Hizsnyai Tóth Ildikó: mikes.kelemen@ – 5.

Kedves Öcsém, csak sebtében vetek le pár sort, éppen szabadságolok, nincs időm firkálgatni.

Nyári szabadságra gondoltam, természetesen, nyaralásra. Bár ezt a szót, te, 18. századi emberként, nem ismerheted. A „nyár” főnévből képeztük, és nagyjából azt jelenti, hogy akkor is utazunk, amikor nem muszáj. Élelmünk van elég, birodalmi ügyekben sem szükséges útra kelni, mert feltalálták az internetet. Csak úgy, kedvtelésből utazgatunk. Nem a tatár hajt miket, hanem a nyelv.

Mert ha létezik egy szó, akkor használjuk, ha pedig használjuk, akkor emlékeztetve vagyunk arra, hogy menni kell: Ti hol nyaraltatok idén? Már csak az a kérdés, hogy hol? És azt kell magyarázni, ha sehol. Szabadkozni, alibit gyártani. Ki az a hülye, aki önként mond le a mozgás szabadságáról? Ha pedig korlátoznak minket benne, hatalmas űr támad a felhőtlen szabadságunk kék egén – boldogtalanok leszünk, dühösek, jogfosztottak.

Ne kívánd tőlem, hogy ezt részletesen elmagyarázzam, mert egészen az ipari forradalomig kellene visszamennem az időben. Akkoriban kezdett ugyanis kiépülni a közlekedési hálózat, amit egyre szélesebb néprétegek tudtak igénybe venni, mert lett idejük, pénzük, útlevelük hozzá. Mire észbe kaptunk, már vezető gazdasági szektorrá vált a turizmus, tehát az állam is érdekeltté vált abban, hogy polgárai ne otthon, a lugas alatt pihenjék ki az éves fáradalmaikat.

A kollektív emlékezetünk viszont rövid. Elfelejtettük, hogy a tömegturizmus egy alkalmi hóbort volt az emberiség történetében. Lám, neked is magyaráznom kell, mint neologizmust, holott az öcsém vagy. Az öcsénk.

De látod-e, most még jobban megkevertem szegény fejed! Pedig mindössze annyit akartam kinyögni, hogy a nyelvünkkel olyan világot teremtünk, amelyben végletekig fetisizáljuk a legegyszerűbb dolgokat is, ugyanakkor azt már nem vesszük észre, hogy amire rácuppantunk, túltoltuk és kizsigereltük, az már nem ugyanaz a dolog. Megváltozott, végleg, beszélni is máshogyan kellene róla, ha érteni is akarjuk egymást.

– Ti hol őszöltök idén? – kérdezhetnék a tavalyi tapasztalatok után, végül is volt idő kiérlelni az őszi karanténban a külföldi nyaralások és a vírustörzsek szaporodása közötti rejtélyes kapcsolat mibenlétét. – Otthon, a kétszobás panelben, három online iskolással? Vagy anyátoknál a kerti házban? Hogy legalább a videóértekezlet alatt ne zavarjanak az izgága kölykök?

Nekem persze könnyű az anyanyelvem tisztaságát őrizni, a kínaiak szigorúan vigyáznak rá. Itt nincs kampányszerű nyaralás. Az éves szabadságukat holdújévkor veszik ki, ami hagyományosan a családok találkozási ideje. Ilyenkor kiürülnek a nagyvárosok, a több száz millió utas migrációja hetekre megbénítja az ország közlekedését. Tavaszi szünetnek hívják, chūn jiǎ, mert tavaszünnepnek is nevezik ezt a január–február fordulójára eső időszakot.

Ők tehát tavaszolnak. Tavaly valójában ebből lett a nagy baj. Ha a közlekedési csomópontként is működő Vuhant egy határozattal hirtelen lezárják, milliónyi átutazónak kellett volna szállást keríteni a vesztegzár idejére. A totojázás ellenére is százezrek tavaszoltak alkalmi szállásokon, cirka két hónapig. Idén már megállították a nagy népvándorlást, előre szóltak, hogy nix családlátogatás, elvan a gyerek a nagyinál, nyugi.

A nyári szabadságolás valójában csak az oktatási intézményeket érinti. Ilyenkor, dologidőben csak a diákok, tanárok és más naplopók engedhetik meg maguknak a lebzselést. Jelző nélküli szünet van: jiǎ. Az igazi pikantériáját az adja, hogy egyben azt is jelenti: hamis, mesterséges, kölcsönbe kapott. Tehát egyfajta szimulákrumnak tekintendő időszak. Vagy hogy egy számodra is ismerős barokk képpel éljek: állhatatlan vízi buborék, akárcsak az életünk.

Ennek szellemében telik az én vakációm is, minden napra jut valamilyen mondvacsinált probléma, amit szabadságolást színlelve kell megoldanom. A minap például értesítést kaptam a külföldi tanárok szakmai felkészültségét ellenőrző hivataltól: nem taníthatok magyar irodalmat, mert nem magyar az anyanyelvem.

Nemrég nagyot ment az itteni sajtóban a hír, hogy a külföldi tanárok, kihasználva a szabadságot, magánügynökségeknek tartanak nyári angolkurzusokat. Ezért szigorítottak a szabályokon, a tudományos fokozat mellett az anyanyelvet is ellenőrzik. Az összes dokumentumom szlovák, még az is, amelyik szerint húsz évig tanítottam magyar szakos tanárokat egy magyar tanszéken, s mindebből logikusan az következik, hogy az anyanyelvem is szlovák.

Gondolhatod, jó Mikesem, hogy éreztem magam! Évekkel ezelőtt írtam egy szarkasztikus cikket a megélhetési magyarokról, ami azzal kezdődött, hogy egy reggel arra ébredtem, elveszítettem a magyarságomat… Ez jutott először az eszembe. Másodjára pedig az, hogy nem célszerű saját magamon viccelődni, mert előre lelövöm mások poénját. Ezért nem tudok spontánul felröhögni.

Hogy értsd, próbálj elképzelni egy kínai hivatalnokot, aki a térképen is alig találja meg a mi, városállamnak kinéző törpeországainkat, és aki diametrálisan más fogalmi hálóban gondolkodik a GDPR-os világunkról, amelyben minden egyes személyes adatunkat külön ombudsman védelmezi, nehogy véletlenül megsértsük a saját jogainkat. Én leírhatom akár százszor is, hogy magyar az anyanyelvem, büntiből, de ki az, aki nekem ezt a házi feladatot lepecsételi?

Nem csigázlak tovább, bár tanulságos lenne minden egyes mozzanata: három szabadságos napomba került, hogy a nemzetiség és az anyanyelv közötti összefüggésből kiindulva hivatalos igazolást szerezzek. Két ország konzulátusa is segédkezett abban, hogy a kínai bürokrácia tengerén kialakult adatszolgáltatási Bermuda-háromszögben el ne süllyedjen az anyanyelvem.

Szerencsés véget ért, mondhatnánk, ha ez a történet bennem is véget ért volna, csakhogy én azóta is ezen rágódom. Nevethetnék is, mert tényleg nagy poén, hogy eljövök Kínába magyarkodni, ők meg mint szlovákot hazaküldenek.

Köztünk szólva, megviselt ez a procedúra. Holott papíron zajlott, holott mindvégig tisztában voltam a helyzet abszurditásával. Mégis fájt. Az ember mindaddig nem tudja, hogy miféle szervei is vannak, amíg beléjük nem hasít a fájdalom.

Evidenciaként kezeltem az anyanyelvemet. Úgy szerettem, ahogy a levegőt, és pont olyan szorgalmasan szívtam is magamba, mint ahogy lélegzetet vettem. Miért hittem el mégis, hogy elvehetik tőlem? Miféle delejes erő telepedett rám, és hívta le sorra emlékeimből a családi oral history kulcsmondatait? Hogy elvették, hogy áthúzták, hogy megalázták, de kiálltak érte, felvállalták – juszt is! Miért ríkattak meg ezek a múltbéli szavak? Miért fájnak nekem a holtak felszakított sebei?
Szóval nagyot mentem a múltban, Öcsém. Igazán nem panaszkodhatom az utazási korlátozásokra, bár most éppen a kampuszt se lehet elhagyni, amíg le nem tesztelik az egész várost.

Még csomagolni kellene megtanulnom. Időközben ugyanis rájöttem, hogy mégis van az otthoni fiókban egy pecsétes igazolásom, egy olvasójegy.

Amikor a 90-es években beiratkoztam a ma már nem létező pozsonyi idegennyelvi városi könyvtárba, a nyomtatványon anyanyelvi rovat is szerepelt. Igaz, én üresen hagytam, mondván személyes adat, nem kívánom feltüntetni. A könyvtárosnő ránézett a nevemre, gúnyosan elmosolyodott, majd a szemem láttára beírta, hogy: magyar.

Hogy lehetek ilyen feledékeny?

Ölel: Nénéd

Hszián, 2021 augusztusa