Halott emberek álmaiban élünk?

A világ urai című új sorozatában a kistiniknek, a történelemmel most ismerkedő korosztálynak meséli el közös históriánkat. Eddig két kötet jelent meg, amit a magyar olvasók – meglepetés! – befóliázva vehetnek a kezükbe.

Végül is: Harari sem állította soha, hogy ez a világ tökéletes. Ellenkezőleg, végig amellett érvel, hogy olyan, amilyenné tettük, tele buktatókkal és előre nem látott következményekkel, mindeközben viszont képesek vagyunk változtatni is rajta. Egyébként a(z itt és most fóliaköteles) homoszexualitás is ilyen kontextusban kerül szóba, nagyjából másfél oldal erejéig: „Amikor tehát mások egy történetet mesélnek valami fontos és bonyolult dologról, ne felejtsünk el feltenni egy fontos kérdést: »Szenved valaki e miatt a történet miatt?« És ha arra jutunk, hogy a történet szükségtelen szenvedést okoz, akkor talán be kellene vetnünk történetmesélő szupererőnket, hogy átírhassuk.” Halott emberek álmaiban élünk, írja a szerző egy helyütt, olyan szabályok között, amelyeket az elődeink hagytak ránk, de ha akarunk, mesélhetünk egy másik történetet.

Harari gondolatmenetének fő irányát az a kérdés szabja meg, milyen képességének köszönhetően volt képes uralma alá vonni a Homo sapiens a teljes világot. Különböző helyzetekben biztosan különféle érveléseket hallottunk: az embert a szembeforduló hüvelykujj és az eszközhasználat emelte ki az állatvilágból; annak köszönhetjük a felemelkedésünket, hogy őseink lemásztak a fáról, és fokozatosan alkalmi ragadozókra jellemző jegyeket viselő mindenevőkké váltak, a jobb táplálék pedig az agyuk növekedéséhez vezetett; az embert a beszéd képessége teszi egyedivé stb. Szerzőnk nem tagadja ezeknek a változásoknak a jelentőségét, de a „szupererőnket” valahol máshol találja meg: csak a Homo sapiens képes elképzelni dolgokat, amik a valóságban nincsenek, és kitalált történeteket mesélni.

Több főemlős képes egyszerű eszközöket használni, sok állat képes kommunikálni, például jelezni a társainak, ha veszély közeleg, kifejezni az elégedettségét vagy a félelmét – de például zombikról és vámpírokról mesélni csak mi tudunk. S hogy miért fontos ez? A kitalált és elmesélt történetek révén tudtak korai őseink együttműködésre ösztönözni a társaikat, mégpedig nagyobb csoportban, vagyis olyanokat is, akikkel nem volt közvetlen, közeli kapcsolatuk. Ha pedig elég ember hitt valamiben és fogott össze egy cél érdekében, nem volt erő, ami megállíthatta volna őket. Van azonban még egy fontos pont, amit Harari nem győz eléggé hangsúlyozni. Tömeges együttműködésre az úgynevezett társas rovarok, például a hangyák is képesek. A nagy különbség az, hogy ők csak egyetlen módon tudnak szerveződni, mi, emberek azonban folyton más és más módon működünk együtt, képesek vagyunk újra és újra átírni a közösségi viselkedésünket meghatározó nagy történeteinket. Ezek a történetek pedig nemcsak a őskori ember életében voltak fontosak, hanem végigkísérik az egész utunkat: nélkülük elképzelhetetlen lett volna az állam kialakulása és a szabályok betartása, nem lenne értelme a pénznek...

A világ urai sorozat első kötete (Így hódítottuk meg a Földet) a Homo sapiens felemelkedését meséli el, érzékenyen kitérve ennek a dicső történetnek a kevésbé fényes következményeire is. Arra, hogy afrikai őseink térhódításával párhuzamosan eltűnt a többi emberfaj, s ha nem akarunk finomkodni, valószínűleg arra jutunk, hogy kiirtottuk őket. (Tényleg, milyen lenne az élet – tesszük fel Hararival a kérdést –, ha mondjuk az osztályba néhány Neander-völgyi vagy gyenyiszovai gyerek is járna?) Hasonló sorsra jutott az egykori megafauna is: nyilván az sem véletlen, hogy értelmes eleink szétvándorlásával előbb eltűntek a mamutok Eurázsiából, aztán amint a vadászó-gyűjtögető hordák elérték Ausztráliát, később Amerikát, az ottani nagy testű állatok is gyorsan a kihaltak listájára kerültek. Még csak elkezdődött a történetünk, de máris átrajzoltuk a világot.

A második kötet (Miért nem igazságos a világ?) nagyjából a neolitikumban, a mezőgazdasági forradalom idején veszi fel a fonalat, szemléletesen, részletgazdagon mesélve arról, mi vihette rá a gyűjtögető, halászó, vadászó, folyton vándorló embereket hogy letelepedjenek és a korábbinál sokkal több, sokkal fáradságosabb munka árán igyekezzenek életben maradni. Az első faluközösségektől aztán eljutunk az első államokig, az első írásrendszerek megalkotásáig, az első bürokratákig, közben pedig nem egyszerű kérdéseken kell gondolkodnunk. Hogyan szereztek hatalmat kevesek sokak felett? Miért voltak hajlandók elfogadni a tömegek olyan szabályokat, amelyek rájuk nézve szenvedéssel jártak? Mi a tulajdon lényege? És egy divatos kérdés: mit nyertünk a mezőgazdasági forradalommal, vagy adott esetben jobban jártunk volna, ha megmaradunk a gyűjtögető-vadászgató életmódunk mellett?

Az iskolákban talán 3-4 óra jut ezekre a témakörökre, ami, lássuk be, nagyjából arra elég, hogy a tankönyvek néhány alapfogalmat megpróbáljanak a gyerekek fejébe sulykolni. Harari megközelítése más: a lényegi folyamatokat, azok kifutását követi. Nem adatokat, tényeket, terminus technicusokat, évszámokat halmoz, hanem a nagy összefüggések mentén vezeti az olvasót. Ráadásul a mimikri is jól sikerült neki: mint egy gyakorlott, ügyes pedagógus, ott vált tempót, hangot, témát, ott tesz egy kis kitérőt vagy kalandoz el távolabbra, ott kacsint ki az olvasók felé, ahol az kifejezetten jót tesz a szövegnek. Ha kell, vicces (pl. a gyűjtögető és a gazdálkodó csontváz beszélgetése a múzeum régészeti laboratóriumában), de tud mellbevágóan naturalista is lenni (mondjuk, az állati tej ivására való átállásról szóló részt túlérzékeny, állatbarát gyerekeknek nem ajánlom). Nem mellesleg: jó helyeken jó kérdéseket tesz fel, folytonosan gondolkozásra, párbeszédre ösztönöz.

Szóval: alig várjuk a folytatást, ami valószínűleg már a birodalmak, nagy távolságokat leküzdő kapcsolatok és a globalizáció felé visz el minket: „Ma már szinte bárhová elutazhatunk a világban, és akárhová megyünk, sok szabály ugyanaz, mint a saját hazánkban. Például mindenhol ugyanolyan szabályok szerint fociznak. Mindenhol pénzért lehet ananászt kapni. Mindenhol meg kell állni a piros lámpánál. Hogyan történt ez? Hogyan terjedt el némelyik történet és szabály az egész bolygón? Nos, ez már egy másik történet.”

Kalmár E. Félix