Az utolsó akcióhős

Az osztrák tölgy ismét visszatér. Lesley Chilcott háromórás, háromrészes mini-szériájában három különböző karaktert követhetünk egy életen át. Ez egy ilyen igazi, kaliforniai sztori: túl nagy, mégsem elég.

Az első epizódban modernkori Herkulesünk a testével mesél. A Buldózer hozza a karaktert. A pokolian motivált izomszobrász céljai megszállottjaként felépíti, megcsinálja magát. Amikor atlétánk rájön, hogy a testépítés – amely a szereplésről szól – mennyire aluldokumentált, eldönti, agyon fogja reklámozni magát. Mr. Universe eszményi szimmetriája, elengedhetetlen esztétikája hívja életre azt az Acélizmot, melyről a legendás, azonos című, 1977-es dokumentumfilm is mesél.

A második fejezetben új babérokra tör, eladja magát, átlovagol a filmiparba. Mindegy, mekkora sikereket ér el, mindig többre vágyik. Nem színész akar lenni, hanem sztár. Csak a csillogást látja a hegytetőn. Celebkultusza a tetőfokra hág.

A harmadik részben érkezik a legnagyobb durranás. Mindvégig éhes marad, erre a szerepre készült. A politika volt a végső cél, minden más csak bemelegítés lehetett. Akkora volt a felhajtás körülötte, mintha mini-elnökválasztáson indult volna. Újabb világszenzáció, féktelen felhajtás. Életre kel Kalifornia esszenciája, a Governator.  

A bántalmazott, törtető melák az osztrák senkiföldjéről tört a csúcsra. Ausztriából, a megtört emberek országából. Amerikában vált azzá, ami. Only in America. A tengerentúlon, a gigantikus színpadon minden nagy volt és hatalmas, és a részese akart lenni. De mindenki máshogy méri a sikert. A fenti, egyszemélyes triumvirátus dicső múltja, a daliás diadalmenet mintha mit sem érne a magányában. Az egykori sportoló, művész, politikus (és üzletember) mozgóképes diadalíveinek árnyékában próbálja leküzdeni a sallangokat, előkerülnek az érzelmek, elolvad a gépember. Arcjátékáról lerí, küzdenie kell, hogy szét ne essen. Hol smúzol, hol elkaristol, de a sebek feltépésénél el-elkámpicsorodik.

A magánéleti drámák és a családi tragédiák őt is pusztítják, egy részének mennie kell.
Az utolsó dinoszauruszok egyikének mindennapjaiba is betekinthetünk, melyek többnyire a rutinról szólnak. Bennfentesek számára csupán gyorstalpaló. Nyomokban konfrontatív, többnyire önreflektív és -reflexív, mégis rutinmunka. Mégsem időpocsékolás. Pusztán a címszereplő személyisége miatt, aki a jutalom játékszereivel valószínűleg sosem nő fel. Sajnos az életrajzi film sem nő fel a pár éve megjelent könyvéhez (Emlékmás – Életem hihetetlen, de igaz története), mely akár sorvezetőként is szolgálhat a száznyolcvan percnyi mozimítoszhoz. Persze nem árthat meg még egy kis Schmäh. Hadd szóljon! 

Kaszás Dávid