Európa és a Trump-hatás

A „védelmi kérdések Davosának” is nevezett éves esemény legtöbb résztvevőjéhez hasonlóan én is kétségbeesetten remélem, hogy a feltételezett republikánus jelölt örökre „egykori elnök” marad. Ez a vágyam nem pusztán az amerikai barátaim iránti együttérzésből fakad, akik úgy látják, hogy Trump veszélyt jelent az országuk jövőjére nézve, hanem az az aggodalom is táplálja, mit tenne a globális renddel. Európaiként azonban egy kicsit hálás is vagyok Trump létezéséért. Még ha elveszíti is a választást idén novemberben, az Európa-projekt akaratlan megmentője lehet. Arra kényszerítette az európaiakat, hogy végre újragondolják azokat az alapvető feltételezéseket, amelyek bénítóan hatottak rájuk az ukrajnai háborúval, Európa saját védelmével és az európai politikai egységgel kapcsolatban.

Miközben az ukrajnai háború lassan a második évét zárja, és messze nem látszik a vége, Trump jelölése valamit megmozdított az európai fejekben, arra ösztönözve őket, hogy végiggondolják, mit jelenthet a győzelem és mit a vereség. Mindenki számára az lenne az ideális kimenetel, ha Ukrajna visszaszerezné a teljes területét. Miközben Julija Navalnaját, Alekszej Navalnij orosz ellenzéki vezető özvegyét néztük, amint Münchenben a színpadra lépett – alig néhány órával azután, hogy értesült a férje haláláról –, lehetetlen volt nem visszahőkölni a gondolattól, hogy Vlagyimir Putyinnak akár csak egy négyzetcentimétert is átengedjünk Ukrajnából. De ahogy halad előre ez a felőrlő háború, egyre kevésbé van értelme a kérdést csak területi szempontból vizsgálni.

Hiszen a területi veszteségeknél is nagyobb veszélyt jelentene Ukrajna számára egy Trump-féle béketerv, amely egyszerre engedne át területeket és demilitarizálná az országot, így a semlegesség veszedelmes állapotára kárhoztatná. Az európaiak éppen ráébrednek arra, hogy Ukrajna csak a NATO-hoz és az Európai Unióhoz való kettős csatlakozással tudja megvalósítani európai és nyugati ambícióit. Ahogy Ivan Krasztev bolgár politológus nemrégiben érvelt, talán ideje lenne mérlegelni „a nyugatnémet forgatókönyvet”.

Trump akaratlanul is lendületet és aktualitást adott a védelemről és biztonságról folyó európai vitának. Mette Frederiksen dán miniszterelnök éppen ezen a héten Münchenben tett ígéretet arra, hogy országa „teljes tüzérségét” átadja az ukránoknak. Tágabb értelemben az európaiak már eddig is több (katonai és egyéb) segélyt adtak Ukrajnának, mint az Egyesült Államok. A NATO júliusi washingtoni csúcstalálkozója előtt a szövetség 22 EU-tagjából 20 (köztük Németország) jó úton halad afelé, hogy GDP-jének legalább 2%-át védelemre fordítsa.

Igaz, ennek a váltásnak a nagy része Putyin revansizmusának az eredménye. De Trump legutóbbi megjegyzései, melyek szerint arra biztatja az oroszokat, hogy „azt csináljanak, amit akarnak” azokkal a NATO-tagokkal, akik nem hajlandók állni a cechet, fokozták a kockázatérzetet. Az európaiaknak nemcsak többet kell áldozniuk a saját védelmükre, hanem változtatniuk kell a pénz elköltésének módján is, nem utolsósorban a NATO és az EU közötti régi pszichológiai megosztottság leküzdésével.

De Trump a legnagyobb mértékben talán Európa politikai egységéhez járult hozzá. Miután 2016-ban megválasztották, sokan tartottak egy „illiberális internacionálé” felemelkedésétől, amely az európai szélsőjobboldali populista pártokat szoros összhangba hozta volna a Trump-féle Fehér Házzal és a Putyin uralta Kremllel. De az Európai Külkapcsolatok Tanácsának (hamarosan közzétételre kerülő) közvélemény-kutatása azt mutatja, hogy ha Trumpot másodszor is megválasztják, a legtöbb európai országban, még Magyarországon sem fogadnák őt lelkesen.

A háború (és a brexit) egyik szembeötlő következményeként számos jobboldali párt átpo­zici­onálta magát. Talán a legismertebb példa, ahogy Giorgia Meloni olasz miniszterelnök óvatosan maga mögött hagyta korábbi euroszkep­ticizmusát, és arra törekedett, hogy megszakítsa Olaszország kapcsolatait Putyinnal. Lengyelországban Donald Tusk visszatérése a miniszterelnöki székbe a hagyományosan szkeptikus választókat egyesítette az összetartóbb európai geopolitika gondolata mögött.

A júniusi európai parlamenti választás éles jobbra fordulást eredményezhet; de sok országban a Trump-fenyegetés mozgósíthatja a választókat, és segíthet az európai szuverenitás mögé felsorakozó jelölteknek.Ez a dinamika nem korlátozódik az EU-ra. Az Egyesült Királyság valószínűleg még az év vége előtt új kormányt választ. Münchenben a Munkáspárt erős benyomást keltő árnyék-külügyminisztere, David Lammy egyértelművé tette, hogy határozottan szorgalmazni fogja a minél szorosabb európai kapcsolatokat a biztonsági és védelmi kérdésekben.

Senki sem foglalta találóbban össze a Trump-hatást, mint Mark Rutte (leköszönő) holland miniszterelnök, aki arra kérte az európaiakat, hogy „hagyják abba a nyafogást és nyöszörgést Trump miatt”, és kezdjenek el a cselekvésre koncentrálni. Tekintettel az Egyesült Államok belpolitikájának hosszú távú pályájára, az európaiaknak ezt mindenképpen meg kell tenniük, függetlenül attól, hogy novemberben ki nyer.

Ha ezúttal sikerül elkerülni a katasztrófát, egy második ciklusába lépő Biden-kormány sokkal jobb partnerre lel Európában. Amint azt sok amerikai elemző megjegyezte, Trump egyszerre jelenti a legnagyobb fenyegetést az amerikai demokráciára, és a legnagyobb mozgósító erőt a Demokrata Párt szavazói számára. Kockázatos ügy, de van rá esély, hogy a Trump-hatás erősebbé teszi a transzatlanti rendet, mint az valaha is volt.

Mark Leonard
A szerző brit politológus, az Európai Külkapcsolatok Tanácsa nevű think-tank igazgatója

©Project Syndicate