Bartalos Tóth Iveta: Ibolyák

Tegnap délben láttalak a városban. A piros pufidzsekidet viselted. A fejeden persze nem volt sapka, hiába mondom mindig, hogy ez a márciusi enyhülés még nagyon csalóka, te nem hallgatsz rám. A kopasz fejeden megcsillant a hideg kora tavaszi napfény, még jó, hogy napszemüvegben voltam, nem vakított el teljesen a csillogás. Hahaha, mondanád, hahaha, ismételném, mert tényleg jót nevettem a szemkápráztató látványodon. Azt viszont a legkevésbé sem tartottam viccesnek, hogy megint jégkrémet ettél. Olyan vagy, mint egy nagyra nőtt torkos kisgyerek, pedig az orvos is megmondta, hogy komolyan kellene venned az életmódváltást. Tudom, hagyjam abba, elég az ő folyamatos károgását hallgatnod. Csak másodpercekre láttalak a kocsiból. A lámpa zöldre váltott, hosszú volt mögöttem a sor, nem tarthattam fel a forgalmat, pedig néztelek volna még tovább, vagy megkértelek volna, hogy ha már itt sétálgatsz, ennyire ráérősen, állj meg a bioboltban növényi tejszínért, ne kelljen munka után visszajönnöm érte ide a belvárosba, ahol parkolni se lehet rendesen. Elindultam és ahogy visszanéztem, már a visszapillantó tükörben sem láttalak. Eltűntél, mintha ott se lettél volna.

Tudod, mit vettem neked egyébként karácsonyra? Most már igazán elárulhatom, úgyis mindegy. Egy meleg kötött sapkát a kedvenc sportmárkád téli kollekciójából. Drága darab volt, és mivel tudod, milyen keveset keresek, nem hagyná a lelkiismereted, hogy ne hordd, ha már egyszer ennyi pénzt kiadtam érte. Pontosan tudtam ezt, ezért is vettem meg. Neked hiába magyaráz az ember, kér szépen, hogy vigyázz magadra jobban, önfejű vagy, nem hallgatsz senkire. Ilyen módszereim maradnak csak, néha helyzetbe kell hoznom téged. Egy ideig tűrni szoktad, azután megelégeled, lépsz egyet és sakk-matt, vége a játéknak.

A ruhásszekrényem alsó polcán a farmerjaim mögé rejtettem el a gondosan becsomagolt ajándékodat. Tegnap este előkerestem, hosszasan bámultam, aztán egy gyors mozdulattal széttéptem a csomagolópapírt, pont úgy, ahogy te csináltad volna. A sapkát kivettem a dobozból, mélyen beleszagoltam. A te illatodat éreztem rajta, pedig sosem viselhetted. Egész éjjel a kezemben szorítottam, kapaszkodtam belé. Összekuporodva nyüszítettem, mint egy kiskutya. Lehet, hogy a fiúk is meghallották, de tudod, milyenek a kamaszok, a saját érzéseikkel sem tudnak mit kezdeni, nem még az anyjukéval. Olyan szánalmas lehetek, Istenem! Néha annyira szégyellem magam, amikor semmire se vagyok képes, csak mozdulatlanul, magzatpózban feküdni! Aztán reggel mégis felkelek, elindulok, mert az élet megy tovább, még ha a konyhai faliórán megállt is az idő örökre. A széttépett skandináv mintás csomagolópapírt a szemetesbe dobom a tökéletesnek álmodott karácsony délibábjával és a fagyasztóban maradt jeges halfilével együtt.

Reggel kimentem a kertbe. Hideg volt még, belebújtam a télikabátomba, a sapkádat a fejemre húztam. A fű fehér volt az éjjeli fagytól. Egy pohár kávéval a kezemben sétáltam végig a gyümölcsfák alatt. Követelőzve meredtek rám a hosszúra nyúlt világosbarna vízhajtások. Vissza kellene őket vágni, azután lefújni lemosó permettel. Azt sem tudom, mi az, ezeket a dolgokat te oldottad, és most mind rám maradtak.

Azt mondod, idővel majd mindegyiket megtanulom, felesleges ezen idegeskednem? Idővel? Mégis, ki ad nekem időt, mondd meg!? Ez nem egy rohadt autósiskola, és én nem vagyok tanulóvezető! Itt minden élesben megy, kapkodok egyik feladattól a másikig, nincs terem próbálkozni vagy újrakezdeni, de te ezt úgysem érted, felesleges neked magyarázni, mindig is önző ember voltál, anyámnak igaza volt, hamar kiismert téged. És az eszedbe jutott, mi van, ha egyszerűen nem akarok mindent megtanulni, mert ez nem az én dolgom lett volna? Te talán mindenhez értesz? Tudod, hogy kell kovászt vagy mikrozöldeket nevelni? Húsvéti kalácsot vagy töltött csirkét sütni? Megcsinálni egy rohadt adóbevallást? Élt vasalni a nadrágba, segíteni a gyerekeknek az angol háziban? Egyiket se tudod, de te megengedhetted magadnak, hogy mazsolázgass a feladatok közt. Hogy kérjem meg apámat, biztosan szívesen segít? Hetvenkét éves, és te lazán odadobnád neki minden feladatod, csinálja csak helyetted? Kezdjen mindent elölről, nevelje fel az unokáit, legyen a férfi egy másik családban, metssze meg a fáidat, vigye el a kocsidat műszakira, tanítsa meg a fiaidat csavart behúzni, permetezni, csináljanak sok közös apa-fiai... – én csacska, mit is beszélek, papa–fiai – programot? Így képzelted? Én rohadtul nem így képzeltem!

Március tizedike van. A bejárati ajtó mellett kivirágzott a fűben az ibolya. Amikor megláttam, lehajoltam megszagolni, percekig feküdtem a hideg földön a virágok mellett. Tudom, mit mondanál, ha látnád. Azt, hogy túl korai ez még – és mennyire igaz, vágnám rá hirtelen.

Nézd, milyen sárosak a kezeim. A körmeim alatt hideg föld. A tenyeremben egy tő fagyott ibolya. Kikapartam a kertből, elhoztam, ideültetem a sírodra. Bámuld csak egész nap odalentről, úgy sincs más dolgod. Igazán megérdemlitek egymást. Mindkettőtöknek piszkosul nagy érzéke van a tökéletes időzítéshez.