Katonai vasfüggöny ereszkedett le Kelet-Közép-Európában

Még mielőtt a nagy képpel foglalkoznánk, egy kérdés erejéig térjünk ki az aktuális fronthelyzetre, pontosabban annak talán legforróbb pontjára. Avdijivkát, ezt az egykor bő 30 ezres várost a múlt héten bevette az orosz hadsereg. Mit jelent ez ukrán, s mit orosz részről?

Nagyon hasonló a helyzet, mint amit Bahmut kapcsán láttunk egy évvel ezelőtt. Nem katonailag, hanem politikailag volt értéke mindkét városnak. Azáltal váltak értékessé, hogy az orosz fél nagyon meg akarta őket szerezni, az ukrán pedig nagyon meg akarta ezt akadályozni, közben aránytalanul nagy veszteséget okozva a támadóknak. A rendezett ukrán visszavonulás mindkét esetben vállalható forgatókönyv volt. Ha addig erőltették volna a védelmet, amíg sikerült volna bekeríteni valamennyi ukránt, az sokkal kellemetlenebb problémát okozott volna. Most, hogy Avdijivkánál katonailag nem tudták fenntartani a védelmet, s a város elesett, a front ugyanúgy fog lassan tovább gördülni, mint eddig. A mögöttes részeken Szlavjanszk és Kramatorszk városokat gyakorlatilag erődrendszerré alakították az ukránok. Nagy áttörésre és gyors hadműveletekre nincs lehetősége az orosz hadseregnek. Politikailag azért volt érdekes az ostrom, mert az ukrán politikai vezetés is szimbolikusnak tekintette.

A jelenlegi fronthelyzet képezheti-e bármilyen módon tűzszüneti vagy béketárgyalások alapját Oroszország számára?

Ebben a pillanatban nem látom, hogy erre lenne esély. Orosz részről november óta zajlik egy téli – s ahogy haladunk előre, rövidesen tavaszi – offenzíva a teljes frontszakaszon. Kis gyalogos egységekkel és erős tűztámogatással folyamatos nyomást gyakorolnak az ukrán védelemre, megpróbálván azt kifárasztani, felőrölni, majd egyes pontokon áttörni.

Az oroszok most egyszerűen nem érdekeltek abban, hogy tárgyaljanak. Különösen azért van ez így, mert Ukrajnának 2024-ben előreláthatólag nem lesz támadókapacitása sem élőerőben, sem technikában. Az orosz fél kezében van a stratégiai kezdeményezés, a maximális politikai célok pedig ugyanazok, mint a háború elején.

Putyin és a katonai felsővezetés nyilatkozataiból ezt világosan lehet érteni. Látják, hogy az amerikai elnökválasztás közeledtével az ukrán támogatás ügye szó szerint áll a tengerentúlon. Az európaiak próbálják fenntartani a támogatást, de nekik nyilván más erőforrásaik vannak. Az orosz fél részéről tehát nem nagyon látom, hogy miért tárgyalnának.

Térjünk át az ukrán oldalra.

Náluk egyelőre megvan a társadalmi támogatás és a politikai elszántság arra, hogy folytassák a háborút. Ez persze megváltozhat, ha valamilyen nagy harctéri vereség következik be. Ez nem igaz Avdijivkára, aminek inkább jelképes jelentősége van. Viszont a front északi részén, Kupjanszk környékével kapcsolatban emlegetik, hogy az oroszok ott komolyabb hadműveletre készülhetnek. Nem vagyok biztos abban, hogy van elég erőforrásuk ehhez, és az ukránok is komoly védelmet építettek ki ott.

Az ukránok összességében fenn tudják tartani a patthelyzetet, s miután meglátják, hogy miként alakulnak az idei EU-s és amerikai választások, esetleg 2025-re tervezhetnek újabb támadóműveleteket.

Az elmúlt napok egyik legfontosabb fejleménye, hogy az amerikai Szenátus jóváhagyott egy 61 milliárd dolláros segélycsomagot Ukrajnának – aminek azonban még a Képviselőházon is át kell mennie. Meg lehet-e mondani, mire lesz ez elég katonailag? Például jelenthet-e olyan technológiai forradalmat, amire a korábbi vezérkari főnök, Valerij Zaluzsnij szerint szükségük van az ukránoknak?

Minden, amit Amerika vagy a szövetségesek fel tudnak ajánlani, rövid távon arra kell, hogy 2024-ben lábon maradjon az ukrán védelem. A csomagnak valóban vannak olyan elemei, amelyek közép- és hosszú távon kellenek a haderőfejlesztéshez, de általában a tüzérségi lőszerek szerepét emelik ki, mert ezek rövid távon is nélkülözhetetlenek. Technológiai értelemben egyrészt a drónok jelenthetnek áttörést. Ezek használata – az egészen piciktől az egészen nagyokig – nagyon széles spektrumon és borzasztóan intenzíven zajlik. Ukrajna e téren 2024-ben szintet lép. Ez nem független a támogatásoktól sem, viszont saját, nagyon komoly, katonai célú drónipart építenek fel. Egyre nagyobb hatótávolságú drónokat fejlesztenek ki, amelyeknek az Oroszországon belüli támadásokban van és lesz komoly szerepük. Láthatjuk ezt mostanában a kritikus fontosságú orosz infrastruktúra elemeinek a támadásánál. Oroszország háborús költségeit növelik ezzel az ukránok, ami nagyon érdekes fejlemény.

Ami a frontokat illeti, egy hadműveleti áttöréshez minimum két dologra van szüksége Ukrajnának. Az egyik a csapatlégvédelmi eszközök, amelyek a frontokon a saját erőket tudják oltalmazni. A másik pedig a légierő, értsünk ez alatt helikoptereket vagy repülőgépeket, amiket egy helyi áttörésnél arra tudnak használni, hogy a légi fölényt vagy a légi uralmat ki tudják vívni.

Ugye, ez az, ami nem állt rendelkezésre a 2023-as ukrán offenzíva során. Ukrán oldalról látjuk azt is, hogy sokkal jobban vigyáznak az emberéletre. Részben azért, mert korlátozottabbak az erőforrásaik, részben pedig ma már más a hadviseléshez való viszonyuk. Ahhoz, hogy védeni tudják az élőerőt, a védelmi eszközök nagyon fontosak. A támogatásban egyébként benne van a kiképzés ára, illetve rengeteg más „szolgáltatás” is, ami nem közvetlenül fegyvereket jelent.

Év végén elnökválasztás lesz Amerikában. Donald Trumpról folyamatosan azt hallani, izolacionista politikát folytatna, akár a NATO-t is leépítené, illetve főleg a Kína jelentette kihívással foglalkozna. Mennyire megalapozottak ezek a félelmek?

Ez önmagában megérne egy külön beszélgetést. Ha minden igaznak bizonyulna, amit Trump belengetett, akkor annak drámai fejleményei lennének, de nemcsak Ukrajna, hanem Európa számára is. Remélem, ezek nem fognak megvalósulni akkor sem, ha ő lesz az elnök. Az adminisztráció például tudja moderálni Trump üzeneteit. Szét kell választani azt is, hogy mi az, amit ő a kommunikációban és a kampány közben mond, s mi lesz, amit a gyakorlatban is megtesz. Az orosz–ukrán viszonyban az egyik elem, amit sokan vélelmeznek, hogy Trump találkozót kezdeményez Putyinnal: majd leülnek s megegyeznek Ukrajnáról. Ez kétélű fegyver. Sokan azt mondják – s ez Magyarországon különösen népszerű olvasat –, hogy ha ők megegyeznek, akkor majd béke lesz. Visszautalnék arra, hogy Trump többször találkozott az észak-koreai Kim Dzsong Unnal is, de hiába ment oda nagy mellénnyel, végül teljesen eredménytelen lett a közeledési kísérlet. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy Ukrajna esetében az amerikai és az orosz fél olyasvalamit tudna egymásnak ajánlani, ami egy békemegállapodáshoz vezetne. Arról nem is beszélve, hogy az ukránoknak is szava van ezekben az ügyekben. Az egyébként is egy népszerű féligazság, hogy „az ukránok feje felett lehet dönteni”.

Ha nincs amerikai támogatás, akkor valóban nehezebb helyzetbe kerülnek, de ettől nem lesz béke egyik napról a másikra.

A szélesebb perspektíva pedig az, hogy az amerikai nagystratégia nem érdekelt abban, hogy Oroszország szabad kezet kapjon. Ennek egy további olvasata, hogy a szövetségi rendszerek szempontjából az a legrosszabb üzenet, amit a trumpi kommunikáció most elővett. Ezek a rendszerek a biztonsági garanciákra épülnek, amelyeknek vannak fokozatai. A legerősebb a NATO-n belüli kollektív védelem, ami szerződéses kötelezettség, de nyilván politikai akarat kell hozzá. Trump azt hangoztatja, hogy politikailag nem áll ki más tagállamok mellett, ami viszont alapjaiban kérdőjelezi meg a kollektív védelem hitelességét. Ha pedig ez nincs meg, akkor ott tartunk, hogy egyes európai államok – különösen az orosz szomszédságban lévők – egyből azt mondhatják, ennek a szövetségi rendszernek így nincs tartalma. S ha ebből a tapasztalatból okulva Oroszország valóban katonai erőt használna valakivel szemben, mondjuk a Baltikumban, Washington pedig ezt hagyná, akkor ezt az Egyesült Államok ázsiai szövetségi rendszerében is komolyan fogják venni. No most, azt elhinteni, hogy az Egyesült Államok nem áll ki a szövetségesei mellett, az nagyon rossz üzenet. Ha ez a folyamat politikai értelemben elindul, akkor gyors összeomlást okozhat az amerikai, vagy ha úgy tetszik, a liberális világrendben. Ebből Kelet-Közép-Európa sem jönne ki túlzottan jól, mert ha nincsenek nagy védelmi szövetségek, amelyeknek adott esetben az USA is a tagja, s ha Oroszországnak szabad keze van, akkor az a kalandor külpolitika, amit Moszkva komoly katonai eszközökkel folytat, az a kicsiknek, akik önmagukban korlátozott katonai erővel bírnak, nagyon rossz hír.

Az amerikai Háborús Tanulmányok Intézete (ISW) tavaly év végén közölt egy kétrészes elemzést (ide és ide kattintva olvasható) Ukrajna elvesztésének magas ára címmel. Ebben sorra veszik a háború kimenetelének lehetséges forgatókönyveit. Eszerint bármilyen, Oroszország számára kedvező végkimenetel azt eredményezné, hogy a NATO-nak, illetve a kelet-európai tagországainak a mostaninál jelentősen több erőforrást kellene a saját védelemükre fordítaniuk. Ezzel szemben valamilyen mértékű ukrán siker sokkal olcsóbb árat és kényelmesebb pozíciót jelentene számukra. Vegyük sorra a forgatókönyveket! Mennyi esélye van annak, hogy az egyik vagy a másik fél teljes győzelmet arat?

Olyan teljes ukrán győzelemnek, amely a 2014 előtti határok mögé szorítja vissza Oroszországot, egyelőre semmilyen realitását nem látom. Ráadásul a kelet-ukrajnai területeken olyan pusztítás zajlott, hogy a terület nyersanyagkincsén kívül nem sok minden maradt, ami Ukrajna számára értékes lenne. A lakosság ukrán csoportjai részben elmenekültek, részben kitelepítették, részben megölték őket. Tehát nem nagyon van olyan társadalmi réteg, amelyre alapozni lehet. A Krímben jelen pillanatban túlzottan erősek Oroszország érdekei, bár ha a most látható ütemben tudják az ukránok pusztítani az ottani katonai infrastruktúrát, akkor egy ponton túl Moszkva feladhatja. Viszont összességében Ukrajnának nincsenek eszközei a teljes visszafoglaláshoz, Oroszország pedig mindent megtesz, hogy társadalmi, gazdasági, politikai és minden más téren integrálja ezeket a területeket.
A teljes orosz győzelmek ugyanígy nem látom esélyét. Még ha katonailag valami nagy áttörés történne is 2024-ben, és Ukrajna egyértelmű vereséget szenvedne, a Zelenszkij-adminisztráció pedig bukna, akkor sem látom, hogy lenne ebből végül oroszbarát kormány Kijevben és pozitívan hangolt társadalom az országban. A háború két éve alatt abból a pusztításból, amit az oroszok Ukrajnával és az ukrán néppel szemben elkövettek, nem következhet oroszbarát kormány – hacsak nem tudják Kijevet is elfoglalni. Viszont, ha ezt 2022 elején nem tudták megtenni gyors villámháborúval, akkor most sincs realitása. Ehhez olyan ukrán összeomlás kellene, ami azt jelentené, hogy egyik napról a másikra hagyják abba a harcot, ráadásul társadalmi szinten. Ennek nincs előjele. Tavaly novemberben az ukrán lakosság 80%-a amellett volt, hogy folytatni kell a háborút, megnyerhető a háború, s vissza tudnak még foglalni területeket. Ez tehát egy nagy nemzet- és honvédelmi háború.

Mi a helyzet a „részleges” győzelmekkel vagy a befagyott háborúval?

A legvalószínűbb végkifejlet valami köztes megoldás, legalábbis a következő két-három évre előrevetítve nem nagyon látok más eshetőséget. Az egyik verzió, hogy valamilyen megállapodás születik – ez adott esetben fegyverszünetet jelenthet, ami nem biztos, hogy eljut egy békemegállapodásig is. Ez azt jelentené, hogy a mostani magas intenzitású harcok alábbhagynak, majd a felek rögtön elkezdik a felkészülést a folytatásra. Ez kicsit olyan, mint amit 2015 után láttunk, amikor kellett néhány év ahhoz, hogy az oroszok újra rápróbáljanak Ukrajnára. Ennél kedvezőtlenebb megoldás, ha a mostani helyzetben egy általános fegyvernyugvás áll be, ám bármikor újra fellángolhatnak a harcok – tehát nem is jutnak el egy rendezettebb megoldásig, miközben a felek megpróbálják felfejleszteni a saját kapacitásaikat.

Összességében nagyon jó kimeneteleket nem lehet látni, amíg ez a kifárasztó háború nem dől el valamelyik irányba.

Ha ezeket a forgatókönyveket nézzük, azok mit jelenthetnek a térségünk, ezen belül Magyarország és Szlovákia számára?

A térségre vonatkozóan, ha a teljes orosz sikerből indulok ki, s Ukrajna betagozódna az orosz érdekszférába, az orosz csapatok pedig megjelennének Ungvár környékén, az biztosan nem lenne pozitív fejlemény. Még az ukránbarátsággal nem vádolható magyar kormány is azt mondja: alapvető érdek, hogy legyen valamilyen állam Oroszország és Magyarország között, mégpedig lehetőség szerint egy működő ukrán állam.

Az ukrán siker – s ebben a köztes állapotok is benne vannak –, valamint az, hogy megmarad és fokozatosan stabilizálódik az ukrán állam, szerintem pozitív kimenetel Kelet-Közép-Európa szempontjából. Ekkor van köztük és Oroszország között valaki, nemcsak egy földrajzi térség, hanem egy katonailag is cselekvőképes szereplő.

Minden későbbi orosz kalandorságot, s a 2014-ben és 2022-ben látott expanziós törekvéseket is fel tudná tartóztatni egy erős ukrán állam. Ugyanakkor nem látom az ukrán NATO-csatlakozás gyakorlati megvalósulását sem, de azt, hogy a Nyugat valamiféle „sündisznóvá” tudja fejleszteni Ukrajnát, amit Oroszország nem tud bekebelezni és lenyelni, azt simán el tudom képzelni.

Nézzük meg alaposabban, milyen – katonai és társadalmi – költségekre utalhat az ISW idézett elemzése.

A költségeket szemlélve arra érdemes gondolni, hogy a hidegháború alatt a NATO-országok a GDP 3%-át vagy annál is többet költöttek katonai kiadásokra. A Varsói Szerződés oldalán ez az arány még magasabb volt, mert ugyan kevésbé fejlett, de nagy tömeghadsereget kellett fenntartani. Később a NATO oldalán a 2%-os célt rendszeresen alulteljesítettük, míg most már közelítünk hozzá. Azért beszélek erről az arányról, mert talán ez szerepel leginkább a köztudatban, s ugye, Trump is ezt hangoztatja. Viszont ha egy hosszú távú katonai fenyegetést azonosítanak a kelet-közép-európai államok Oroszország részéről, amely katonailag megfelelő képességekkel rendelkezik, politikailag pedig azt hangoztatja, hogy meg akarja változtatni a status quót, közben pedig európai oldalon nem lenne egy működő védelmi szövetség, akkor egyesével nagyon nehéz helyzetben lennének a térség államai. Lengyelországot, esetleg Romániát látom olyan szereplőnek, aki képes lenne komoly védelmi képességeket felmutatni. Romániánál ez döntően a földrajzi viszonyok miatt van így. Lengyelország pedig egyre nagyobb falat, ott 2014 óta nagyon komoly reformok zajlanak. A lengyel haderő most már nemcsak védelmi célból, hanem elrettentés végett is fegyverkezik. A lényeg, hogy ezek az államok már most is nagyon dinamikusan emelik a védelmi kiadásaikat – ez Szlovákiára és Magyarországra is igaz. Viszont ha valamilyen konfrontatív helyzetre kerül sor, akkor valóban még többe fog kerülni a haderőfejlesztés. Ekkor aztán bejöhetnek olyan opciók is, mint a hadkötelezettség visszaállítása. Ez szélsőséges példa, tehát senkit nem riogatnék vele, viszont mondjuk öt év alatt elromolhat a helyzet annyira – különösen, ha nincs NATO –, hogy a térség államainak egyedül kell megoldaniuk a dolgokat. Ebből a szempontból az, hogy Magyarország a külpolitikában a békepártiságot tűzte a zászlajára, véleményem szerint nem jelentene védelmet.

Ebben a kérdésben magyar részről mintha lenne valami olyasféle bizalom, hogy Oroszország nem akar katonai eszközökkel érdeket érvényesíteni, s nem akarja visszaállítani a Varsói Szerződés érdekszféráját. Nem tudom, mire alapozhatja ezt az elképzelést bárki. Közben azt látjuk, hogy a kelet-közép-európaiak még opcióként sem szeretnék elképzelni az orosz expanziót.

A skandináv és a balti államok, Lengyelország és Románia részvételével egy katonai vasfüggöny ereszkedett le Kelet-Közép-Európában. Ez az oroszokkal szembeni védekező mechanizmust jelenti. Ezek az államok – nagyobb részben Magyarország, kisebb mértékben Szlovákia kivételével, s talán még Bulgáriát lehetne ide sorolni – alapvetően katonai fenyegetést látnak az oroszokban.

Nem látom annak a fajta megközelítésnek a gyakorlati megvalósulását sem, hogy „Oroszország itt fog maradni, s vissza kell majd térni a modus vivendihez, miután újra lehet barátkozni, kereskedni”. Az európai társadalmak jelentős része – s ebben a németek is benne vannak – nem mentek el szó nélkül sem a bucsai mészárlások és más háborús bűnök, sem az általános pusztítás mellett. Ha esetleg Donald Trump újra elnök lesz, és nem áll ki határozottan az európai szövetségesek mellett, akkor az egyrészt fokozni fogja az európai vágyat a még több katonai képesség iránt, másrészt pedig ettől az ukrán háborús helyzet nem fog egyből megoldódni. Oroszország katonai fenyegetése a térségre nézve fennmarad.