Ez a történet mindenkit sokkol: A lány a képen

Borgman 2017-ben már rekonstruált egy elég gyomorforgató esetet: az Abducted in Plain Sight egy emberrablás és hosszú távú bántalmazás, pedofília története, egy nőé, akit gyerekkorában rabolt el szülei szomszédja. Nem szpoilerezem el, de higgyék el, olyan fordulatok vannak benne, amiktől az ember a legszívesebben behúzódna a lakásába, és többé nem nyitná ki az ajtót.

Ezt sikerült más szempontból megfejelnie Borgmannek A lány a képen (Girl in the Picture) című,  a Netflixen e hónapban debütált dokumentumfilmjével. A narráció, a történet felépítése mestermunka, Borgman apránként csepegteti az információt egy nőről, akiről senki, de senki nem tudja, ki is valójában.

A film azzal indul, hogy 1990-ben Oklahomában, egy úton találnak egy 20 év körüli nőt. Látszólag elütötték, a kórházban bele is hal a sérüléseibe, amelyek azonban kicsit sem hasonlítanak egy gázolás következményeire, így az orvosok gyanakodni kezdenek. A nő jóval idősebb férje, Clarence elég gyanúsan viselkedik, ezért a fiukat, Michaelt gyámság alá helyezik. Az áldozatot a férj Tonya Hughsként azonosítja, ám amikor a hatóságok felkutatják, majd felhívják az édesanyját, ő közli velük, hogy a lánya még gyerekkorában meghalt.

A barátok, ismerősök közül senki nem tudja, ki a nő, akit egyesek Sharon Marshallként ismertek, gimnáziumi osztályelsőként, aki rangos egyetemre nyert felvételt, űrkutató mérnöknek készült és a NASA-nál szeretett volna dolgozni, mások pedig már Tonyaként találkoztak vele, aki sztriptíztáncos volt, és néha magával vitte a kisfiát a munkába. És azt sem tudja senki, ki az a férfi mellette, aki hol az apjaként, hol a férjeként mutatkozik be, és miért költöztek évente egyik helyről a másikra. Egy idő után az a kérdés is felmerül, ki a kisfiú valódi apja.

A dokumentumfilm mesterien adagolja az információt, többek között az ügy egyik főszereplőjével, az azóta már nyugdíjba vonult FBI-ügynökkel, Joe Fitzpatrickkal, és a nő barátaival haladunk végig a bizarr és borzasztó histórián. Borgman tökéletesen oldja meg azt, amit sok true crime sorozatnak nem sikerül: nem a gonoszt, a bűnelkövető pszichopatát, hanem az áldozatot állítja a történet középpontjába, és csak elvétve foglalkozik azzal – a majd két órából összesen pár percig –, hogy ki is volt a tettes és miként válhatott azzá. Nyilván számtalan true crime doku állítja, hogy ez a célja, de nagyon kevésnek sikerül tartania magát ezen az úton, és akaratlanul is hozzájárulnak a sorozatgyilkosok és pszichopaták romantizálásához.

Borgman nem keresi a tanulságot ott, ahol nincs. Mert itt nincs: a tett, amit elkövettek, bármi legyen is az oka, megmagyarázhatatlan és megbocsáthatatlan, tulajdonképpen lassú gyilkosság. Borgman kérdése inkább az: mi mindent érhetett volna el ez a nő, mennyi mindent tehetett volna hozzá a világhoz és mások életéhez, ha valaki nem teszi tönkre, nem fosztja meg az életétől.

Nem könnyed, nyári kikapcsolódás A lány a képen. Viszont aki úgy van vele, mint én, hogy kicsit unja a tömeggyártott termékeket, és megnézne valami olyasmit, ami igazán nyomot hagy benne, akkor válassza ezt a filmet. Lesz mit mesélni róla.

Herczeg Szonja