Az apokalipszis hősei

A háború furcsa módon máris „normalizálódott”, elfogadtuk, hogy meghatározatlan ideig fog tartani. A mindennapjaink része lett a félelem, hogy a helyzet hirtelen, drámai módon eszkalálódhat. A svéd hatóságok (és mások) egyértelműen azt javasolják a lakosságnak, tartalékoljanak az esetleges háborús helyzet átvészeléséhez szükséges készleteket.

A kilátások átrajzolódása a konfliktus mindkét oldalán tetten érhető. Oroszországban egyre hangosabbak a globális konfliktust kiáltó hangok. Ahogy Margarita Simonyan, az RT főszerkesztője fogalmazott: „Vagy elveszítjük Ukrajnát, vagy elkezdődik a harmadik világháború. Azt gondolom, a harmadik világháború forgatókönyve reálisabb.” A paranoiát az őrült összeesküvés-elméletek is erősítik, melyek szerint létezik egy közös liberális-totalitárius náci-zsidó terv Oroszország elpusztítására. Amikor Szergej Lavrovot arról kérdezték, mit ért Oroszország Ukrajna „nácitlanításán”, tekintve, hogy Volodimir Zelenszkij ukrán elnök maga is zsidó, az orosz külügyminiszter azt válaszolta: „Lehet, hogy tévedek, de Hitlerben is volt zsidó vér. (Hogy Zelenszkij zsidó), az semmit sem jelent. Bölcs zsidó emberek azt mondják, hogy a legbuzgóbb antiszemiták általában zsidók.”

A másik oldalon, főleg Németországban egy újfajta pacifizmus formálódik. Ha félretesszük a hangzatos retorikát, és arra összpontosítunk, mit tesz ténylegesen Németország, az üzenet világos: „Tekintve a gazdasági érdekeinket, valamint a fegyveres konfliktusba sodródás kockázatát, nem kell nagyon támogatnunk Ukrajnát, még akkor sem, ha ez azt jelenti, hogy Oroszország bekebelezi.” Németország nem kívánja átlépni azt a határvonalat, amelyen túl Oroszország igazán dühössé válna. Csakhogy a nap végén egyedül Vlagyimir Putyin dönti el, hol is húzódik ez a határ. És stratégiájának fontos része, hogy a nyugati pacifisták félelmeire játszik.

Önelégültségünk ára

Természetesen mindenki szeretné megakadályozni egy új világháború kitörését. De vannak idők, amikor a túlzott óvatosság csak bátorítja az agresszort. Az erőszakoskodók a természetükből fakadóan mindig azzal számolnak, hogy az áldozatuk nem üt vissza. Hogy megelőzzük a háború kiterjedését – hogy bármiféle elrettentést alkalmazzunk –, nekünk is egyértelmű határvonalakat kell húznunk.

Eddig a Nyugat ennek az ellenkezőjét tette. Amikor Putyin még csak készült az ukrajnai „speciális műveletre”, Joe Biden amerikai elnök úgy fogalmazott, kormányzatának ki kell várnia, hogy a Kreml „kisebb támadásra” vagy teljes megszállásra készül. Ezzel nyilvánvalóan azt üzente, hogy a „kisebb” agreszszió tolerálható.

A kilátások átrajzolódása egy sötét igazságra világít rá a Nyugat pozíciójával kapcsolatban. Míg korábban annak a félelmünknek adtunk hangot, hogy mi lesz, ha Ukrajna gyorsan elesik, a tényleges félelmünk ennek éppen az ellenkezője volt: mi történik, ha az invázió egy beláthatatlan végű háborúhoz vezet. Sokkal kényelmesebb lett volna, ha Ukrajna azonnal elbukik, mert ez lehetővé tette volna számunkra, hogy kifejezzük felháborodásunkat, meggyászoljuk a veszteségeket, aztán visszatérjünk az üzlethez, mint rendesen. Aminek jó hírnek kellett volna lennie – egy kisebb ország váratlanul és hősiesen ellenáll egy nagyhatalom brutális agressziójának –, szégyen forrása lett, olyan probléma, amivel nem nagyon tudunk mit kezdeni.

Az európai pacifista baloldal óva int attól, hogy újraéledjen a korábbi generációkat meghatározó heroikus-militáns szellemiség. Jürgen Habermas német filozófus egyenesen arra utal, hogy Ukrajna bűnös, amikor morálisan zsarolja Európát. Van valami melankolikus az álláspontjában. Habermas pontosan tudja, hogy a második világháború utáni Európa csak azért volt képes elkerülni a militarizmus útját, mert biztonságosan meghúzódott az USA nukleáris ernyője alatt. A háború visszatérése a kontinensre arra utal, hogy ez az időszak valószínűleg véget ért, és a feltétel nélküli pacifizmus egyre újabb és nagyobb morális kompromisszumokat fog követelni. Sajnálatos módon, „heroikus” tettekre ismét szükség lesz, és nem csak ami az agresszióval szembeni ellenállást illeti. Ökológiai katasztrófákkal, éhínséggel, további problémákkal is meg kell küzdenünk.

Utánunk a vízözön

A franciában a formális félelmünk és a tényleges félelmünk közötti különbség pontosan kifejezhető az ún. ne explétif segítségével. Ez a „nem” nem hordoz önálló jelentést, csak mondattani vagy kiejtésbeni szerepe van. Bizonyos igék és konjunkciók után használják, amikor a jelentéshordozó fő elemnek negatív értelme van (félelem, figyelmeztetés, kétség, tagadás); tulajdonképpen az előtte álló elem negatív aspektusát húzza alá: „Je te fais confiance à moins que tu ne me mentes” („Megbízom benned, amíg /nem/ hazudsz nekem”).

Jacques Lacan a ne explétif-et arra használta, hogy megvilágítsa a kívánság és a vágy közti különbséget. Ha azt mondom, „attól tartok, /nem/ jön a vihar”, a tudatos kívánságom az, hogy ne jöjjön, de az igazi vágyamat a hozzáadott „nem” kódolja: attól tartok, nem jön a vihar, mert titokban izgalomba hoznak a közben elszabaduló erők.

Valami hasonló, mint a ne explétif mutatkozik az orosz gázellátáshoz kapcsolódó európai félelmekben. „Tartunk tőle, hogy a gázcsapok elzárása gazdasági katasztrófához vezet” – mondjuk. De mi van akkor, ha ez a bebetonozott félelmünk hamis? Mi van akkor, ha valójában attól tartunk, hogy a gázszállítás leállítása nem okozna katasztrófát? Ahogy azt Eric Santner a Chicagói Egyetemről nemrég felvetette: mit jelentene, ha képesek lennénk gyorsan alkalmazkodni? Az orosz gázimport vége nem döntené be a kapitalizmust, de „mindenesetre tényleges változást kényszerítene ki az »európai« életformában”, olyan változást, amely Oroszországtól függetlenül is örvendetes lenne.

Hogy a ne explétif-et szó szerint tételezzük, ennek a „nem”-nek a szellemében cselekedni ma valószínűleg a szabadság politikailag legőszintébb kifejezése. Fontoljuk meg a Kreml által hirdetett állítást, mely szerint az orosz gázról való leválás felérne a gazdasági öngyilkossággal. Tekintetbe véve, mit kell tennünk, hogy társadalmainkat fenntarthatóbb pályára állítsuk, nem lenne ez kifejezetten felszabadító? Hogy Kurt Vonnegutot parafrazáljam: elkerülhettük volna, hogy az első olyan társadalomként kerüljünk be a történelembe, amely azért nem mentette meg önmagát, mert az nem volt költséghatékony.

Kinek a globalizációja?

A nyugati média tele van beszámolókkal, hány milliárd dollár ment Ukrajnába; ugyanakkor Oroszország továbbra is tízmilliárdokat zsebel be az Európának szállított gáz fejében. Európa nem akarja mérlegelni, hogy az Oroszországra gyakorolt, szélsőségesen erős, nem katonai jellegű nyomás egyben rengeteg haszonnal járna a bolygónkat nézve. Ráadásul az orosz gázról való lemondás másfajta globalizációt tenne lehetővé – alternatívára pedig nagyon is szükség lenne mind a nyugati liberális-kapitalista típussal, mind pedig az orosz–kínai autoriter branddel szemben.

Oroszország nem csak lebontani szeretné Európát. Egyszersmind a fejlődő világ szövetségesének mutatja magát a nyugati neokolonializmussal szemben. Az orosz propaganda ügyesen használja ki számos fejlődő és közepes gazdasági teljesítményű ország korábbi keserű tapasztalatait. Irak bombázása nem volt rosszabb, mint Kijevé? Moszult nem pusztították el ugyanúgy, mint Mariupolt?

Persze, miközben a Kreml a dekolonizáció támogatójaként prezentálja Oroszországot, bőkezű katonai támogatást nyújt számos diktátornak, egyebek mellett Szíriában és a Közép-afrikai Köztársaságban. A Kreml zsoldosainak, a szerte a világon autoriter rezsimek mellett bevetett Wagner-csoportnak a tevékenysége betekintést nyújt abba, hogyan is festene az orosz stílusú globalizáció. Jevgenyij Prigozsin, Putyin embere a csoport mögött nem olyan rég a következőket mondta egy nyugati újságírónak: „Ti a haldokló nyugati civilizáció vagytok, ami Oroszország, Mali, Közép-Afrika, Kuba, Nicaragua népét és egy sor más nemzetet és országot harmadik világbeli szemétnek tekint. Szánalmas, kihalásra ítélt perverzek vagytok, mi pedig sokan vagyunk, több milliárdan. És győzni fogunk!” Amikor Ukrajna büszkén kijelenti, hogy Európát védi, Oroszország válasza az, hogy ő pedig Európa összes múltbeli és jelenlegi áldozatát fogja védelmezni.

Nem szabad alábecsülnünk ennek a propagandának a hatékonyságát. Szerbiában az utolsó közvélemény-kutatás azt mutatja, a lakosság többsége nem támogatja a csatlakozást az EU-hoz. Ha Európa meg akarja nyerni az új ideológiai háborút, módosítania kell a saját liberális-kapitalista globalizációs modelljét. Radikális változásokra van szükség, minden más bukásra van ítélve, és az EU-t olyan erőddé változtatja, amelyet ellenségek vesznek körül. Ellenségek, akik elszánták magukat a behatolásra és az elpusztítására.

Pontosan tudom, milyen következményekkel járna az orosz gáz bojkottja. Magába foglalná azt is, amit „hadi kommunizmusként” szoktam emlegetni. A teljes gazdaságainkat újra kellene szervezni, mint egy valóban kiterjedt háború idején vagy bármilyen hasonló léptékű katasztrófahelyzetben. Mindez nincs is olyan távol, ahogy tűnik. Az Egyesült Királyságban a boltok a háború következtében informálisan már korlátozzák az étolaj értékesítését. Ha Európa lemond az orosz gázról, a túléléshez hasonló beavatkozásokra lesz szükség. Oroszország eközben azzal számol, hogy Európa nem lesz képes semmiféle „hősies” lépést tenni. Igaz, az érintett változások növelnék a korrupció kockázatát, a hadiipari nagyvállalatok pedig extra profitot vágnának zsebre. De a kockázatokat a nagyobb tétek viszonylatában kell értékelni, azok pedig messze túlmutatnak az Ukrajnában zajló háborún.

Az ötödik lovas

A világ több, szimultán válsággal néz szembe, amelyek az apokalipszis négy lovasát idézik: betegség, háború, éhínség, halál. Nem söpörhetjük le őket egyszerűen az asztalról mint valami ördögi figurákat. Ahogy Trevor Hancock, a Kanadai Zöld Párt első elnöke megjegyezte, „nagyon is közel állnak ahhoz, amit az ökológia négy lovasának nevezhetünk, ezek azok a tényezők, amelyek természetesen szabályozzák a populáció nagyságát”.

Az ökológia felől közelítve a „négy lovas” pozitív szerepet játszik, megakadályozza a túlnépesedést. De ha az emberiséget tekintjük, ez a szabályozó funkció nem működött: „A világ népessége az utóbbi 70 évben több mint háromszorosára nőtt, míg 1950-ben 2,5 milliárd fő volt, mostanra meghaladta a 7,8 milliárdot. Mi történt... Hova tűntek a szabályozók? Van egy ötödik lovas, amelyik egy adott ponton összeroppantja az emberi populációt, a lemmingekhez hasonlóan?”

Hancock meglátása szerint az utóbbi időkig az emberiség a gyógyászatnak, a tudománynak, a technológiai fejlődésnek köszönhetően képes volt féken tartani a négy lovast. Ám most „az általunk kiváltott masszív és gyors ökológiai változások” az ellenőrzésünkön kívül hatnak. „Így aztán, bár természetesen egy aszteroida becsapódása vagy egy szupervulkán kitörése eltörölné az emberiséget, a legnagyobb veszély – ha úgy tetszik, az ötödik lovas – az emberiség maga.”

Hogy a pusztulás vagy a túlélés lesz-e a sorsunk, rajtunk múlik. S bár a globális tudásunk ezekről a veszélyekről folyamatosan nő, mindez nem eredményezett értelmes cselekvést, így a négy lovas egyre gyorsabb vágtára vált. A Covid–19 és a kiterjedt háborús konfliktus megjelenése után az éhséglázadások képe is feldereng. Mindegyik tömeges pusztítást okozott vagy okoz, ugyanúgy, ahogy pusztulást hoznak majd magukkal a klímaváltozás és a biológiai sokféleség csökkenése által előidézett, egyre súlyosabb természeti katasztrófák.

Természetesen ellen kell állnunk a kísértésnek, hogy a háborút hiteles élményként ünnepeljük, amely kiragad bennünket az önelégült fogyasztói hedonizmusunkból. Ám az alternatíva nem lehet egyszerűen az, hogy valahogy túléljük ezt is. Inkább az lehet a megoldás, hogy olyan módon mozgósítunk, ami jóval a háború után is a hasznunkra válik. Tekintettel a veszélyekre, amelyekkel szembe kell néznünk, a militáns szenvedély csak gyáva menekülés a valóság elől. De ugyanez a hősiességet tagadó, kényelmes önelégültség is. 

Slavoj Žižek

A szerző szlovén szociológus, filozófus, a European Graduate School professzora, a University of London – Birkbeck Institute for the Humanities nemzetközi igazgatója
©Project Syndicate