Egy elfelejtett szlovenszkói képzőművész újrafelfedezése: Tallós Prohászka István és művészete a Hansági Múzeum kiállításán

A képzőművészt nem hiába tarthatjuk a 20. századi közép-európai modernizmus egyik meghatározó szereplőjének és elszenvedőjének. Társadalompolitikai megmozdulásokban (Sarló mozgalom, agrártüntetések) vett részt, újságokon keresztül szociális és művészetpolitikai téren exponálta magát (pl. Somorja és Vidéke, Csallóközi Magyar Hírlap). Aztán ígéretes művészi pályáját a szakmai sikertelenségek és magánéleti veszteségek derékba törték az 1960-as években.
Annak ellenére, hogy a képzőművész életművének gerincét alkotó festmények és grafikák 1974 után szétszóródtak, az iratanyag bekerült a mosonmagyaróvári Hansági Múzeumba. E dokumentáció rendbetétele és leltározása lehetővé tette egy nemzetközi projekt elindítását a Pozsonyi Városi Képtár és a Hansági Múzeum között, s így 2026 decemberében, a képzőművész születésének 130. évfordulója alkalmából valósággá válhat egy pozsonyi kiállítás is.
A mosonmagyaróvári kiállítást egy „képvadászat” indított el, amely nemcsak az elveszett vagy lappangó művek felkutatására helyezte a hangsúlyt, hanem igyekezett megvizsgálni az életművet övező anekdotákat is. Ezek után a hagyatéki iratanyag rendezése követ­kezett, amely lehetővé tette a hányattatott sorsú életmű revízióját. A kutatás eredményeit a Visual language as a Socio-Political Tool – The Irreprehensible and Anti-Cosmopolitan Crusade of Stefan Prohaszka című prezentáción mutattuk be a Central and Eastern European Artists in Interwar Metro­polises című nemzetközi konferencián. A konferencián elhangzott előadás arra kereste a választ, hogy a centrum–periféria elvvel szemben milyen tényezők határozzák meg egy művész szakmai térnyerését és kibontakozását. Ennek eredményeképp jött létre egy olyan koncepció, amely a témaközpontúságra helyezte a hangsúlyt, s így átláthatóbbá válhatott a tárlat struktúrája.

Az első teremben Prohászka István önarcképei és portréi láthatók, melyek azt a személyt mutatják be, akinek arckifejezései különféle történeteket és emberi tragédiákat idéznek meg. Ez alatt azt értjük, hogy mindegyik műalkotás a művész személyiségének megértésére ösztönzi a látogatót. Ilyen például az 1926-os Önarckép, melyen egy rebellis, ám céltudatos tekintet mögött egy érző lélek rejlik. Ezután az 1944-es vegyes technikával készült önarckép következik, melyen a kilátástalanság jegyei expresszív kolorizmussal vegyülnek. Ennek az egységnek a végén az 1960-as és 1970-es években született önarcképekkel nézünk szembe, melyeken az idős, meghasonlott, gyorsan kopaszodó aggastyánt látjuk. E leépülés előképei az I. világháború frontvonalain uralkodó légkörig nyúlnak vissza a művész életében. Prohászka részvétele a galíciai hadműveletekben, munkája a Monarchia sajtó-főhadiszállásán komoly kérdéseket vet fel. Számára a frontvonal nemcsak a fizikai és lelki megpróbáltatások színtere volt, hanem az éberség és a kemény munka terepe is.
A második terem grafit- és széntechnikával készült rajzain olyan témák elevenednek meg, melyek nemcsak a magánélet intim pillanatait (pl. családi látogatás, levelet olvasó honvédkatonák, vasárnap délutáni pihenés) mutatják be, hanem az emberközeliség minden egyes pillanatát hangsúlyozzák (pl. mandolinon játszó honvédtiszt, Prohászka Nándor). A fényképszerű hitelesség kérdése nyilvánvalóan foglalkoztatta a művészt, viszont az 1920-as években újabb kihívásokkal nézett szembe. A harmadik terem a „felnőtté válás” útját próbálja folytatni abban az értelemben, hogy az „útkereső művész” eredményeit tárja a látogatók elé. A bemutatott grafikák és festmények az 1920 és 1928/29 közötti időszakban készültek, és társadalmilag érzékeny témákat (pl. a tabáni utcák sivársága, a szennyezett Budapest nyüzsgése) jelenítenek meg. Prohászka különböző technikákkal kísérletezett, például szovjet filmmontázstechnikával, naturalista és realista ábrázolásmóddal, a német expresszionizmus stílusjegyeivel.
Nem fér hozzá kétség, hogy a festő az 1920-as évek eleje óta közép-európai művésznek látta önmagát, miközben elkötelezte magát a programművészet mellett. Itt érdemes kiemelni a tabáni ceruzarajzokat, melyek nemcsak fotódokumentációként születtek meg, hanem beilleszkednek abba a művészeti realizmusnak is nevezett stílusirányzatba, amely az 1920-as évek budapesti képeslapjain nagyon divatos volt. Ezzel szemben a negyedik terem az agitátor-művészre helyezi a hangsúlyt. Prohászka már az 1920-as évek közepe táján szerepet vállalt a csehszlovákiai társadalmi és politikai életében. Kapcsolatokat teremtett a baloldali progresszív értelmiséggel, és komoly szövetségesre lelt Khin Antal somorjai múzeumigazgató személyében. Az 1920-as évek második fele és 1938 között született művei erős politikai elköteleződést mutatnak. A képeken szereplő motívumok és ikonográfiai program nemcsak a belterjes vidéki realitás kritikájaként értelmezhető (pl. állatvásárok), hanem összekapcsolták az aktuálpolitikát a keresztényi eszmével. Itt érdemes kiemelni a Golgota-sorozat 3 darabját, melyeknél az expresszív kolorizmussal szemben a képzőművész az elkövetkezendő világháború veszélyeiről próbált üzenni a kor társadalmának.

A második világháború derékba törte a művész szakmai pályáját. 1941 és 1945 között kevés mű született Prohászkától, bujdosása mellett magánéleti problémákkal is szembe kellett néznie. Elkerülve az 1947-es lakosságcsere-egyezménnyel járó megaláztatást, a festő az önkéntes száműzetést választotta. Először Debrecenben, majd Győrben próbált állást keresni, végül Mosonmagyaróváron telepedett le. E Lajta-parti városban kapta meg 1951 őszén a feladatot, hogy létrehozza a Győr‑Sopron Megyei Képzőművészeti Munkacsoport festő- és rajztanfolyamát. Annak ellenére, hogy a tanfolyam rengeteg figyelmet és energiát vont el az alkotástól, az 1950-es években készült művei nagy figyelmet keltettek a megyei kiállításokon. Úgy vélem, Prohászka egyik legfontosabb műve a Dózsa című 1954-es pannóterv, amely a IV. Magyar Képzőművészeti Kiállításra készült, ám nem jutott tovább a zsűri rostáján. Ez a kép, amely az 1514-es parasztfelkelés 550. évfordulójára készült, formai és stiláris szempontból távol állt a magyar szocreál művészet realizmusától. Nem egy epikus történetet mutat be, hanem a nincstelenek forradalmát jövendöli meg. A mű mondanivalóját nem a marxista történelemszemlélet határozta meg, a festő nem volt hajlandó alkalmazkodni az ortodox gondolkodású pártállam kultúrpolitikájához.
A hatodik teremben látható műveken a fotónaturalizmus stílusjegyei találkoznak az újra- és újrahasznosított helyi témákkal (pl. szigetközi tájkép). Ez az összeállítás nemcsak a giccsnek tekintett műveket mutatja be, hanem a „helybéliség” érzetét kelti. Bár Prohászka sohasem vált meghatározó személyiséggé a város kulturális életében, feltűnő és excentrikus viselkedésével igyekezett létrehozni egy sajátos karaktert. Ezzel együtt képein a város lelke nyilvánul meg: gondatlanul kezelt földutak, MÁVAG buszok a főtéren, munkába induló emberek és kotrógépek a történelmi belváros szűk utcácskáin... Az 1960-as évektől nemcsak a figuratív ábrázoláshoz való visszatérést vesszük észre a művein, hanem azt is, ahogy a művész igyekszik távolságot tartani a körülötte lévő világtól. A kiállítás hetedik terme Prohászka költői és újságírói munkásságára helyezi a hangsúlyt, amely az 1930-as években nagyon fontos lehetett.
Tallós Prohászka István nemcsak eredeti próbált lenni, hanem igyekezett saját érzékenységén keresztül jobban megfogni a körülötte lévő világ apró részleteit. Munkássága szerteágazó és többrétegű volt, az utóbbi öt évtized kutatásai azonban sokszor a két világháború közötti pályaszakaszt igyekeztek hangsúlyozni, míg értelmetlen okokból az 1947 utáni időszakot teljes egészében mellőzték. Ennek fényében fontos lenne, ha a 2026-os pozsonyi kiállítás átfogó képet adna az életműről, és beillesztené a modern művészeti kánonba.
A Tallós Prohászka István – Egy rejtőzködő modernista című kiállítás 2025. április 9-ig látogatható a mosonmagyaróvári Hansági Múzeumban.

Juhász Bálint
A szerző művészettörténész, a Hansági Múzeum kurátora