Közép-európai romák és a társadalmi mobilitás

Hogy miért fontos a társadalmi mobilitás? „Egy társadalom integráltságának foka a társadalmi minőség egyik jellemzője” – írja nyugati szakirodalmakra hivatkozva Ferge Zsuzsa a 2017-ben megjelent Magyar társadalom- és szociálpolitika című könyvében. Bármennyire nyilvánvalónak tűnik is ez a tétel, épp annyira nehéz megérteni az össztársadalmi mélységeit. Az olyan történetileg beágyazott tudás-, vagyon- és hatalomhiányban szenvedő csoportok, mint a romák tekintélyes része Kelet-Közép-Európában, jól mutatják, mekkora társadalmi ára van az egyenlőtlenségeknek.

Hogy milyen esélye van a romák egy részének arra, hogy életükben, s generációkon keresztül javítsanak a saját helyzetükön, az sosem független a mindenkori állami politikák és a társadalom egészének „hozzáállásától”. Ezzel szemben a közbeszédet gyakran  az az egyszerű érv uralja, hogy a roma emberek tekintélyes része csak azért tanyázik a társadalom szélén, mert nem képes vagy nem akar onnan elkerülni. Az egyéni felelősséget – különösen egy demokratikus rendszerben – ugyan sosem szabad félretolni, ám a társadalmi problémák nem gordiuszi csomók. Rossz mese, hogy egy mozdulattal ki- és megoldhatók. Szlovákiai magyarként szerencsére megvan az az előnyünk, hogy saját tapasztalatunk alapján érezzük és értsük meg a probléma mélységét. Aligha lehetne csak belső – sőt: egyéni szintű – tényezőkkel magyarázni, hogy az elmúlt száz évben mi és miért történt úgy, ahogy, Pozsonytól Ágcsernyőig.

A folyóirat tele van tucatnyi fontos következtetéssel, ezekből emelünk ki két lényegeset.

Minősítések rabságában

A Slovenský národopis egyik legérdekesebb tanulmánya, amit Václav Walach jegyez, azt vizsgálja, hogy egy népcsoportról alkotott ideológia miként is működik. Esetünkben ez nem más, mint a „cigányellenesség”. Slavoj Žižek szlovén filozófus alapján Walach olyan eszközként láttatja az ideológiai képzeletet, amely nem csinál mást, mint újratermeli és megerősíti a fennálló társadalmi viszonyokat – anélkül, hogy csak úgy egyszerűen felszámolható lenne racionális alapokon. Vagyis: az, ahogy a romákról gondolkodunk a mindennapokban, csavaros módon hozza létre újra és újra a cigányellenes attitűdöt. Walach meggyőzően írja le, hogy terepmunkája során hogyan találkozott például az általa „kemény rasszizmusnak” nevezett jelenséggel. Ez azt jelenti, hogy terepmunkája során a csehországi nem roma beszélgetőtársai önmagukat kendőzetlenül rasszistának mondták, miközben azt állították, hogy semmi bajuk sincs a „rendes cigányokkal”. Igen ám, de ez a jelenség elképesztő ellentmondást rejt magában, hiszen magát a társadalmi problémát gyakorlatilag konzerválja, a „nem rendes” romákat pedig stigmatizálja. Ezt Walach tapasztalata szerint sok esetben maguk a magukat nyíltan rasszistának valló emberekkel szoros kapcsolatban álló „rendes cigányok” is táplálják. Nehéz úgy lebontani az egyenlőtlenségeket, ha a társadalom szélére sodort embereket és csoportokat ilyen módon ítéljük meg. S hogy ez mennyire így van, arra jó példát szolgáltat Tomáš Hrustič kutatása, aki a szlovákiai romák magatartását és politikai képviseletét vizsgálta a helyi községi önkormányzatokban. A roma identitású polgármesterek önmagukban ugyan kikezdik azt a „hitet”, hogy a cigányság csupán tárgya a döntéshozatalnak és nem önálló. Ugyanakkor a kutatási anyag alapján az látszik, hogy a roma érdekképviselet még ekkor is további falakba ütközik, hiába szerveződik meg helyi szinten. A roma polgármesterek és képviselők beszámolói szerint, ha nem nyíltan, akkor burkoltan találkoznak rendszeresen a többiek megvetésével, ami nagyban nehezíti a munkájukat.

A stigmává váló sztereotípiáknak olyan erejük van, amellyel sokan nincsenek tisztában. Ahogy azzal sem, hogy ég és föld a különbség a romák szociális problémáinak konkrét megnevezése és az etnicista és rasszista felhangoktól hemzsegő ideologikus beszédmód között.

Félperifériás kísértetek

Több tanulmány is érinti a tényt, mely szerint ahogyan az adott politikai (és gazdasági) rezsim kezeli a romakérdést, az beszédes „lenyomatot” képez. Megmutatja, hogyan gondolkodik a társadalomról és az abban megmutatkozó egyenlőtlenségekről a politikai elit. Nem kell jobb példát keresnünk erre Markéta Hajská tanulmányánál, ahol családtörténeteken keresztül mutatja be, hogy a korabeli csehszlovák állam a brutális merevséggel alkalmazott államszocialista elveivel miként próbálta letelepülésre kényszeríteni a vándorló csehországi cigány közösségeket az 1950-es években, s hogy azok ennek hogyan álltak ellen. Végül csak akkor telepedtek le, amikor annak helyét és módját maguk választhatták meg.

Ami az 1989 utáni állapotokat illeti, a probléma elborzasztó, különösen akkor, ha a félperiféria kapitalizmusának keretében értelmezzük. Will Guy a jelenbeli roma társadalmi integrációs programok kapcsán felveti, hogy azokon a globális piac rendszerében gyakran azonnali visszahatásokat kérnek számon. Vagyis: amelyik befektetés nem hoz gyorsan hasznot, abba belefogni sem érdemes… Könnyű belátni, hogy a kapitalista erőtérben létező szociálpolitika mozgástere ilyen értelemben nagyon szűk. A roma integráció – s erre Guy is utal – széles körű és hosszú távú, konszenzuson alapuló víziót igényelne a politikai elitektől.

A helyzet nem könnyű, s ha megnézzük, hogy a régió országaiban minden évben roma gyerekek tömegei esnek ki az állami oktatásból, sokan még a nyolc általános osztályt sem fejezik be, akkor könnyű látni, hogy a probléma velünk marad. Ha mást nem is, legalább a cigányellenesség ideológiájának elvetésével mindenki hozzáteheti a magáét a probléma megoldásához.