Lélekirtás

Alig akad olyan lakodalom, ahol az este során – mikor már alábbhagy az ünnepi hangulat – ne kerülne sor a „Kimegyek a doberdói harctérre” kezdetű népdal eléneklésére. A hazautat kereső, gyászos, búcsúzkodó szöveg nemcsak érzékelteti az itt szolgáló magyar bakák lelkiállapotát, de jelzi a küzdelmeknek a magyar történeti tudatban rögzült helyét is. Ugyanakkor jó, ha tudjuk, a kietlen karsztvidéken vívott csaták az olasz térfélen – de a szlovén emlékezetben – is hasonló nyomokat hagytak. A szintén a Nagy Háború alatt született „O Gorizia tu sei maledetta” („Ó Gorizia, légy átkozott!”) kezdetű olasz dal még a magyar variánsnál is tovább ment, amikor a frontszakaszhoz tapadó fájdalmak közvetítésén túl valósággal átkot szór a háború okozóira és a gyűlölt „lógósokra”. Az, hogy az első világháború alatt keletkezett műdal ily mértékben folklorizálódott, bizonyára elválaszthatatlan attól, hogy a frontszakasz magyar szempontból különösen gyászos nevet szerzett a háború alatt. Mivel a Monarchia közös hadserege közül itt döntően magyar többségű ezredek harcoltak, a hely a magyar köztudatban kiemelt szerepet kapott, és a megpróbáltatások és szenvedések mellett a hősies magyar helytállás szimbólumává vált.

„Doberdó!... Döbbenetes erejű név. Fogalom lett belőle.”

– ezekkel a sorokkal kezdi naplóját Imre Gábor, kadét. A Veszprém megyei Külsőváton egyszerű családba született fiatalember középiskoláit a fővárosban végezte, és ugyanitt, az Iparművészeti Iskolában szerzett szobrász oklevelet. A neves szakmai szervezetek tagjává választott fiatal tehetség művészi kiteljesedését ugyanakkor az első világháború kitörése megakadályozta. Előbb a tisztképző egyéves önkéntesi szolgálatára jelentkezett a császári és királyi újvidéki 6. gyalogezred Pécsett állomásozó részlegénél, a tanfolyamot követően pedig 1915. május 1-től tábori szolgálatra került az ezred I. zászlóaljánál. Az olasz frontra került kadét számára a korábbi felhőtlen napok egyre távolibbnak tűntek. Tartalékban ugyan az otthoniaknak magáról még büszkén adott hírt a tábori levelezőlapokkal, de egykettőre örökkévalóságnak hatott a frontélet. „Felnézek a barátságos égre, és elábrándozom a még nemrégen eltöltött szép napokra gondolva... Pécs, önkéntes iskola... önkéntes őrmesterség, az első kard... Jó ismerősök... lányok… a korzó, kávéház... elmúlt annyi esztendővel azelőtt, ahány napot itt eltöltöttünk azóta...” – olvashatjuk.

A Doberdó-fennsík az Adriai-tenger északi részén fekvő Karszt-fennsík legnyugatibb nyúlványa. A kietlen, kopár, sziklás vidéket mindössze egy kis völgy, a Vallone választja el a keletre fekvő Komeni-fennsíktól. A terület névadója az ekkor többségében szlovénok által lakott Doberdó (ma Doberdo del Lago) falucska volt, amit a csatározások kezdetén a Monarchia hadserege kiüríttetett.

Sok ezernyi társával egyetemben erre a vidékre került Imre Gábor is. A környezet nemcsak lehangoló látványt nyújtott, praktikusan sem volt ideális hely a háborúzáshoz. A ritkás növényzet és a természeti domborzat hiánya miatt alig akadt olyan fedezék, ami mögött meg lehetett lapulni ellenséges tüzeléskor, az összehordott kövek pedig robbanáskor több kárt okoztak, mint maga a becsapódó lövedék.

„Hát szomorú látvány volt. Itt-ott kínszenvedésre ítélt bokorcsoportok fogództak a szürkés kövek között, ez azonban mit sem enyhített az egymásra halmozott kővidék vígasztalanságán” – jegyezte le Imre maga és sorstársai tapasztalatát. Nagy gondot okozott az ivóvíz hiánya is, ezért a bakáknak mindössze napi fél liter vízzel kellett gazdálkodniuk.

A környéken hemzsegtek a kígyók, amiért is estére külön kígyóőrséget állítottak fel, mivel a csúszómászók vagy a skorpiók a közvetlen frontszakaszról nagy számban menekültek – a frászt hozva – a tartalékban pihenő, kimerült bakákra. A szomszédos mocsárból pedig egy-egy gránáttalálat után valóságos szúnyogfelhők „kerekedtek fel”.

Amíg nyáron az örökös szomjúság és a tikkasztó hőség tette próbára a bakák tűrőképességét, télen a rettentő hideg, a karsztvidék kemény talaja viszont évszaktól függetlenül keserítette az életüket. Ez utóbbi miatt alig volt lehetőség az elhunyt bajtársak eltemetésére, a temetetlen holtak közelsége pedig nemcsak táptalajául szolgált a járványoknak, de lohasztotta a katonák harci kedvét is. „Az egész vidék – olvashatjuk a kötetben – a tropikus forróságban lihegve, gránátok ezreitől összetépve, magasból nézve misztikus, merev holdvidéknek látszhatik. Elviselhetetlen hullaszag terjeng, és ezüstös meg bronzfényű döglegyek milliárdjai zümmögnek fölötte, valósággal felhőkbe tömörülve.

„Bajonet auf!”

A hadvezetőség folyamatosan rotálta a közvetlen frontharcosokat a másodvonalban elhelyezett szakaszok katonáival. Rövid tartalékos időszak után Imre Gábor szakasza élén a Doberdó-fennsíkra került. Az utánpótlást a közlekedő-vonalakat pásztázó olasz ágyúzás miatt rendszerint alkonyatra időzítették. A frontra vezényelt zászlóaljjal szemben az út másik oldalán a felváltott visszafelé bandukoló kimerült, sebesült katonák végeláthatatlan sora haladt.

A frontszakaszon az olasz had­sereg mind a legénység számában, mind tűzerőben alaposan felülmúlta a Monarchiáét. Egy-egy olasz támadást hosszú órákig (nemegyszer napokig) tartó tüzérségi előkészítés előzött meg, az ellenfelet idegőrlő mozdulatlanságra kényszerítve. Azon a szakaszon, ahol főhősünk fogyatkozó szakasza is tartózkodott, az olasz reakciót kiismerve többször inkább nem viszonozták az ágyúzást és lövöldözést, nehogy az aránytalanul heves válasz megtizedelje soraikat. Közben folyamatosan kellett ügyelni a gondosan beállított oldalazó géppuska hatósugarára is. Ha a heves olasz tűzerő – a gránátok és srapnelek tömkelege – alábbhagyott, az esti órákban fényszórók pásztázták az állásaikat – alaposan megnehezítve a szanitécek munkáját a sebesültek és halottak összegyűjtésében. A gyötrődés, az „észbontó lövöldözés” sokak idegzetét kezdte ki, és előfordult, hogy valakiken erőt vett a pánik és a harctéri sokk.

Halálmező

Az olaszok a „huszonnyolcas” ágyúkkal és srapnelgránátokkal kezdett heves tüzet követően egy-egy környező magaslat megszerzéséért több támadást is indítottak. Ilyenkor az állások között kifeszített drótakadályokat gyorsan átvágva rajvonalba fejlődve támadtak. A naplóban a magyar katonák végig – egyre kétségbeesettebben – a fennsík magyar állásainak a védelmére összpontosítottak. „Tüzérségünk tehetetlen az olasszal szemben. Az olasz kis ágyúk itt vannak a lövészárokban, míg a mieink messze elbújtak az olasz ütegek elől.” – olvashatjuk az egyenlőtlen küzdelemről.
A magyar tűzerő hiányosságait a naplóíró rendre kárhoztatta, – hozzátéve, ha már nagyon kellett, a hírhedt harminc és feles mozsárágyúk sikerrel avatkoztak be a küzdelembe.

A kötet talán legfontosabb hozadéka a háború lövészárkaiban rekedt vagy a sziklákon lapuló százezrek tapasztalatainak a megörökítése. Imre nemegyszer egész párbeszédek rekonstruálásával rögzíti egy-egy ütközet előtt a fedezékek fojtó légkörében elhangzottakat. Így az első világháború manapság (de lényegében évtizedek óta) már kevésbé divatos „arisztokratikus” megközelítései helyett éppen a társadalom széles rétegeinek háborús élményeibe nyerhetünk betekintést. Alapvetők azok a leírásai, amik a gépesített hadviselés „fogaskerekei” közé szorult hétköznapi egyén háborús tapasztalatait öntik mondatokba.
A technikai fejlődésnek köszönhetően a tüzérségnek főszerepet juttató ipari háború már távoli kilométerekről okozhatott halált azoknak, akikkel az ágyút elsütő testközelből nem is érintkezett. Így az ellenséghez hasonlatosan a halál is elszemélytelenedett, és nemiképp elválasztódott a szemközt rohamozóktól. A láthatatlan ellenséggel való hadakozás traumatizáló hatása tetten érhető a szövegben is. A hosszú frontszolgálat fásultsággal, apátiával és „gondolkodás nélküli réveteg közönnyel” járt, a parancsot mechanikusan végrehajtó gépezetté formálva a legénységet.

Porszem a háború véres gépezetében

Fontos elem annak a hangsúlyozása, hogy a gépesített mészárlás puszta nyersanyaggá degradálja az embert. „A katona egy porszem a háború gigászi gépezetében, melynek a sorsa, egyéni sorsa nem számított.” – összegezte egy helyütt az eszközzé tett egyénről szőtt gondolatait. Hangsúlyosak azok a vissza-visszatérő mondatai is, amelyek hősünk és környezete szűkebb tagjainak fatalista meggyőződéséről árulkodnak. A fronton a legfontosabb a „belenyugvás a megváltoztathatatlanba”. „Nem tehetünk mást – olvashatjuk –, minthogy lelkünket a Mindenható különös kegyelmébe ajánljuk, mert a hadvezetőségünk magasabb elvi okokból már eleve halálra ítélt bennünket, mikor ezt a helyet jelölte ki részünkre.[...] mi vagyok én itt a háború véres gépezetében… kerék: ... nem, még foga sem a hajtókeréknek. Én... mi ... itt mindnyájan ezen a tájon vérünkkel, agyvelőnkkel csak kenőanyagok vagyunk, az olajat szolgáltatjuk ehhez a megállás nélkül dolgozó gépezethez, melynek dübörgése megreszketteti az egész formájából kivetkőzött világot.”

Annak számtalan tanújelét látva, mekkora szerepet játszik a túlélésben a véletlen és a szerencse, meggyőződéssé vált, hogy a túlélés bátorságtól és leleményességtől független dolog. Ennek a felismerésnek az elviselését – a szöveg tanúsága szerint – a beletörődés vagy az „Isten különös kegyelmében” való bizalom segíthette. „[E]gy nappal megajándékozott bennünket megint az Úr... A mi láthatatlan, megérthetetlen generálisunk.... Kinek félelmetes és rettegett keze nyomát érezzük mindenen, mikor itt, a pokol tornácán fekve a rémület önkívületében lessük valamiben megnyilvánuló biztató mosolyát.” – olvashatjuk mély hitbéli meggyőződését egy elmaradt éjjeli olasz támadás miatti örömének rögzítésekor.

Mindenütt rossz, de a legjobb otthon

„Ember tervez, Isten végez” – a transzcendensre való hivatkozással találkozunk sebesülésének leírásakor is. Egy – az olasz géppuskától óvó – homokzsákokból összerakott harántgát készítésekor egy kőről lepattanó golyó áthaladt a kezén. A sérülést határtalan szerencsének vélte, amivel megválthatta retúrjegyét a pokolból haza. „De jó is már a kadett úrnak!” – jegyezte meg egy idős katona, és Imre Gábor is tudta, „[s]okan itt körülöttem mindent feláldoztak volna, ha a helyemben lehettek volna... Az otthon, az Élet színes távlata kezdett derengeni előttem[…].”

A napló hátralévő része a fronttól előbb lélekben, majd – egy sebesültvonatra felpakolva – fizikailag is távolodó kadét búcsúzkodása sorsukra hagyott társaitól és a vígasztalan környezettől. Néhány napig a marburgi kórházban lábadozott, majd hazatérhetett a családjához Budapestre.
Közben plasztikus leírásokat olvashatunk a kórházba került sebesültek kínjairól, a háborús propaganda frázisainak hatása alá került hátországról, a nyüzsgő Budapestről és – némi antiszemita, de legalábbis elitellenes éllel – a „jómódú és gazdag emberek”, a „dagadt pénzeszsákok” társadalmi rétegéről, akik „terményt, hadikölcsönt stb. adnak az államnak, hogy szabadon szívják a nép vérét, feketézhessenek, spekulálhassanak állami támogatás mellett.” Ezek a reflexiók is fontos adalékokat hordoznak a korszak átlagemberének gondolkodásáról.

Végszó

A Nagy Háború könyvek első kötete az olasz fronton vívott csaták apropójából a háborús lövészárkok mindennapjaiba kalauzol. Azon túl, hogy szembesülhetünk azzal, hogyan élte meg (és túl) a megpróbáltatásokat egy közkatona, számos adalékkal is szolgál. Az olvasók például megtudhatják, miért utálták jobban a gránátot, mint a közelharcot, miképp váltak élcelődés tárgyává a telefonisták, és hogy lehetett a hazulról érkezett posta fontosabb, mint az evés.

A feljegyzésekből utólag naplóvá formált szöveg ráadásul sok helyütt irodalmi igényességű és felettébb érzékletes leírásokat tartalmaz: hasztalan reményekről, közönyről, pánikról, a kiszolgáltatott emberi törpeségről. Felismeréseket a gépi hadviselés embertelenségéről és az emberi gyilkolás gépiessé válásáról. Voltaképp tehát élet és halál van a naplóban, és a köztük imbolygó emberi lélek, akit, ha a feledés vaskos krónikájába zár is, időnként újra és újra fellapoz puha kezével az Emlékezet.

Pintér Tamás (Szerkesztette, a tanulmányt és a jegyzeteket írta): A pokol tornácán – Imre Gábor kadét doberdói naplója. Budapest, Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány, 2016.