Bartalos Tóth Iveta: One way ticket

Apám minden reggel munkába menet ki­biciklizett a vasútállomásra. Kopott járgányát az épület vizeletszagú, foltos falának támasztotta, a fedett kinti váró kékre festett vaskorlátjának dőlt, egy szál cigit vett elő a jobb zsebéből, rágyújtott, az elégett gyufaszálat pedig a márványmintás, műkő virágosládába dobta. A kiszáradt növények helyén cigicsikk, kiköpött rágógumi, összegyűrt vonatjegy, na és persze apám elégett gyufaszálai virágoztak. Az első slukkot hosszasan lenn tartotta, hagyta, hogy kitöltse, átjárja, majd ábrándos tekintetével felnézett, és nagy lendülettel kifújta a füstöt az ég felé. Nem zavarta senki, én is csak az épület sarka mögül lestem. Néha összeszedtem a bátorságomat és mellé szegődtem. Kedvesen rám nézett, cigiszagú jobb kezével megsimította a fejem, majd mesélt nekem a vasútról, a sínekről, amelyek akár egy óriási kígyó körbetekerednek az egész világon.
– Elég egyszer felszállni egy vonatra –  mondta csillogó szemmel – mondjuk itt, a faluban és bárhova eljuthatsz. Bárhova, érted?
– Hova mennél? – kérdeztem, és apám a nagyvárosról beszélt, Pozsonyról, ahol sok a lehetőség, van mozi és Prior áruház, a Duna ligetfalusi oldalán Lunapark, amely bár nem olyan nagy, mint a bécsi Prater, de ez is vidámpark, ez is számít, magam is láthattam egyszer, amikor arra jártunk. Villamosok, trolik, buszok szövik át a várost, az emberek égig érő, magas házakban laknak, újakban, nem olyan foltozottakban, amilyen a miénk, és van munka, sok munka! Fizetés, nem alamizsna. Azt mondta, Pozsonyban megbecsülik a jó munkást,  nem úgy, mint itt, ahol ő csak egy mindenes.
– Mi az a mindenes, apu? – kérdeztem.
– A mindenes egy senki – válaszolta, némán bámult maga elé a porba, a cigicsikket a virágosládába pöckölte, majd elindult a szövetkezet műhelye felé.

Azokban az időkben egyre többen kerestek új otthont a faluban. Öreg, hosszú verandás házat egy kis kerttel, udvarral. Az efféle régi, kis portákat a nagyvárosi szürkeségbe belefáradt szlovák családok vásárolták meg, olyanok, akik nem látták apám álmait akkor se, ha a cigifüstöt pont úgy fújták lassan és hosszasan a hetedik emeleti erkélyről az ég felé, ahogy ő. A nagy újrakezdést remélték a kis magyar faluban, amely alig egyórányira volt Pozsonytól. Mert de jó lesz végre dudaszó helyett kakaskukorékolásra ébredni, az üzletlánc polcain a nap végére maradt fonnyadt, agyontapogatott gyümölcs helyett igazi, egészséges, saját termesztésű almát szedni, majd nagyot harapni belőle ott, helyben, a fa alatt, dugó helyett a kertben üldögélni esténként egy pohár borral, a legnagyobb szeretetben és békében!
Apám sok ilyesfajta kísérlet tanúja volt, helyi szakiként szinte mindegyik ház felújításán dolgozott. Hívták, ha falat kellett kiütni, vakolni, festeni, akkor, amikor épült az álom, aztán akkor is, amikor a valóság kivillant az illúzió varázsköpenye alól, a tetvek ellepték a kertet, a pincét elöntötte a talajvíz, egerek tanyáztak a padláson. Este felbontatlanok maradtak a borosüvegek, üresek a teraszok, az újrakezdők ugyanannak a nagyvárosnak a dugójában ültek most is, mint azelőtt, bevásároltak, mert falun hatkor már bezárt a bolt, a gyereket várták az iskola, angol nyelvtanfolyam, kézilabda után, hiszen nálunk nem volt szlovák iskola, se ilyesfajta lehetőségek, meg úgy egyáltalán semmi sem, amihez addig hozzászoktak. Így lett a megálmodott új életből esti lak, hétvégi ház, aztán egy idő után újra eladó otthon, kerítésére kiakasztott NA PREDAJ táblával.
Lubica néni is így került a faluba. Vágyott egy kis változásra, ezt mondta. Rég elvált, gyerekei nem voltak. Magas volt és vékony, sminkelt, lakkozta a körmeit, dauerolt haját mindig gondosan feltűzte. Csauko, így köszönt. Nem hordott kötényruhát, mint anyám, otthonkát viselt, vagy színes pólóanyagból készült miniket. Szűk farmert. Jobb kezében cigi, bal kezében borospohár, így állt esténként a tornácon és lelkesen integetett, hogy menjünk át egy pohárkára. Nincs már dolog, esteledik, mondta. Falun mindig van dolog, csak te nem látod meg, válaszolt anyám magyarul, de apám némán megszorította a karját, belékarolt és elindultak a szomszédba, mert a meghívást illett elfogadni. Apámat elbűvölte Lubica. Egész estéken át mesélt neki a városról, a nyüzsgésről, a lehetőségekről, bárokról, klubokról. Engem is megbabonázott, bár egy szavát se értettem, de azt éreztem, hogy különleges dolgokat élhetett meg ott, ha azok hallatán még apám is elpirult és azt mondta neki, tichšie, halkabban.

Augusztus volt, későn ébredtem. Anyám a nyári konyha előtti padon ült, borsót fejtett. Gyorsan dolgozott, a tálba meredt. Azt mondta, apám az éjjel elment.
– Hová? – kérdeztem rémülten, a gyomromban gombóc, a torkom összeszorult.
– Pozsonyba, Lubicával.
– Pozsonyból óránként jönnek vonatok, ezt apu mondta – nyugtattam magamat és anyámat is.
– De nem neki – tette hozzá anyám, majd szigorúan és szó nélkül folytatta a munkáját. A borsószemek apró puskagolyókként csapódtak az öreg tál falához. Anyám nem nézett fel. Az edény megrepedt néma fájdalmában.

Hosszú évekig nem láttam apámat. Úgy tűnt, anyámnak igaza volt, tényleg csak egy irányba szólt a jegye. Aztán egy reggel a pozsonyi főpályaudvar előtt a városi buszra várva, útban az egyetemre megpillantottam őt a novemberi ködben. Szakadt, koszos ruha volt rajta, hosszú, kócos szakálla kivörösödött. Hátán szürke hátizsák, az utcai szemetesben turkált, mígnem talált benne egy fél szál cigit. Az utat a járdától elválasztó piros-fehér csíkos korlátnak támaszkodott, rágyújtott, az első slukkot hosszasan lenn tartotta, majd felemelte a fejét és az ég felé fújta a füstöt.
– Hova mennél? – kérdeztem. Meglepetten nézett rám, talán fel sem ismert rögtön annyi év után. Zavarodottan elkapta a tekintetét és azt válaszolta:
– Haza.
– Vonatok óránként indulnak – mondtam, és mereven néztem rá. – Az elmúlt tíz évben is jártak. Minden nap.
Koszos ujjaival a szemétből kihalászott cigijét szorongatta, egyre mélyebbeket szívott belőle, a forgalmas utat bámulta.
– Nekem nincs jegyem a visszaútra, Katica – válaszolta, szeme könnyekkel telt meg.
Nem tudtam megölelni. Abban a pillanatban anyám voltam, aki borsót fejt a nyári konyha előtti padon, a tál faláról visszapattanó zöld borsószem, hajszálrepedés a régi tál falán.
– Most már van – mondtam, a kezébe nyomtam a saját vonatjegyemet, és felszálltam a beérkező városi buszra.
Apám testét Pozsonypüspöki határában találták meg a síneken. Jobb kezében a vonatjegyemet szorongatta. Elindult haza. Gyalog. Talán úgy érezte, így több ideje lesz gyakorolni azt az egy, soha ki nem mondott mondatot, hogy: Bocsáss meg, Anna! Anyámmal ketten álltunk a zárt koporsója mellett. A fákon zúzmara, a temető felett lelassult, fáradt varjak keringtek. Fagyos leheletünk úgy szállt felfelé, akár apám álmokkal teli cigifüstje. A távolból vonat hangja hallatszott. Fékei élesen csikorogtak, ahogy a faluvégi állomáshoz közeledett. Pozsonyból most is óránként érkeznek vonatok.