Lőrincz Margit: „Mindig vállaltam magamat”

Mi a titka az életkedvednek, derűdnek?

Talán az alaptermészetem ilyen optimista. Pedig nemegyszer magam is csodálkozom, hogy még itt vagyok azok után, amilyen egészségi gondokon kellett túljutnom. Úgy látszik, nemcsak a lelkem derűlátó, hanem az alkatom is szívós. Autót vezetek, biciklin járogatok ki a kertbe, és úgy érzem, fejben szintén teljesen rendben vagyok. Amennyire persze egy színésznő normális lehet, ha a színpadon először én hiszem el, és utána a közönséggel is elhitetem, hogy egyszer királynő, máskor koldus vagyok. Úgy tűnik, a színészet mégiscsak kissé különcködőbbé teszi az embert a környezetével szemben.

Milyen volt a gyermekkorod? Az emlékei még élénken élnek benned?

Kilencéves koromig szép és harmonikus gyerekkorra emlékszem. Akkor azonban apámat kivitték a frontra, és a háborúban örökre nyoma veszett. De addig gyakran kirándultunk a környéken, sokszor mesélt vagy felolvasott nekem, reggelente pedig jó mulatság volt, ha borotválkozás közben a pamaccsal szappanhabot nyomott az orromra. Az egykori ipartársulat épületében laktunk, ahol sok gyerekkel játszhattam. Én egyke voltam, de abban az U-alakú házban úgy éltünk, mint egy nagy család. Édesapám hiányát akkor kezdtem igazán érezni, amikor azt láttam, hogy valamelyik barátnőmet megöleli az apja, vagy együtt sétálnak az utcán... Akik ott nőttünk föl és még élünk, a mai napig tartjuk a kapcsolatot. Ahogy múltak az évtizedek, egyre inkább rádöbbentem, hogy mindenkinek a saját életében kell megkeresnie azokat a kapaszkodókat, melyek segítségével könnyíthet a gondjain. Bár mindenkinek megvan a maga keresztje.

Téged mi segített át a bajokon?

A színművészet, ez a csodálatos hivatás. És a családom. Édesanyám, a férjem, Tarics János és a két fiunk. Hosszú éveken át öten laktunk ebben a lakásban, ahol most egyedül lézengek.

Alapító tagja voltál a Komáromban hatvanhat éve alakult Magyar Területi Színháznak. Fújod még az 1952. október 1-jén alakult társulat szlovákiai magyar színháztörténeti névsorát?

Ha nem fújom is, akár a vízfolyás, de a bővebb törzsgárda nevét hibátlanul lajstromba szedném. Ami szívszorító, hogy sokan örökre elmentek már. Szinte kivétel nélkül ragyogó társak voltak.

Kikkel szerettél együtt játszani?

Hogy kivel játszol egy színdarabban, az sohasem aszerint dől el, hogy szeretsz-e vagy nem szeretsz valakivel egy színpadon állni. A színtéri játék nem szimpátia, hanem tehetség és felelősség kérdése. Mondhatom, hogy én szinte mindenkit kedveltem a társulatban. Legföljebb az esett rosszul, ha egyik-másik szerepet nem én kaptam meg. Mert volt ilyen nem is egyszer.

A remek karakterszínész, Király Dezső rábeszélésére lettél tizenkilenc évesen a frissen verbuvált komáromi színészcsapat tagja. Utána már csak színésznőként tudtad elképzelni az életedet?

Igen. Azonnal megszerettem ezt a pályát, hiszen annak kezdeti időszakában kitűnő rendezőkkel dolgoztunk együtt. Munk István, a magyarul anyanyelvi szinten beszélő Martin Gregor, Igor Cieľ és mások voltak azokban az időkben rendezőkként a szakmai mentoraink is. Magyarországról négy évadon át dolgozott a MATESZ-ban Lendvay Ferenc, akinek rendezései komoly nyomot hagytak bennem. Nekünk ugyanis menet közben kellett elsajátítanunk mindazt, amit az utánunk jövő színészgeneráció már a színművészeti főiskolán tanulhatott meg. Mi még azt a választ kaptuk a színi direktortól, amikor megkésve ugyan, de a főiskolára akartunk jelentkezni, hogy akkor a társulatnak nem marad elegendő játékra fogható színésze. Számomra ezért külön öröm volt, hogy Lendvay így is tehetségesnek tartott. Főszerepeket osztott rám. Ez a buzdítás tartotta bennem a lelket, amikor nehezebb sorsom lett a színháznál.

De végül is egész életedben azt csináltad, amiben hittél.

Ez igaz. És semmit sem tennék másképpen, mint ahogy mindaz az évek során történt. Hogy bántottak is? Ez velejárója a színészsorsnak. Egyszerűen bele kell törődni, később meg fátylat borítani rá. Inkább arra vagyok büszke, hogy mindig vállaltam/vállalhattam önmagamat. Amit elértem, csak magamnak köszönhetem. Meg azoknak a rendezőknek, akik bíztak a képességeimben és segítettek. Ellenszolgáltatás nélkül!

Pályádnak azt a szakaszát nehéz lehetett elviselni, amikor akadt a színházban olyasvalaki, aki befolyásos személyként elérte, hogy büntiből – „ellenszolgáltatás nélkül” – ne foglalkoztassanak méltóképpen?!

Próbatételnek számító bajos időszak volt. Mert játszhattam, de többnyire olyan szerepet osztottak rám, amit más nem akart elfogadni. Azt mondták: ez a figura jó lesz a Lőrincznek... Kemény munkával felülkerekedtem ezeken a szituációkon. Amikor azonban egymás után jöttek az ilyen helyzetek, a sorozatos mellőzés, az elkedvetlenített. De ha akkor szólok, még jobban ráfizetek. Nem lehetett kikezdeni a hatalommal.

Egész életedben tudtál büszke lenni, és ha bántottak, különösen?

Igen, de csupán arra voltam büszke, amit a tehetségemből és a színpadi sikereimből, a közönség reagálásából – józan belátással – az értékeimnek tarthattam.

Örökös várakozás a színészi lét? Egy jó rendezőre, egy kitűnő szerepre?

Vagy csak egy kiválóan sikerült színházi estre, amikor az ember előadás után úgy érzi, hogy ma ez sikerült! A becsületes színész minden szereppel tisztességesen megküzd. Próbáról próbára, előadásról előadásra. Ha az a figura ellenkezik az ő egyéni habitusával; ha más karakter, mint ő civilben, úgy duplaannyit kell vele küszködni. De ha sikerül, még akár imádni is lehet azt a szerepet.

A magánéletben szívesen kimutattad, hogy színésznő vagy?

Nem is lett volna hogyan kimutatnom, hiszen komáromi lányként engem mindenki ismert. Itt nőttem föl, itt vannak, itt voltak az osztálytársnőim. Komáromban én Margitka vagyok, nem művésznő! És nekem ez jólesik.

Tarics János, a színészkolléga volt a férjed. Vidám színészházasságban éltetek?

Jó házasságban éltünk. Tarics több irányú rátermettséggel megáldott színházi ember volt, a magánéletben inkább csöndes és visszafogott. A gondok zömét zokszó nélkül tudtuk megbeszélni egymással, a színház napi ügyeit pedig igyekeztünk a lakás küszöbén kívül hagyni. Az ötvenéves házassági évfordulónkon pedig fölsóhajtottam, hogy nekünk ez már a századik jubileumunk, elvégre duplán számít, ha éjjel-nappal együtt vagyunk. A színpadon viszont nem tudatosítja az ember, hogy a férje a partnere. Még ha például az Ármány és szerelemben, szerepe szerint, meg is akart gyilkoltatni!

Van ennek előnye is: előadás után jöhet a kibékülés!

Hát igen... Ilyen volt az életünk. Már tíz esztendeje, hogy János meghalt, de én máig nem tudom leírni, hogy özvegy Taricsné.

A civil ember arra kényszerül, hogy mélyebben magában hordozza a fájdalmait?

Annyiban igen, hogy a nehezebb helyzetekben neki kell megtalálnia, minek lehet, minek tud örülni. Ma már ezt tartom életem egyik vezérfonalának. Az én koromban nem engedhetem meg magamnak, hogy kicsinyességeken mérgelődjek.

Sok apró ajándékot kapsz az élettől?

Szeretetben igen. A szűk baráti körtől. De az operációim után a színházból senki sem kérdezte meg, hogy vagyok. A régi időkben mi még eljártunk pár szóra a társulat nyugdíjasaihoz, hogy rendben vannak-e, nincs-e szükségük valamire. Most egészen más a világ, alig figyelnek oda egymásra az emberek. Hacsak áskálódásból, irigykedésből nem!

És a fiatalok a színházban? Aranyba foglalják a régi öregek nevét?

Ezt azért nem mondanám, de nagyon udvariasak, kedvesek. Úgy érzem, szeretnek. Még sohasem hallottam azt mondani, minek jön ide ez a vénecske boszorkány...

Sok-sok év színpadi szolgálat után is megdobbant a szíved, amikor örökös tagjává avatott a színházad?

Ez egy kitüntető megbecsülést jelző cím, igazán öröm volt átvenni. Büszke vagyok rá.

Viszont még ’89 előtt, az állampárti időkben nem részesültél abban a kegyben, hogy több pályatársadhoz hasonlóan te is megkaphasd az érdemes művészi címet. Rosszul voltál beírva a pártszervezetben?

Nem állt senki a hátam mögött, aki a szekeremet tolta volna. A párton kívüliek „megbecsülését” mutogatva azonban engem küldtek a virágcsokrot átadni, ha magas méltóság vagy még rangosabb elvtárs jött hozzánk a színházba.

Foglalkoztat, hogy mi marad utánad?

Fiaimat kímélve arra törekszem, ne maradjon utánam túl sok fölösleges holmi. De a színházról szóló magángyűjteményemre és a fényképeimre gondosan vigyázok. Évekig sok helyen sokszor javasolgattam, hogy Komárom egyik jellegzetessége lehetne egy kisebb „színházmúzeum”. Mindmáig süket fülekre találtam. Látod, ilyenek vagyunk...

Vigyázol magadra?

Mondjuk. De a kertben nem kímélem magam. Legföljebb pihenek másnap. Harmadnap meg ott folytatom, ahol abbahagytam.

Már csak a napsütésbe vagy szerelmes?

Igen, igen... Abba nagyon!

Az üzletekben a magánembernek vagy a színésznőnek mondanak szépet és jót?

Ha észrevesznek, már hallom is: Margitka, a szokásos? Úgy érzem, magánemberként szeretnek.

Ha most megcsörrenne a telefon, és benne egy illetékes hang azt közölné veled, hogy a komáromi játékszín bemutatja Dürrenmatt színművét, Az öreg hölgy látogatását, elfogadnád a címszerepet?

El. De ez nem fog megtörténni. (Keserűn fölnevet.)