Győry Attila: Kávéház Isztambulban

Minden egyszerűségben van valami lényegileg bonyolult, valami fogalmilag kimondhatatlan. Így van ez a kávéval is.

Azt persze tudni kell, hogy az isztambuli török kávé – más. Isztambulban minden más. A kávé, az ocakçı – azaz a helyi barista – és a kávéház is egészen más dimenziókat követ.
Az biztos: ha még egyszer ide születek a Földre, s a mennyei diszpécser a születésem előtt kitölteti velem a kérdőívet, a választott foglalkozás rovatban egész biztosan a  kávékereskedőt, a kávétermelőt vagy a kávéház-tulajdonost húzom alá. S ha sikerül némi bónuszt is kapnom, a leszületés helyének pofátlanul Isztambult jelölöm be. Mert Isztambulban kávét inni – az több mint tökély. Kell hozzá csipetnyi fanatizmus, érzék a spiritualitáshoz, mert a kávé ivása Isztambulban – az egyszerűség kedvéért – maga a beavatás szent rítusa.

Inni, szürcsölni a kávét... és előtte, naná, küzdeni. Érezni kell, hogy a tengernyi kávéházból melyiknek engedünk, mert ott vannak ezek az utcai fickók, a kávéházi garçonok, ezek a borotvált képű helyi jómadarak, akiknek csak egy dolguk van az életben: hogy vendéget fogjanak, akárkit. Mindenki jöhet, hiszen kávét mindenki iszik, a kávé fontos szükséglet, olyan, mint a levegő – kell. A kávé az a szer, amin egész Isztambul rajta van.
Ha jó napja van, egy ilyen garçonok, az induló, hajmeresztő tízlírás török árból akár kettő líráig is lesüllyedhet az ember, s ha az alku megvan, az úgy is marad, még Allahnak is respektálnia kell az üzletet.

A fickók, ezek a jóravaló garço­nok csak állnak az utcán, osztják az észt egymásnak, félelmetes öltönyökben császkálnak, vadonatúj bőrcipőkben slattyognak, ripeg-ropog a lábukon a báránybőr, kezükben kompolojjal hadonásznak. Csavargatják az ujjaik között, időnként kortyolnak a kikészített kávéjukból; az ilyennek úgy napi tíz csésze is lehet az adagja, mind kegyetlenül függők, mennyei magasságokban vannak, s csak fürkészik az utcát, vendégek után kajtatva.

Nem messze a Szultanahmet negyedtől, egy történelmi sírkert közepén áll egy kávéház. A kávéházat körülveszik a sírok. Nagy hatalmú pasák és bégek, effendik pihennek itt, miközben az ember ki-kihajolgat a teraszról, hogy ellenőrizze, vajon ellopták-e már a csillogó Boszporuszt vagy a Galata köprüszüt, a hidat, amely előbb még az Aranyszarv-öböl fölött emelkedett.
Ennek a kávéháznak a tűzhelyén mindig ég a tűz. Bő lángra eresztik, a félhomályban kékesvörös színe megbabonáz minden tekintetet. Tudni kell, hogy a kávéfőző mesternek van egy sajátos rituáléja, gyenge mániája, ahogy végigviszi a mozdulatokat. A vizet fölforralja, s a dzsezvában, a nyeles edénykében előkészített, finomra őrölt kávét ezzel a lobogó vízzel önti le. A kávét még kétszer-háromszor a lángra teszi, s hagyja, hogy fusson még egy kört, csak ezután önti ki a csészébe.
Csakhamar jött a köpcös, sötét képű, kurdisztáni fickó is – hozta a sisát, a vízipipát. A kurd jön-megy az asztalok között, szorgosan cserélgeti az izzó faszenet a vízipipák kelyhén, s mi csak szívjuk elborultan az arab dohányt.

Aaaallaaahuu aaakbaaar… Távolról jött a fohász, hosszasan elnyújtotta a hangját a müezzin, mintha az égből szállt volna alá egy repülőszőnyegen.
A kávé most a lehető legfeketébb lett, szilaj, vad paripák horkantak fel odabent a lében, rohantak vadul az íz belső tudatában, vágtáztak, s én csak kortyoltam a kávét, kifújtam az édeskés, vaníliaízű arab dohányt, a szemem kidülledt az igyekezettől, sűrű, ezüstfehér színű, nehéz füstöt eregettem, hátradőltem a kényelmes brokátvörös pamlagon, s hallgattam a többezernyi minaret tetejéről hallatszó éneket. ...Aallaaahuu aaakbaarr…Dicsőség az Istennek….
A fohász csak hullámzott, rezgett a térben, úgy tűnt, hogy azonnal becsomagolja a várost, s Isztambul korhely módjára beleharapott ebbe a hangba. Alig érthető hangfoszlányok csöppentek csak ki a szája szegletéből, a hang pedig elveszett, talán bekutyagolt a dombok közé, a szűk sikátorokba, aztán a dzsámik, a minaretek fölött megtért, megleste a hamamok kupoláján keresztül a fürdőzőket, beosont az egyiptomi bazárba, megőrjítette a kebab- és kukurecssütőket, s a kávéházban mindenki megkukult, csak bámultunk megrészegülve a semmibe.

Az isztambuli kávé bölcs, szakállas musztafa, aki csak ül a kereveten, elmélkedik, arab és török gondolkodók vaskos könyveit bújja.
Mennyire más a bécsi kávé!? A bécsi kávé finomabb, s egész biztosan halványabb. Csakis nőnemű lehet. Úri hölgy, puccos dáma, nagy kalappal, földig érő szoknyában, aki választékos, védett életét semmi pénzért sem cserélné el másra. Selymes, érintése kecsesebb, halk hangú környezettel.
És az amszterdami kávé? Az egy ringyó. Buja, öblös, ordenáré, akit az embernek kedve lenne ledönteni. Nagy adagban kapja az ember, karamellás barna cukorral, fülledt erotikát sugározva, hogy nagy cseppekben potyogjanak az izzadságcseppjeink.
A párizsi kávé megint más. Inkább ficsúr, mint nőszemély, aki rájár az amszterdami kávéra. Egy ilyennek egész biztosan van kitartottja – igazi sejtelmes figura valamelyik Balzac-regényből.
Talán a belgrádi vagy a bukaresti kávé áll a legközelebb az isztambuli kávéhoz, noha ezek a kevély balkáni verőlegények belegyalogolnak az ember fejébe. Nincs filozofikus magány, bölcselkedés, csak pörgő dervisként beleszédült vallásos hódolat van.

Az isztambuli kávé mindig és mindenkor elvarázsolja az embert, a szemek tükre ilyenkor elvész a múltban, belehomályosodik abba a láthatatlan érintésbe, amibe immár ezrek vesztek el.
A kávé íze benne van mindenben, ott van a városban, együtt lüktetnek. Az íz és az illat beleveszik a Topkapi szeráj hatalmas kertjébe. A Kék-mecset csúcsáról szétnéznek a városon, ott vannak a hidakon, amelyek átívelnek az Aranyszarv-öböl vizén, átnéznek Ázsiába, megnézik együtt a Nagy bazárt, megpihennek a Jedi Kule börtönudvarán, keresztül-kasul bejárják a hatalmas várost…

Ahogy a Galata-torony magasságából szétnéz az ember a lüktető városon, úgy tűnhet, mintha mélyen a kontinens felől, a távolból nem is apró porszemeket hozna a forró szél, hanem izzó kávészemcsék csillognának a tenger fölött. Mintha éppen finomra pörkölt kávét sodorna Európa felé a nehéz déli szél…
Insallah!