diktatúrát. A liberálisok korábban azt feltételezték, hogy a növekvő középosztály és a szabadpiaci gazdaság kombinációja elkerülhetetlenül demokráciát eredményez. Úgy tűnt, Dél-Korea és Tajvan átalakulása katonai diktatúrákból liberális demokráciákká alátámasztja ezt a tézist. Ám ma már azt is tudjuk: a kapitalizmus virágozhat a „kínai jellegzetességekkel rendelkező szocializmusban”.

Kína sikere sok autokrata vezetőt megihletett a fejlődő országokban, ahol a nagy kínai infrastrukturális beruházások tovább erősítették a rezsim pozitív imázsát: hogy hatékonyabb, erősebb és megbízhatóbb partner, mint a gyakran zűrzavaros és akadékoskodó nyugati demokráciák. Ez veszélyes tendencia, különösen akkor, amikor a liberális demokráciákat otthon radikális populisták támadják. Trump 2024-es esetleges győzelme szerte a világon felvillanyozhatja a diktátorokat és a tekintélyelvű vezetőket, köztük Hszit is.

A kulturális propaganda egy különösen kártékony formája régóta jó táptalaja az erős emberek uralmának Kínában és Ázsia más részein. Li Kuan-jao, a modern Szingapúr egyik alapítója és hosszan hivatalban volt első miniszterelnöke például azt a gondolatot hirdette, hogy az „ázsiai értékek” egyenesen összeegyeztethetetlenek a demokratikus kormányzással. Az érvelés szerint a konfuciánus társadalmakban az egyéni érdekeket alá kell rendelni a kollektív érdeknek, a tekintélynek való engedelmesség szentség, a társadalmi rend pedig felülírja a szabadságot.

Kína szépen gazdagodó középosztálya szívesen csatlakozik ehhez a nézethez. Pekingben és Sanghajban gyakran hangoztatják, hogy a hétköznapi kínaiak még nem állnak készen a demokratikus kormányzásra, továbbra is erős kézzel kell fogni őket.

Ezért számít Tajvan. A nacionalista bizsergéstől eltekintve úgy tűnik, hogy Kína vezetői egyenesen megszállottjai Tajvannak, mert már a puszta léte is kétségbe vonja a tekintélyelvű kínai modell alapvetését. Mivel a tajvani demokrácia „rossz” ötleteket adhat a kínaiaknak, Kína le akarja törni, ahogy Hongkonggal tette. Biden többször is megfogadta, hogy megvédi a demokráciát az autokrácia fenyegetésével szemben. Ha komolyan gondolja, gondoskodnia kell arról, hogy Tajvan szabad maradjon.
 

Ian Buruma
A szerző író, szerkesztő
©Project Syndicate