Hizsnyai Tóth Ildikó: mikes.kelemen@ – 4.

Egyébként is keresem a csönd társaságát, olyankor jobban hallom a saját gondolataimat. Eleve más is jut eszembe, még csak gondolatoknak se nevezném őket. Inkább csak észlelések, szelletek. Némelyikük olykor szeszélyes cikcakkban kanyarogva felveri a vizesnyolcasok körüli port, de csak ennyi. Ártalmatlanok. És szépek, mert dologtalanok.

A társas csönd persze más. Elvégre egy beszélgetés során nem lehet akármikor elhallgatni – leejteni a beszéd fonalát, félbeharapni a mondatot, sunyin kihátrálni a jelentések mögül. Ahányféle megválaszolatlan kérdés, annyiféle csend rá a válasz. Makacs, sunyi, beszari, gőgös, fülsiketítő, becsmérlő, velőtrázó …

A hozzám intézett némaságodból viszont melegség árad. Minél jobban hallgatsz, annál inkább érzem ösztönző figyelmedet. Mintha váratlanul örököltem volna egy nagybácsit, egy titkosat, akit korábban kitagadott a család, ámde most, hogy a kitagadók leléptek, szabad a pálya, megjelenik patrónusként, és zsíros mosollyal figyeli a kishugi botladozásait. Szótlanul ugyan – egy patrónus csak ne fecsegjen! –, de meggusztálod a csinosra formázott kis homoksütijeimet, úgy teszel, mintha tényleg megkóstolnád, hamiskásan csippentesz a szemeddel, hümm, hümm, majd tovább rágcsálod a bajuszod végit az almafa árnyékában. Jól elvagyunk kettecskén a mi kis homokozónkban, mi tagadás.

De hogy a lényegre térjek, mert az is van, hadd meséljem el neked a legújabb csendélményemet, ami annyira különös, hogy magyarul meg se tudom nevezni, mert kínaiul szereztem. És amíg ilyen nevenincs állapotban van, gondolkodni se tudok róla, csupán az érzékeimet csiklandozza, nyelvi segítségre van sürgősen szükségem.

Egy nyilvános szakításnak lettem véletlenül szemtanúja. Valójában először azt hittem, hogy filmet forgatnak, azért álltam le bámészkodni. Az utcán lányok csoportja magából teljesen kikelve sipítozott a második emeleti ablakokból üvöltöző srácokkal, s közben mindenféle tárgyak röpködtek a levegőben, oda és vissza. A dobálás szempontjából a fiúk voltak helyzeti előnyben, hangerőben viszont a lányok álltak nyerésre. Teljesen letaglózott a látvány, stáb sehol, mi a bánat ez? Bandaháború?

Eltartott egy ideig, mire a beszédfoszlányokból összeraktam, hogy az egyik lánnyal csúnyán kibabrált a lovagja, s most fájdalomdíj nélkül akarja őt leléptetni, holott jegyesek.

Ehhez azért tudnod kell, Öcsém, – bár neked ez a tudás már fölösleges –, hogy Kínában társadalmilag nem elfogadott a házasságkötés előtti prütykörészés, ami a fiatalságnak nem okoz különösebb traumát, mert ők egyénileg kifejezetten támogatják. A szülők viszont igencsak erőltetik a hivatalos bemutatást, ami már bizonyos kötelezettségekkel jár, és ha jók az értesüléseim, az amortizációs költségeknek stabil tarifája alakult ki a lányos-fiúk anyák által szabályozott szabadpiacon.

Normál esetben tehát fehérasztalnál, családi körben zajlanak az efféle szakításos tárgyalások, csakhogy ezúttal, az utazási korlátozások miatt, a menyasszonyjelölt magára maradt, ezért a barátnői vették kezükbe az igazságszolgáltatást. Így. Ha távol vagy a családodtól, támaszkodj a barátaidra – tartja a kínai közmondás. És lám.

Annyira magával ragadó volt az ügybuzgalmuk, hogy szinte kedvem lett volna felkapni a fűből egy szappantartót, hogy az anyád ne sirasson, büdös kölök, fogyasztás után fizetés nélkül távozni? Csak éppen nem voltam biztos abban, hogy melyikük is a csirkefogó. Persze, nagyot akkor se tévedtem volna, ha csak vaktában célzok, előbb-utóbb úgyis igazam lett volna.

De hogy szavamat ne felejtsem, elvégre nem moralizálni akarok neked, hanem nyelvészkedni: a menyasszonyjelölt eközben szótlanul állt, a rikácsoló koszorúslányok karéjában, mint egy bálvány, s felszegett fejjel fixírozta az ő második emeleti, bukott Rómeóját.
Hallgatott, mondhatnánk, de több volt ez annál. Nem mondott semmit, mert nem kellett. Minden elhangzott, amit mondhatott volna. Neki már nem jutott szöveg. Egyetlen dolga volt csupán, kivárni, hogy helyre álljon a világ rendje, ég és föld között. Segítőit elnézve, egészen biztos voltam benne, hogy ez már csak percek kérdése. Tökéletesen meggyőztek: a világ összes válóperes ügyvédje elmehet a fészkes fenébe, a buzi kis paragrafusaikkal együtt.

Ez a ki nem mondott szavak helyén honoló csönd, még a dobálózásnál is jobban megtetszett, és egyszeriben ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy ha csak egy percre is, hadd lehessek ez a megcsalt, bepalizott, alabástromarcú, kínai kislány, a piros pöttyös, foszlott kofferébe szuszakolt motyójával együtt. Egy életre kibeszéltem volna magamat, úgy éljek.

Na, jó, ez azért túlzás, elismerem. De attól tartok, az már nem, amikor a nyelvet is okolom azért, ha nem találom a megfelelő jelzőket. A csendnek ez a fajtája magyarul már megszűnt létezni, egyszerre halt ki a spontán közösségi koreográfiákkal.

És nem csak ez, szinte bármelyik. A hallgatás luxusát ma már senki se engedheti meg magának. Aki nem foglal állást, teszem azt, valamilyen társadalmi kérdésben, az nem bölcs, hanem kuka. Vagy szekértoló. Vagy cinkos. Vagy dezertőr. Vagy fizetett bérenc. Valójában bármelyik.

Ne nevess, jó Mikesem, mert nem tudhatod, hogy miről beszélek, te már rég meg vagy boldogulva, s hidd el, hogy jól jártál, nekem nyugodtan elhiheted! Nem ugyanarról a nyelvről beszélünk. Ez már nem Rákóczi népének a nyelve, hej!, hanem egy minősített tömegé. Tömegvonzás, tömegesés, tömegsűrűség – ez a mozgási kultúrája, csak éppen azt skandálja közben, hogy Isten-haza-család-egység, mert erre a nyelvi üzemanyagra kering a tengelye körül a nagy magyar bolygó. Erre használják a mi drága anyanyelvünket, közösségi ráolvasásra.

Ha ne adj’ Isten, most megszólalna a végítélet harsonája, és te egyszeriben közénk csöppennél, pislognál, mint kuruc a lapos búzában. A kezedbe nyomnának egy paksaméta konzultálni valót: mondd el szabadon a véleményedet, a vakcinák hatékonyságától kezdve a lakosság ivari jellegű meghatározásáig, igen avagy nem? Süthetnéd a kis franciás, brüsszeli csipkés stíledet. Oui ou non? Ha értesz hozzá, ha nem. Ha értesz hozzá, annál rosszabb, mert harmadik lehetőség nincs.

Ebben a permanens véleménynyilvánítási beszédkényszerben folyamatosan közölni kell a pozíciódat, naponta feltölteni a GPS-adataidat a nagy egység platformjára. Csipogni, szüntelenül, mint egy fészkéből kipottyant fióka, hogy madár anyu a bokrok alján is megtaláljon az ízes kukaccal.

Nem is értem, hogy ezt miért hívják szólásszabadságnak. Miféle szabadság az, amit muszáj csinálni? És miféle megszólalás az, amelyik nem gondolkodás terméke?  És egyáltalán: mit csináljon az, aki már nem bír leszokni a gondolkodásról? Mert már öreg.
Nyelvi segítséget kértem tőled, miközben belefullasztalak a kérdéseim tömegébe. Pedig a legdurvábbat a végére hagyogattam: Mi a bánatnak a szólásszabadság, ha nincs hozzá érvényes nyelv?

Mert ha lenne, hallgatni is lehetne magyarul, nem csak a tutit mantrázni.

Ölel: Nénéd

Hszián, 2021 júliusa