István király szentté avatása mintát adott Európának

I. István király szentté avatását I. László rendelte el, ami akár furcsának is tűnhet, tudva, hogy ő az államalapító király által uralkodásra alkalmatlanná tett – megvakított – Vazul unokája volt. Miért döntött mégis így?

László rendkívül nehéz helyzetben kezdte meg uralkodását 1077-ben, hiszen – csakúgy, mint bátyja, az 1074-től 1077-ig trónon lévő I. Géza – lényegében ellenkirály volt első unokatestvérével, Salamonnal szemben. Bár Salamon 1081-ben lemondott a trónról, de 1083-ban még élt, fogságban tartották. István szentté avatásának így egyfajta legitimáló célja volt. A belpolitikai mellett felfedezhetünk egy európai dimenziót is: László Európának üzent, mégpedig azt, hogy Magyarország teljes jogú tagja a keresztény államok közösségének. Kétségtelen, hogy nagyvonalúságról tett tanúbizonyságot a nagyapját megvakíttató István szentté avatásának kezdeményezésével, de akkor, nyolc évtizeddel a keresztény államalapítás után úgy érezhette, hogy az első királyt tevékenységének eredményessége érdemessé tette a kanonizációra. És még egy szempontot említenék: az elmúlt évtizedekben Klaniczay Gábor kutatásai derítettek fényt arra, hogy István volt az első olyan európai uralkodó, akit azért avattak szentté, mert államot és egyházat szervezett, és ehhez már nem kellett vértanúhalált halnia. László tehát az aktussal típust teremtett, mintát adott Európában. Ez az ő és a hazai püspöki kar döntése volt, amit több más tényező mellett az is bizonyít, hogy VII. Gergely pápa 1081-ben egy levelében még tagadta a királyok szentségének lehetőségét. A pápai szentté avatás így, noha korabeli források is sugallják, minden valószínűség szerint nem igaz.

A pápa mikor hagyta jóvá István szentté avatását? Vagy erre nem volt szükség?

A szentté avatások csak jó másfél évszázaddal később kerültek kizárólagos pápai hatáskörbe, addig a helyi aktusok is érvényesek voltak. István király szentté avatásának pápai elismerése hosszabb folyamat volt, még a 12. századból is vannak adataink, hogy ez nem történt meg. 1096-ban csak vallásos fejedelemként emlegeti őt egy forrás, 1102-ben pedig jó emlékezetűnek mondják, míg Freisingi Ottó 12. század közepi német krónikás művében pikírten úgy fogalmaz, hogy állítólag szent volt. Egy Konstanzi Bernold nevű német szerzetes ugyanakkor az 1083-as évnél feljegyezte, hogy csodákkal fényeskedett István király, azaz Nyugaton is tudták, hogy szentté avatták. Az egyház fokozatosan fogadta el, mígnem 1201-ben a Szentszék jóváhagyta miseolvasmányként a Hartvik-legendát, ami az egész szentté avatás leírását tartalmazza, azaz addigra már a pápa is biztosan elismerte.

Éppen ebben a legendában fogalmaz meglehetősen talányosan Hartvik győri püspök. Soraiból az derül ki, hogy a szentté avatás csúszott, mert addig nem tudták felemelni székesfehérvári sírjának kőlapját, amíg Salamon börtönben volt. Mire utalhat ez?

A történetet a történészek nem metaforának, hanem valóban megtörténtnek tekintik. 1083. augusztus 15-re László király ülést hívott össze Fehérvárra István szentté avatásának céljából, ahova várták a gyógyulni vágyó betegeket is. Háromnapos imát és böjtöt tartottak, majd megpróbálták az államalapító király sírját borító követ elmozdítani, de nem sikerült. Ekkor előlépett egy bökénysomlyói apáca, Karitász, aki azt mondta, hogy addig nem fogják tudni felemelni, amíg nem engedik szabadon Salamont. Erre futárt menesztettek, kiengedték Salamont, majd el tudták mozdítani a követ, és megkezdték a maradványok kiemelését. Augusztus 19-én este és éjszaka számos csodás gyógyulás történt a fehérvári bazilikában, ahol jelen volt László király és a püspöki kar is. A szentté avatásra 20-án került sor a maradványok oltárra helyezésével, és szent ereklyetartókban való elhelyezésével. Külön történet a Szent Jobbé, ami vagy ekkor, vagy korábban tűnt el. A Bihar megyei, később Szentjobbnak nevezett apátságban őrizték, és csak a késő középkorban került vissza Fehérvárra. Valószínűleg az egyik fehérvári magas rangú pap, Mercurius őrkanonok lopta el.

A nagy hatású történészprofesszor, néhai Kristó Gyula egyik interjújában azt nyilatkozta, hogy Istvánt az egyház avatta szentté, nem a nép. Milyen kép élhetett a 11. század végi átlagemberben az 1038-ban elhunyt uralkodóról?
Ezt sajnos nem tudjuk. Az 1038 és 1083 közötti időszakból nincsenek forrásaink arról, hogy Istvánnak valamilyen tisztelete alakult volna ki a nép körében, míg a száz évvel később szentté avatott Lászlóról a 12. századból már van egy-két ilyen információmorzsánk. Az István-kultuszt valószínűleg a szentté avatás alapozta meg, ami nagyon erősen állami-politikai aktus volt. Kristó professzor abban biztosan nem tévedett, hogy nagy népi kultuszeseményekre nem került sor: első királyunk keménykezű államalapító volt, akinek a tiszteletét – divatos mai szóval – központilag kellett elindítani. De aztán elindult, aminek sikerességét a számos Szentkirály helynév és Szent István-templom tanúsítja a középkorból. Az igazán népszerű szent király azonban László volt.

Miért?

A különbség az emberközeliségben rejlik. István elvesztette fiát, s az utódlását nem tudta jól megoldani, így 1038-as halála után nehéz évtizedek köszöntöttek Magyarországra. Lászlóról ellenben a magyar krónikaszerkesztmény szinte lovagregényt ír: Salamon és a hercegek harca a Képes krónikának nevezett krónikakonglomerátum legszínesebb elbeszélése. Ennek egyes jelenetei – például a leányrabló kun üldözése – erdélyi és felvidéki templomi falképekre is felkerültek, bizonyítva, hogy a pogányok ellen harcoló lovagkirály alakja közelebb állt a néphez. Legyünk őszinték, Szent István az elmúlt csaknem ezer évben mindig inkább az állami szférának volt a szentje.

László 1092-es szentté avatásának motivációja mennyiben különbözött Istvánétól?

László kanonizációja a keresztes eszmekörrel és hadjáratokkal lehetett valamiféle kapcsolatban. Azok a nézetek, melyek szerint III. Béla király a hatalmát akarta stabilizálni ezzel a lépéssel, egyre inkább visszaszorulnak a történészek körében. Ráadásul itt már biztosan volt pápai közreműködés, egy pápai követ ugyanis kijárta a pápai szentté avatást.

Az 1083-as év folyamán még több más szentté avatás is történt. Ezeknek mi volt a hátterük?

Gellért püspök esetében teljesen nyilvánvaló, hogy meg akarták tisztelni a magyar egyházat azzal, hogy szentté avatták a leghíresebb, vértanúhalált halt főpapot. István király fia, Imre herceg szentté avatásának magyarázatára lényegében Bollók János professzor jött rá. Eszerint a magyar krónika 69. és 63. fejezetében olvasható, a Szent István-féle Intelmeken és a nagyobbik István-legendán alapuló imrei erénykatalógus egy alkalmas, meg nem koronázott uralkodót helyez előtérbe, ez pedig tulajdonképpen megfeleltethető László karakterével. Ha egyszerűbben akarjuk kifejezni: a krónika idealizált Imre-portréja a keletkezésekor uralkodó királyban, Lászlóban öltött testet. Lászlót ezzel kvázi belehelyezték István utódának szerepkörébe, és ezért avatták szentté Imrét. Róla csak annyit tudunk, hogy vadászbalesetben halt meg 1031-ben a Bakonyban vagy az Erdélyi-középhegységben, gyermeke nem maradt, feleségéről pedig a mai napig nem állapítható meg, hogy bizánci, német vagy horvát hercegnő volt-e. Emléke 1083-ra már biztosan foszlott, porlott, a szentté avatással viszont megemelték. A liliomos, szűz herceg képét, akit ma benne tisztelünk, csak később aggatták rá. Rajtuk kívül sokak szerint 1083-ban avattak szentté két felvidéki remetét, András-Szórádot és Benedeket. Ezt én vitatom, elméletem szerint ők korábban – de I. László uralkodása alatt – kapták meg a szentség glóriáját.