Különös különleges kapcsolat

Charles de Gaulle két nappal a normandiai partraszállás előtt, 1944 júniusában azt kérte, hogy szeretné kormányozni Franciaországot, miután a szövetségesek felszabadították őket. Franklin D. Roosvelt, aki nem kedvelte de Gaulle-t, egyáltalán nem kívánta ezt jóváhagyni. 

Winston Churchill elismerte ugyan de Gaulle nagyszabású terveit, de Roosvelt pártján állt, és azt üzente a Szabad Francia Erők vezetőjének, hogyha közte és Roosvelt között kellene választania, akkor mindig Roosveltet választaná. Churchill hozzáállása teljesen érthető volt. Európát megszállta a náci Németország. A Szabad Francia Erőknek inkább szimbolikus ereje volt; Nagy-Britannia pedig a három nagy szövetséges egyike. Később azonban a britek nagy árat fizettek azért, mert mindig ragaszkodtak az Egyesült Államokhoz (egy-két kivételtől eltekintve, az 1956-os szuezi válságtól az 1990-es évekbeli balkáni háborúig).

A háborús győzelemtől megrészegült Nagy-Britannia az 50-es években elutasított minden lehetőséget, hogy formálja az európai intézményeket, és amikor a 60-as évek elején Harold Macmillan miniszterelnök arra a következtetésre jutott, hogy komoly országként csak az Európai Gazdasági Közösség tagjaként boldogulhat, akkor de Gaulle az útját állta. A brit tagságot a francia tábornok 1963-ban és 1967-ben is megvétózta.

De Gaulle nem felejtette el Churchill szavait 1944-ből. A britekre trójai falóként tekintett, akik az Egyesült Államoknak szereztek volna befolyást Európában. De Gaulle szerint Franciaország volt Európa természetes vezetője. Németország nem vágyott vezető szerepre, és mivel az európaiaknak elegük volt a német irányításból, ezért ezt a leosztást széles körben elfogadták.

Nagy-Britannia végül 1973-ban lett az Európai Gazdasági Közösség tagja, de a brit miniszterelnökök – Edward Heath kivételével – „különleges kapcsolatot” tartottak fenn az Egyesült Államokkal, elsősorban ez a közös nukleáris titkokra, a hírszerzésre és a katonai együttműködésre vonatkozott. Nagy-Britannia abban reménykedett, ez a különleges kapcsolat lehetővé teszi számára, hogy meghatározó globális szereplő maradjon még sokáig a birodalom elvesztése után is.

Most Nagy-Britannia újból úgy döntött, hogy az Egyesült Államok mellett teszi le a garast, ezúttal egy új védelmi egyezmény tagjaként Ausztráliával, mégpedig Kínával szemben; az egyezmény a nem túl vonzó AUKUS nevet kapta. Felbontották Franciaországgal a dízelmotoros tengeralattjárók Ausztráliába való szállításáról kötött, régóta fennálló megállapodást az angol–amerikai nukleáris meghajtású hajók javára. Franciaország – érthetően – dühös emiatt. A három AUKUS-tagország nem is vette a fáradságot, hogy értesítse a franciákat a közelgő megállapodásukról. Franciaország visszahívta nagyköveteit Canberrából és Washingtonból, Londonból viszont nem, mivel Nagy-Britanniát nem tartották elég fontosnak.

Ausztráliának nyomós okai lehettek, amiért úgy döntött, hogy az amerikai tengeralattjárók alkalmasabbak a Kína elleni védelemre. Amellett is lehet érveket felsorakoztatni, hogy az Egyesült Államok számára logikus megerősíteni a szövetségeket az Indo-csendes-óceáni térségben, nemcsak Ausztráliával, hanem Japánnal és Indiával is. Az azonban kevésbé világos, melyek a brit érdekek ebben a régióban, azonkívül, hogy a „globális Nagy-Britannia” önképet próbálják erősíteni a brexit után. A másfél millió lakossal és 8000 katonával, valamint az Indiai- és a Csendes-óceánon fekvő szigetekkel rendelkező Franciaország számára nagyobb a tét, mint a britek számára.

Az AUKUS azonban többről szól, mint a vonzó tengeralattjárókról való megállapodásokról. Joe Biden amerikai elnök úgy döntött, hogy katonai erődemonstrációt tart Kína kelet-ázsiai terjeszkedésével szemben. Gyakran kifejezte azon óhaját, hogy az Egyesült Államok szövetségesei csatlakozzanak hozzá, még akkor is, ha a japánok és az európaiak amiatt aggódnak, hogy sérülnek a kereskedelmi érdekeik Kínában, és egy háborúba sodródnak. Ám Franciaország alávágásával az Egyesült Államok – Nagy-Britannia beleegyezésével – kiszélesítette az európai szövetségesek közötti történelmi szakadékot. Mintha beigazolódott volna de Gaulle 1944-es gyanúja az angolszászokkal kapcsolatban.
Természetesen más nézőpont is létezik. A háborús nosztalgia fontos szerepet játszik abban, hogy Nagy-Britannia ösztönösen vonzódik a „különleges kapcsolatért”.

Hasonlóan Tony Blair volt miniszterelnökhöz a 2003-as iraki inváziót megelőzően, egyes brit politikusok azt gondolhatják, hogy az Egyesült Királyság az egyetlen európai ország, amely komoly fegyveres erőkkel és politikai akarattal rendelkezik ezek bevetéséről. Boris Johnson miniszterelnök pedig, akárcsak korábban Blair, a ma Churchillének képzeli magát.

Sajnos (vagy sem), Nagy-Britannia katonai ereje jelentéktelen ahhoz képest, amilyen 1944-ben Churchill idejében volt. A háborús nosztalgia több ostoba amerikai háborúba sodorta a briteket, amelyeket más európai országok okosan elkerültek. A kérdés az, hogy indokolt-e Kína haragját kiváltani Biden támogatásával, még akkor is, ha nincs szó közvetlen brit érdekről. A meghátrálás és a szokásos üzletelés Kínával vajon a gyáva megbékélés formája? Vagy lehet más lehetőség is?
A Neville Chamberlain 1938-as megbékítésnek a megismétlésétől való félelem az egyik oka, hogy az Egyesült Államok és Nagy-Britannia fölösleges háborúkba keveredett a második világháború utáni évtizedekben. A francia vezetők ezért szorgalmaztak nagyobb „stratégiai autonómiát” az Európai Uniónak. Európának meg kell erősítenie katonai erejét, és meg kell szabadulnia az amerikai függéstől. Josep Borrell, az EU külügyi és biztonságpolitikai főképviselője bejelentette, hogy Európa is segíteni fog Kína hatalmának korlátozásában. Az EU kereskedelmi megállapodásra törekszik Tajvannal, miközben továbbra is együttműködik Kínával. Ezt még az Európa-párti, baloldali Le Monde újság is „gerinctelennek” nevezte.

Amíg az uniónak nincs közös külpolitikája és elegendő fegyveres ereje, addig a stratégiai autonómia csak duma lesz. Csupán Nagy-Britannia teljes együttműködése és Németország nagyobb katonai részvétele adhat esélyt egy napon Európának az autonómiára. De Németország történelmi terhének és Nagy-Britannia különleges kapcsolathoz való ragaszkodásának a kombinációja gátolja ezt.
Ezért az Indo-csendes-óceáni térség sorsa, és talán még sok helyé másutt is, az egyre agresszívebb Peking kezében marad, és annak a kezében, aki épp beköltözött a Fehér Házba. Így vagy úgy, sem Nagy-Britanniának, sem Ausztráliának, még kevésbé Franciaországnak és az Európai Uniónak nem lesz beleszólása a dolgok menetébe.

Ian Buruma
@Project Syndicate