Az oroszok, akik elmennek

Az orosz diaszpóra meghatározó jelentőségű partner lehet egy új Oroszország építésében Vlagyimir Putyin uralma után. Ám az emigránsok nem számíthatnak meleg fogadtatásra Európában, ahol már az „egyszerű oroszokat” is ellenségesen kezelik.

Persze, ez a hangulat némiképpen érthető, tekintve, hogy Putyin „különleges katonai művelete” láthatóan nagy támogatottságot élvez odahaza. A közvélemény-kutatások eredményeit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Bár a Kreml bevetette a teljes propagandagépezetét, már nem az 1940-es években élünk. Azok az oroszok, akiket érdekel az igazság, könnyen megtalálják a forrásokat.

Ezzel együtt fel kell tennünk a kérdést, vajon a közvélemény-kutatások során rögzített adatok képesek-e megragadni az orosz közvélemény valós állapotát, még akkor is, ha az adatokat a független, igen tekintélyes Levada Központ gyűjti. Demokráciában a közvélemény-kutatók arra kérik a polgárokat, hogy rangsoroljanak több szereplőt, és az eredmények egyértelmű képet adnak a preferenciákról (viszonylag kis hibahatáron belül). De mit gondoljunk azokról a kutatásokról, amelyekben a „választási lehetőség” egy 83%-os támogatottságú figura – és senki más?

Nemmel válaszolni azt jelentené, hogy a válaszadó kívül helyezi magát a normalitás határán. Még ha valaki nem támogatja is Putyint, előfordulhat, hogy nem szeretne szembemenni mindenki mással, nem szeretne mindenki mástól különbözni, és aligha szeretne teljesen őszinte lenni a politikailag kényes kérdéseket feszegető közvélemény-kutatókkal. Tekintetbe véve ezeket a bonyodalmakat, még mindig arra jutunk, hogy Putyin támogatottsága igen jelentős. Bár az oroszok 70–80%-a biztosan nem támogatja, de körülbelül a fele mögötte állhat.

De még ha igaz volna is, hogy az oroszoknak csak 10-20%-a ellenzi Putyint, ez akkor is 14-28 millió embert jelent. Miért kell elidegeníteni őket az orosz társadalom átfogó elítélésével? Ellenséggé tenni a potenciális szövetségeseket nem korrekt, politikailag pedig nem bölcs lépés.

Függetlenül attól, hogy Oroszország megnyeri vagy elveszíti a háborút, nem szűnik meg létezni. Még fontosabb, hogy a problémát nem ez vagy az az orosz vezető jelenti (tényleg annyira különböztek egymástól történelmileg?). És nem is az „egyszerű oroszok”. Az Oroszországgal kapcsolatos probléma a bizánci ortodoxia és a mongol uralom által formált politikai kultúrából, valamint a nyersanyag-kitermelésen alapuló gazdaságból ered.

Ezek a tényezők mind a demokrácia ellen dolgoznak. Ha az emberek jövedelme a természeti erőforrásokból származik, és a jövedelem elosztása fölött ez a hatalom rendelkezik, akkor milyen rezsimre számítsunk? Ha egyáltalán lehetséges megváltoztatni a modellt, az hosszú éveket fog igénybe venni, és előfeltétele az állam felbomlása, valószínűleg az etnikai törésvonalak mentén. Ezzel párhuzamosan új mentalitásra lenne szükség Nyugat-Európában is, amely igen gyakran naiv volt az Oroszországgal kapcsolatos kérdésekben.

A mai emigránsok természetes jelöltnek tűnnek, hogy vezessék ezt a folyamatot, bizonyos feltételekkel. Azok, akik a múltban elmenekültek Oroszországból vagy a Szovjetunióból, elítélték az éppen aktuális rendszert, de osztoztak a meggyőződésben, hogy Oroszország képes naggyá válni, illetve naggyá kell lennie, ami eleve azt jelentette, hogy Ukrajnát is magába foglalja. Még az olyan disszidensek is így gondolkodtak, mint Alekszandr Szolzsenyicin vagy Joseph Brodsky. Ha az emigránsok mai hulláma is így vélekedik, akkor nincs miről beszélni. A Nyugat nem segíthet rajtuk.

De reménykedjünk, hogy a mai emigránsok mások, vagy képesek változtatni az álláspontjukon. Érdekes hivatkozási pont lehet az 1945 utáni lengyel emigráció története. A lengyelek hosszú ideig kétségbeesetten ragaszkodtak rég elveszett regionális hatalmi státuszukhoz, az illúzióhoz, hogy Litvánia, Fehéroroszország és Nyugat-Ukrajna egyes részei Lengyelországhoz tartoznak. Azzal érveltek, hogy Wilno (ma Vilnius, a litván főváros) és Lwów (ma Lviv, Ukrajna) 1939-ig a lengyel területen feküdt. Sok lengyel pedig még az 1772–1795-ös felosztás előtt létező Lengyel–Litván Unió helyreállításáról is álmodozott. Ha a lengyelek őszinték, ma is elismerik, hogy bár tragikusnak tartják Harkov és Kijev bombázását, a Lviv történelmi épületeit fenyegető veszély érzékenyebben érinti őket.
A második világháború után a lengyel emigránsok legnagyobb része Londonba ment, de továbbra is ragaszkodtak ahhoz, ami elveszett. A „Lwów-i-Wilno” sokak számára éppen olyan hívószó volt, mint „a mi Krímünk” az oroszok számára. Bárki, aki elfogadta, hogy Lengyelország keleti határa a Bug folyónál húzódik, árulónak számított.

Aztán lassan, nagyon lassan megjelent ennek a gondolkodásmódnak egy bölcs alternatívája. Párizsban kezdődött, ahol az Irodalmi Intézet és Jerzy Giedroyc Kultura folyóirata köré szerveződő kis központ megfogalmazta az ULB-ként ismert doktrínát, amely kimondta: „Nem lesz független Lengyelország független Ukrajna, Belarusz és Litvánia nélkül.”

Nem az volt a cél, hogy valami naiv kozmopolita látásmódot terjesszenek. Az ULB sokkal inkább a kőkemény politikai realizmusról szólt: ha a lengyelek tovább harcolnak a Németország és Oroszország közé ékelődött nemzetek ellen, továbbra is veszíteni fognak. Közép- és Kelet-Európa kisebb népei csak összefogással érhetik el a függetlenségüket. Ez a tétel ma is a lengyel külpolitika fundamentuma (még a jelenlegi nacionalista kormány számára is). Elképzelhető egy olyan jövő, amelyben a „egyszerű oroszok” is hasonló felismerésre jutnak.

Sławomir Sierakowski
A szerző lengyel újságíró, szociológus, a Krytyka Polityczna mozgalom alapítója, a Német Külkapcsolatok Tanácsának főmunkatársa

©Project Syndicate, 2022