M. Kovács Melinda: Séta

A beköltözés után másfél évvel fogadták örökbe a kutyát. Sokáig nem jutottak dűlőre, mert a lány macskát akart, a párja buldogot. Házasságot sem kötöttek, csak kivettek egy lakást. Az együttélést annyi időre tervezték, míg működőképes a kapcsolat; párterápiára sajnálták a pénzt, a lány viszont nem bírt volna egy kihűlt kapcsolatban tengődni. A szülei évekig éltek szavak nélkül egymás mellett, mígnem az anyja teljesen tönkrement.

Dávid megígérte, hogy ha a lány arra kéri, azonnal elköltözik. Az apja sokáig nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy a felesége már mást szeret. Rettegett a magánytól, elképzelni sem tudta, hogy kezdhetné újra az életét. Dávidnak ellenben jólesett az egyedüllét.

Barbara ragaszkodott hozzá, hogy mentett állatot fogadjanak örökbe. Rövid lábú, otromba alkatú keveréket hoztak magukkal; csúnya volt, első ránézésre igencsak barátságtalan, de a gondozó szerint buldog is akadt a felmenői között. A lány viszolygása elbizonyította a párját, de a gondozó nyomatékkal állította, hogy az eb vidám és hálás természetű, nem fog csalódást okozni. Az utazást nehezen tűrte, összevizelte a hátsó ülést, de új otthonában példásan viselkedett. A sétákat Dávid vállalta magára, Barbara csak akkor tartott velük, ha egyébként is házon kívül akadt dolga.

Nyolc hónappal később a lány teherbe esett. A pozitív terhességi teszt láttán kisebb pánikrohamot kapott: beteget jelentett a munkahelyén, és egész nap a lakást súrolta. Tizenéves kora óta takarítással vezette le a stresszt. Ez később minden párkapcsolatában konfliktust okozott, a férfiakat riasztotta a tisztaságmániája: havonta pucolt ablakot, minden második napon kisikálta a mosdót és a kádat, naponta felporszívózta és felmosta az egész lakást.

Ötre végzett a takarítással, hatra megfőzte a vacsorát. Bár az utolsó palack bor is elfogyott, a lakásból nem volt ereje kimozdulni, hogy bevásároljon, abból alkotott, amit a hűtőben talált. Dávid későn, átfagyva érkezett, hálás volt a törődésért. Jókedvűen lépett a konyhába, de megtorpant a hangulatvilágítás és a pislákoló gyertyák láttán. Úgy ült asztalhoz, hogy a kézmosásról is megfeledkezett. Barbara nem tette szóvá. Kezdetnek egy bögre forró, mézes gyömbérteát rakott elé, aztán kettejük közé helyezte a terhességi tesztet. Kerülte a szemkontaktust, a körömágy melletti bőrt rágcsálta a középső ujján. A kapcsolatuk elején megbeszélték, hogy egyikük sem akar gyereket.
A délutáni séta továbbra is Dávid feladata maradt, de most már hármasban rótták a várost: az apa, a kislány és az eb. Szűk volt a lift a panelben, alig fért el benne a babakocsi, a férfinak össze kellett húznia magát, hogy bepréselődjön, miközben az állat csaholva ficánkolt a lábánál.

Kitámasztotta a lépcsőházajtót, kitolta a négykerekűt, aztán félreállt, hogy elszívjon egy cigarettát. A gyerek anyja nem engedte, hogy a kislány közelében dohányozzon. Az indulás előtti rituálé nem tarthatott tovább néhány percnél, a kutya türelmetlenül rángatta a pórázt, a kislány azt ismételgette: indul, indul. Hónapok óta próbált leszokni, nem sok sikerrel.

A megszokott útvonalat járták be minden alkalommal; feltűnő látványt nyújtott a piros babakocsit irányító, szórakozott férfi és az enyhe túlsúlyt cipelő, ijesztő ábrázatú buldog.

Az adventi időszakban a sétálóutca sem maradhatott ki, az ünnepi fényben úszó, hatalmas karácsonyfa előtt mindennap elidőztek néhány percig. A tér másik oldalán apró faházak sorakoztak: karácsonyi díszeket, téli ruhaneműt, mézet, bejglit, kemencés lepényt, forralt bort kínáltak az átfagyott árusok. Ha nem volt hosszú, kivárták a sort: a megtermett, szakállas férfi alaposan teletöltötte forró gesztenyével a papírzacskót; egy középkorú asszonynál fahéjas kürtős kalácsot vettek.

Végül körbejárták a templomot: énekszó szűrődött ki odabentről, délutáni misét celebrált a pap. Dávid néhány éve még rendszeresen részt vett a vasárnapi szertartáson, de amióta együtt volt a lánnyal, már csak karácsonykor jöttek el a templomba. A karácsonyi énekek szépen szóltak, a mise után a rántott ponty is jobban esett. Úgy tervezték, idén már a kislányt is magukkal hozzák.

A férfi cigarettát vett a trafikban. Csak hárman álltak előtte, de bosszantóan lassan haladt a sor: egy középkorú nő sorsjegyet válogatott. Közben a szentmise is véget ért, egyre nagyobb pelyhekben szállingózott a hó, életre kelt a tér. Dávid öngyújtót keresett, felbontotta a dobozt, rágyújtott. Fél hatra haza kellett érni, így volt megbeszélve Barbarával. Ha elkéstek, fürdés után már csak egy mesére maradt idő.

Indulni készült, amikor megpillantotta az ősz hajú, hatvanas férfit. A templomajtóban tűnt fel, lendületes tempóban közeledett feléjük. Időbe telt, mire felismerte a sovány, borostás arcot. Magasabb termet, egyenes tartás, szélesebb váll, enyhén őszülő halánték maradt meg az emlékezetében. Döbbenten bámult a férfi után. Mire összeszedte magát, az öreg már a tér másik felénél járt. Dávid eldobta a csikket, gyerekkel, kutyával eredt utána.

– Apa! – Az összeszűkült torokból rekedten, erőtlenül tör fel a hang, az első próbálkozás alig hallható. Háromszor szól utána, mire a férfi hátrafordul. Először csak megtorpan, megáll, mint aki nem biztos benne, hogy őt célozza az a bizonyos, régen hallott szó. Hosszú évek óta nem szólították így. A válás után a felesége magának követelte a gyereket, harcolt, míg bírt, aztán felszámolta az itteni életét, és külföldre költözött.

A fiával hamar megszakadt a kapcsolata. Lassan fordul hátra, az egyre erősödő hóesésben hunyorogva bámul a fiatal férfira.

– Dávid?

– Nem tudtam róla, hogy hazajöttél. Miért nem kerestél meg? – szemrehányás helyett a megértés vágya bujkál a kérdés mögött, Dávid arcán zavar pihen, az öreg szégyenkezve toporog a járdán. Nem válaszol, bizalmatlanul méregeti a kutyát, aki lelkesen szaglászná körbe, de féken tartja a póráz. Dávid tudja, az apja nem szereti az állatokat. A babakocsi vörösen tüntet a két férfi között, időnként megmoccan, ahogy a bebugyolált gyerek fészkelődik benne, derűs hangok szűrődnek ki a mélyéről. Az öreg nem tud mit kezdeni a helyzettel. Zsebre dugott kézzel, behúzott nyakkal ácsorog, sapka híján, ősz haját lassan elnehezítik a sűrűn rátapadó hópelyhek. Dávid megsajnálja. Az unokád, Dorka, fordítja felé a babakocsit. Úgy volna rendjén, hogy az öreg szemügyre vegye az overálba, pokrócokba bugyolált kislányt, de a férfi nem hajol közelebb.

– Megnősültél? – kérdezi, meglepett, enyhén cinikus a hangja.

– Meghívtalak volna – dünnyögi Dávid, megigazítja a kislány körül a takarót. Nem tudhatja, hogy az apja nem kapta volna kézhez a meghívót, régen elköltözött a címről, amit ismert. – Barbarával a Kőrösi utcában lakunk, talán még ismerősen cseng – mondja sértődötten. – Gyere el hozzánk ebédre, biztos vagyok benne, hogy szívesen megismerne.

Az öregben emlékek ébrednek az ismert cím hallatán, régen abban az utcában állt a szülői ház. Felidézni sem tudja már, mikor járt arra utoljára.

– Mit szólnál karácsony első ünnepéhez?

Dávid nem biztos benne, hogy okos ötlet a karácsony borítékolható meghittségét az apja jelenlétével kockáztatni, ennyi év kihagyás után erőltetett a nagylelkű gesztus. Tisztában van vele, hogy Barbarát is nehéz helyzetbe hozza, de attól tart, ha elszalasztja a véletlen lehetőséget, ismét szem elől veszíti az öreget.

A férfi meglepetten kapja fel a fejét. Évek óta egyedül tölti a karácsonyt, alig emlékszik már a hazai ízekre, a töltött káposzta zamatára, a rántott ponty aranyló színére. Barbara isteni bejglit süt, folytatja Dávid, mióta anya már nincs köztünk, számomra ez a legszebb ajándék. Az öreg próbálja türtőztetni magát, nem mutatni, mennyire megrázza a hír. Butaság lenne kihagyni egy ilyen ajánlatot, mondja Dávid, derűsen megveregeti az öreg vállát. Az apját váratlanul éri a bizalmas mozdulat.

– Tényleg meg kellene kérned a kezét – mondja köhécselve, a babakocsihoz lép, érdeklődve nézegeti a gyereket. – A szeme a miénk – állapítja meg elégedetten. A templom tornyán hatot üt az óra.

– Elkísérsz bennünket egy darabon? Késő van, már otthon kellene lennünk.

Az öreg képtelen levenni Dorkáról a tekintetét, a kislány, mint aki tisztában van a hódítással, lefegyverző mosollyal nyújtogatja felé a játékait.

– Szép mackó – ismeri el az öreg –, de jobb, ha nálad marad. Én nem szeretem a mézet, ráadásul még nála is hangosabban horkolok.

Dorka felkacag, magához szorítja a játékot. Az öreg a fiára néz, aztán lassan, bizonytalanul, mintha attól tartana, megégeti, a tolókarra teszi a kezét. Úgysem volna hová mennie. A hajléktalanszállón csak este hét után fogadják.