Magán(y)beszélgetése(i)m Margóval

1.
Viszonylag gyakran hosszabban is elbeszélgettünk. Ilyenkor igyekeztem kibogozni egyéniségének titkait. Közben bárhányszor is utaltam arra, hogy ő is a hivatásos szlovákiai magyar színjátszás élő legendája, sőt színarany képviselője, ezt rendre elhárította magától. Mert bő hat évtizedet keretbe foglaló színésznői munkája nem csak a tehetségében, hanem szerénységében is mérhető volt.
Persze, tudott büszke is lenni. Ha bántották. Ennek lélekfájdalmait azonban sohasem szokta kibeszélni. Inkább bezárta magában az őt emberi-(színész)női méltóságában ért sérelmek és bántások felidézésétől óvó kíméletesség kapuit. Még karrierjének talán legszebbnek remélt éveiben is, amikor karakterességének megleckéztetéséül, hosszabb időn át jobbára csak epizódszerepeket kapott. Vagy olyanokat, amelyeket más nem vállalt.
Négyszemközti beszélgetéseinkben ha nem kerültük is ennek az időszaknak a valós hátterét, de feszegetni sem feszegettük mélyebben. Mígnem már 2011-et írtunk, amikor szinte csak egy félmondatban kiszaladt a száján életének egyik fontos summázata. „Nézd – mondta akkor –, ami azóta is vigasztal, hogy önmagamról gondolkodva én nyugodtan nézek a tükörbe!” És amikor túlestünk ezen a vallomáson, békés tónusban folytatta: „Megtanultam, hogy a megrovásul kapott kis szerepeket is lehet nagyon szeretni, nagyon fontosnak tartani. Úgy kell őket eljátszani, hogy amikor például egy drámai jelenet rövidke jelenése után kimegyek a színpadról, a nézők dermedten üljenek a helyükön. Ez a dermedt csönd százezer tapsot ér. A színész igazi ajándéka a közönségtől, és én azt érezhetem, hogy helyem, fontos feledatom van a színpadon.”

2.
Egy más alkalommal, a rádió mikrofonjánál, egy karácsony ünnepén sugárzott élő adásban talán száznál is több szerepe egyikéről-másikáról társalogtunk. Beszélgetőtársként ráhangolódtunk egymásra, én pedig rádöbbentem, hogy a jó színésznő saját magából elemzi a figuráit. És akkor nemcsak fizikai, hanem lelki értelemben is mindig szép tud lenni. Mert ha sohasem „dobja szőrmentén” a figurát, hanem megküzd vele és érte, úgy színpadi feladatainak belső emberi tartalmából sugárzik szét az a tartalmas szépség, ami a színészi mesterség lényege. Margó ilyen értelemben is tudott szép lenni.
És végig az is maradt, hiába teltek az egykori Matesz megalapítását jelző 1952 októberétől az évtizedek. Őstehetség volt. Színházalapító pályakezdőként – akkoriban és hazai magyar viszonylatokban – még nem volt sem lehetőség, sem módi a színiakadémia. Szerepeinek zömében így is megtalálta a nyitját annak, hogy életének közvetlen élményeiből tudjon meríteni. Színészsors volt az övé, szlovákiai magyar színészsors, ami a komáromi játékszínünket megalapító nemzedéket nem engedte szabadulni a színpadi játék szenvedélyétől. Ha le-leültünk beszélgetni, ez a téma okvetlenül felvetődött. Lényegében elbeszélt történelemként. Ahogyan annak aggodalma is, hogy színházunk hőskorából mit fog örökül megbecsülni az utókor; a reális idő múló emlékeinek nyomatékaként mit fog elraktározni az emlékezet? És ahogyan ő a szerepeit a szó klasszikus értelmében sem eljátszani szokta, hanem belülről élni tudta, ugyanúgy működött benne hosszú éveken át a komáromi színház színészmúzeuma létrehozásának gondolata. És terve is.

3.
Tavaly november 15-én, egy hétfői nap délelőttjén találkoztunk utoljára. Nyolcvannyolc évesen is pontos volt, túl pontos is, hiszen már ott várt a színház épülete előtt. Ez pár nappal azután volt, hogy szeretett színházától egy gyönge kőhajításnyira – akarattal kiküzdött őrhelyként – megnyithatta a mai Komáromi Jókai Színház elődjeként immár hetven éve alakult Magyar Területi Színház hőskora színészeinek múzeumát. Kissé rendhagyó szabadtéri formában ugyan, egy szerény köztéri park oszlopsorain elhelyezett fotókkal, de meglett, aminek ügyében Tarics Lőrincz Margit hosszadalmas éveken át fáradhatatlanul talpalt-kilincselt. És nagyon sokáig falakba ütközött, ha a Színészmúzeum ötletét illetékes helyeken, illetékes személyek előtt fölhozta.
Amikor csak néhány héttel később, február 2-án elért aznap éjjel történt hirtelen halálának híre, fölötlött bennem e novemberi találkozás emléke. A színház földszinti csarnokában beszélgettünk. Amíg a Színészmúzeumról volt szó, derűsnek tűnt; de ott, legbelül mintha már valami megmagyarázhatatlan ború ülte volna a lelkét. Később szóba jött, hogy sok-sok kisebb-nagyobb színpadi feledata dacára őt sohasem kínálta meg a színészszerencse Júlia vagy Éva, Lüszisztraté, Lady Macbeth vagy akár Gertrudis szerepével a Bánk bánban. Közben elmesélte, hogy annak idején megvette a színháztól és otthon őrzi egyik kedvenc szerepe, Baradlayné fekete színpadi ruháját, amielyben egyszer majd el is temethetik. De aztán felvidult az arca, és mint egy langyos fürdőben, újra elmerült a jelenben „Most már mindig úgy fogom érezni  – mondta –, hogy ezekért a fényképes oszlopsorokért is érdemes volt élnem. Hogy bennünket túlélő nyoma marad a társulatalapítás, illetve az első egy-másfél évtized kockázatait vállaló csapatnak. Nehéz, de szép idők voltak azok!”
Az arcát fürkésztem. Beszéd köz­ben tekintete a színházalapítók névsorát a tágas-elegáns színházi foyer falán őrző emléktáblát kereste.

4.
Tudom, egy magán(y)beszélgetést sem illendő elnyújtani, meg hát sokaknak van kialakult véleményük az írások mértéket ismerő hosszáról. Annyi azért még ide kívánkozik, amiről majd a 90. születésnapján akartam volna beszélgetni vele. Jelesül arról, hogy a színház őt nyilván nemcsak a tehetségével való okos sáfárkodásra tanította meg; hanem hogy életpályájának „leckéit” nézve jól sejtem-e, hogy őbenne többletként éltek ama tanulságok, amelyeket az önmagunkkal való szembesülések hoznak magukkal…

Epilógus
Évekkel ezelőtt kissé tolakodón megkérdeztem tőle: Margó, nehéz feladat meghalni a színpadon?
Csak annyit felelt: „Ott nem…”

A Tarics Lőrincz Margit Színészmúzeum arcképcsarnoka egy újabb képpel bővült: Lőrincz Margitnak, a Matesz alapító tagjának – a szabadtéri színészmúzeum ötletgazdájának – a portréja is kikerült a Komáromi Jókai Színház közelében található emlékparkba.