A sorozat, amely megtörte az átkot

Számos teória létezik arra, miért születnek annyira béna filmadaptációk még a legked-veltebb videójátékokból is. Fel szokták hozni a nem túl magvas sztorikat, és sok játék akad, amely nem tud felmutatni igazán karakteres főhősöket sem, az örök visszatérő magyaráz-kodás szerint pedig a játékokban pont az a különleges, hogy te irányítod őket, ezért ha ezt az aspektust kiveszik belőlük egy filmes feldolgozás során, pont a lényegüket veszítik el. Ezek a maguk módján mind okos megfejtéseknek tűnhetnek, és olykor tényleg ez a helyzet, azonban egy másik magyarázatról már ritkábban esik szó. Ahogy sokáig a képregényekből készült filmeket, úgy a videójáték-adaptációkat is lenézte Hollywood, és jellemzően a játékok akcióorientáltságát próbálta csak reprodukálni, miközben nem akarta gazdagítani a törté-netüket és a karaktereiket, vagyis semmit sem tett azért, hogy az adaptáció során a játékok tényleg filmszerűvé váljanak. Előszeretettel bízták az ilyen projekteket nem túl tehetséges iparosokra, akiket kizárólag a látvány és a menőség érdekelt, ami egyenes útként vezetett az újabb meg újabb bukásokhoz. Még ha akadt is egy-egy siker (például a Sonic), alap-vetően nem sikerült a bravúr, hogy ezek a produkciók a gamerközösségen kívül másokat is igazán érdekeljenek.
A Last of Us már önmagában azzal új esélyt jelent, hogy ezúttal nagyjátékfilm helyett soro-zatként adaptáltak egy játékot, ráadásul Craig Mazin személyében olyan showrunner vezette a projektet, aki a Csernobillal már bizonyította, hogy egészen bravúrosan képes történetet mesélni, atmoszférát teremteni és karaktereket építeni.
Ha a sztorit nézzük, a Last of Ust nyugodtan leírhatjuk a Walking Dead és Az ember gyer-meke szerelemgyerekeként, hiszen egy zombikkal teli világban vándorlás adja az alapot, miközben a két vándor közül az egyik magában hordozza a járvány leküzdéséhez vezető gyógymód titkát, épp ezért mindennél fontosabb, hogy életben maradjon. Az alkotók kimon-dottan merész döntést hoztak azzal, hogy az akciójelenetek számát minimálisra csökken-tették, és elsősorban az atmoszférateremtésre és a két főszereplőjük közti kapcsolat kiala-kulására, a karakterek fejlődésre fókuszáltak. A kérges szívű Joel és a sokáig idegesítő, de nagyszívű Ellie viszonya jelenti a Last of Us szívét és lelkét, meg persze az a poszt-apokaliptikus környezet, amely körülveszi őket. Ebben az alkotók, Craig Mazin és Neil Druckmann nem hibáznak, a karakterek drámája nem csak egy videójáték-adaptációhoz képest mély. A sorozat hű adaptációja az amúgy sztoriban és karakterben erős játéknak, de nem szolgai másolása. Nem sok helyen nyúltak bele, de ahol igen, ott jó érzékkel tették, sőt időnként kimondottan merész módon mesélnek. Ez az adaptáció végre túlmutat a játékon, és azokat is elvarázsolhatja, akik sosem játszottak vele, miközben azoknak sem okoz csalódást, akik gamerként közelítik meg.

Tóth Csaba