Gubis Éva: Híahaza

Unom már, hogy folyton együtt szerepeltetnek minket, mióta Petzné másodikban ráérzett, hogy párban tarolnánk. Azóta minden iskolai ünnepségen együtt, kézen fogva. Egyre gázabb. Már úgy nézünk ki, mintha az anyja lennék. Nem tudhatta Petzné, hogy kertitörpe lesz a Csabiból. Sehonnai bitang ember. Kettő-három, kettő-három, mikrofonpróba. Pedellus Gitta igazgatja a mikrofonállványt, a tér közepére húzza, a szobor elé kicsit srégen. A besípoló mikrofon meghozza a kedvemet az ünnepséghez, meg egy kis lámpalázat. Ki most, ha kell, halni nem mer. Rá fogok unni a műsor előtt, de azért jó lenne végigpörgetni. Érkeznek az osztályok, a kilencedikesek elöl. Még nem sminkeltem. Nincs kedvem a büdös nyilvános vécébe menni. Kiveszem a sminktáskát és ledobom a hátizsákom a kopjafa mellé, aminek a koszorút támasztották. Ráülök a hátizsákra úgy, hogy a hatalmas koszorú takarjon, a szoknyámat begyűröm a lábam közé. Addig végzek, amíg a koszorúzók visszaérnek. Egy utolsó réteg alapozó még kell. Jól eldolgozom, a szelfikamerában nem bízom, a múltkor is, a képernyőn úgy mutatta, hogy elkentem rendesen, aztán élőben meg, mint a vakolat. Mint a haza, mintahaza becsülete. Tagolva. Mint. A. Haza. A maradék alapozót a tenyerembe masszírozom, a balba. Azon az oldalon lesz Csabika. Mindig ugyanabban a pillanatban kezd el izzadni a tenyere, mikor beállunk a mikrofon elé. És mindig szalonnaszagú. Nem is értem.
Kilépek az appból, lenémítom, nehogy bezavarjon szavalás közben. Bent maradok a koszorú mögött, szagolgatom a bal tenyerem. Olyan illata van, mint kiskoromban az avonos termékeknek, amiket velem is megszagoltatott a nő, mikor anyához jött. Mindnek felnőtt illata volt. Azóta akarok avonos alapozót szerezni, de már nincs avonos nő, lehet, hogy már Avon sincs. Termékminta, mintahaza. Tagolva! Termék mint a. Zalán után cigiszagú a kezem. Nem olyan büdös nikotinszag, mint ami apa pórusaiból árad. Finomabb, mintha Old Spice-os ízesített cigi lenne. Néha beleslukkolok, úgy nem olyan jó az illata, mint a kezemen. Randi után órákig érzem, kezet se mosok. Jobban ékesíti a kart, és mi mégis. És mi mégis, és mi mégis itt vagyunk. Apa hangján szól a fejemben. Ofő mutogatja Csabikának, hová kell majd állnunk. Mintha nem tudnám, minden évben ugyanoda, Petőfi baljára, a mikrofon elé, de nem túl közel. Zalán szerint gerjesszem be direkt, legalább felébred a közönség. Csabika jön, mondja, hogy a zenesulisok után következünk, ha a Honfoglalás szól, akkor álljunk be a koszorúzók mögé. Jó. Elugrok slozira, mondja, a táskáját ledobja mellém, meg se kérdezi. Utánakiáltok, hogy mosson kezet. Lemossuk a gyalázatot! Nyomok még egy kis alapozót a tenyeremre, beleszagolok, szétkenem. Befúj a szél a szoknyám alá, hideg van, de nem zavar. Ez már olyan hideg. Tavaszi. A szagokból meg lehet mondani. Föld- meg hidegszag van. Meg verőfény, Petőfi így mondaná. Kicsit arrébb csúszok a koszorú mentén, ki a fa árnyékából, tűzzön rám a nap. Szembenézek vele, hogy belekönnyezzek, az jót tesz a Nemzeti dalnak.

A nyírfákon és a temetőn túl a rétre látni. Tavasszal sokkal kisebbnek tűnik itt minden, a nyírfasor kopasz, átlátsz a koronákon, és már vége is a városnak. A rét barna, vagy szürke, vagy inkább nincs semmi színe, a fűnek se, a földnek se. A töltés eltakarja a távolabbi horizontot, rövidre vágja a seszínű tájat. A napsütés miatt mégis minden olyan izgi. Az ebben a legjobb, hogy hideg illat van meg kopasz fák, aztán mégis tudod, hogy mindjárt tavasz van, és még előtted az egész. Mint az avonos alapozó. Azért volt olyan jó illata, mert még nem használhattam. A tavasznak is télen van a legjobb illata. Én tökre megértem Petőfiéket, hogy bekattant nekik ez a forradalom így márciusban. Az embernek muszáj valamit csinálni ilyen napsütésben. Kilesek a koszorú mögül a térre, Petőfi bronz seggét tűzi a nap, mellette a mikrofon. Olyan vékonyra csinálta a szobrász a derekát, irigylem. A csajokkal el is neveztük Petőfi filternek azt, amelyik vékony derekat csinál a szelfin. Szegény, hogy így kell itt állnia, örökre behúzott hassal. Mint aki nagy levegőt vesz és visszatartja. Csabika ugyanígy megszívja magát, mielőtt nekiáll a refrént ordítani. Lehet, hogy Petőfi is ordítva szavalt, azt örökíti meg a szobor, ahogy levegőt vesz előtte.

Az igazgató beáll a mikrofon mögé, kezdi a beszédet. Csabika jön a vécéről, a nyírfáknál leáll, az egyiknek meg van kezdve a kérge, azt húzogatja tovább. A koszorúzók is megérkeznek, nem ismerem őket, elveszik mögülem a koszorút. Felállok, lejjebb húzom a szoknyát, egy kupacba támasztom a táskáinkat a kopjafánál és beállok a koszorúzók mögé. Az osztályok felsorakoztak, tömött oszlopokban, évfolyamok szerint. Petőfivel szemben jobbra kezdődik az elsősökkel, a másik oldalon a végzősök kilógnak a parkból. Meg kéne lökni az elsős ofőt, dőlne az egész mint a dominó, unokáink leborulnak. Pedellus Gitta fényképez, Petőfi mögül, ez a művészi koncepciója minden évben. Ünneplő tömeg a forradalom költőjének szemszögéből. Ilyesmit szoktak a suliújságban a fénykép alá írni. Fekete-fehér kép, rossz felbontással, az egészet Győzike-mintásra csíkozza a nyírfasor árnyéka. A csajokkal minden évben fogadunk, hogy ki lesz épp árnyékban, kit látni. Egyszer az ofő feje pont félbe kapta az árnyékot, úgy nézett ki, mint az az éneklő fantom. Ebből a szemszögből fényképez Gitta, mert a híres csatát is innen nézve festették meg. A kép a suli aulájában van. Eredeti másolat, így hívják. Ezen sokat röhögtem. Imádjuk a képet, mert ha törin rátereljük a szót, mindig elmarad a felelés, az ofőt annyira behúzza a sztorizás. Majdnem olyan hosszú, mint a Feszty-körkép. Azért rohadtul nem, láttam én a Fesztyt. De az ofő így mondja, majdnemmel.

Tavaly második helyezést értem el a városi rajzversenyen. Összecelluxoztam három A4-es rajzlapot fektetve, rámásoltam a csatajelenetet, aztán az egészet becsíkoztam feketével meg szürkével. Csata a nyírfák árnyékában, az ofő adta neki a címet, azt mondta, így érteni fogja a zsűri. Én úgy akartam elnevezni, hogy Az eredeti másolat eredeti másolata. Azért csak második hely, mert a zsűriben a helytörténész belekötött, hogy akkor még nem voltak itt a nyírfák. Zalán mondta, hogy ballagás után úgyis betörnek a suliba, akkor majd rásprézi a csíkokat az aulában az eredeti másolatra.

Keresem Zalánt a végzősök között, de tuti kilógtak a sor végéről a Klapka utcai dohányboltba. Áldó imádságok mellett. Befejezik a Honfoglalást, levonulnak a zenesulisok, a srácnak kiszakadt pár szál a vonójából, lobogva húzza maga után, mint egy zászlót. Csabika már mellettem, megfogja a kezem, rám néz, hajrá, mondja. Megijed, látom a szemében, biztos a könnyektől. Nyugi, csak a nap. Még jobban megijed, nem érti, mire gondolok, de már indulni kell. Beállunk a mikrofon elé, nem izzad a keze. Lehet, hogy segített az alapozó. Talpra magyar, hí a haza, kezdem, erre röhögést hallok a végzősök felől. Elmondom az első versszakot, aztán Csabika ordítja a refrént, de azon át is hallom, hogy Zalán haverjai hátulról fojtott hangon skandálják, hogy híahaza, híahaza. Erre nekem is nevetnem kell, de már én jövök. Eskü, ezért kinyírom Zalánékat. Beremeg a hangom, nem baj, indulatokkal fűtött szavalat, ezt kérte az ofő. A dohánybolt felől terjed egész az ötödikesekig. Híahaza, híahaza. Olyan, mint egy techno szám, mintha nem is magyarul lenne. Halkul a hangom, nem fogom kibírni nevetés nélkül. Csabika erősebben szorítja a kezem és egyre hangosabban szaval, megérzem az ismerős szalonnaszagot. Nagy levegőt veszek a refrén alatt és visszatartom. Nem szabad csuklanom. Nem szabad csuklanom. Lehet, hogy Petőfi is azért tartja vissza a levegőt, hogy ne pukkadjon meg a röhögésben.