A sár és mocsár négy napja

Nemzetközi berkekben is sikeres rövid- és dokumentumfilmes alkotásait követően a tavaly megjelent Természetes fény a rendező első igazi nagyjátékfilmje. Történelmi – tehetjük hozzá –, hiszen a cselekmény a második világháború keleti hadszínterén a fronttól távolabb eső megszállt területen játszódik, ahol 1941 és 1944 között mintegy százezer magyar katona szolgált. Az alakulatok feladata döntően a rendfenntartás, a partizánok és a velük együttműködő civilek felkutatása volt. A nagyjátékfilm a Berlinálén a legjobb rendezésnek járó Ezüst Medve díjat kapott.

Kilátástalanság

A filmről készült írások zöme megemlíti, hogy Závada Pál azonos című regényéből készült. Fontos hozzátenni, hogy Závada monumentális munkája (Természetes fény. Budapest, Magvető Kiadó, 2014. 623 oldal) – amint azt egyik recenzense megfogalmazta – a „huszadik századi magyar sorstörténet egyik legfontosabb regénye”, és mint ilyen, témája jóval szerteágazóbb, időben és térben is a film cselekményén minden irányba túlnyúl. Sőt, a kötet pusztán kiindulási alapként szolgál egy második világháborús történet elmeséléséhez, a nagyjátékfilm ugyanis a regény egyetlen konkrét jelenetét sem mutatja, mindössze egy részlet kerül kibontásra. A film történetének pontos koordinátái sem ismertek: sem a konkrét időpont, se a konkrét helyszín. A néző a főcímet követően mindössze az alapinformációkat kapja meg a megszállás fentebb jelzett hároméves időintervallumáról, a megszállóként működő magyar honvédek számáról-, és a területen végzett rendfenntartó és partizánellenes feladataikról.

A film sajátos kettős funkciót tölt be: egyfelől precíz konkrétumok nélkül a második világháborús magyar történelem egyik keveset emlegetett fejezetébe kalauzol, másfelől a történetszövés nem a konkrét, hanem az általános jelenség filmes elbeszélésére törekszik, egyszerre szimbolikus szereppel is bír. Mivel lehetne akár minden csak ad hoc, játszódhatna a történet másutt és másokkal is, a háborús erőszak elkövetői és áldozatai egészen általános szerepbe kerülnek. Így pedig a film megmutatja az erőszaknak mindenkor kiszolgáltatott polgári lakosság, valamint az egyszerre agresszorként fellépő, de a parancsoknak  kiszolgáltatott, sodródó katonaság helyzetét.

Sár és félhomály

Már a film első jelenetei is megkapóak: lassan csorgó folyó, jéghideg fehér némaságába öltözött táj, a helyi vadászoktól elzabrált vízbe fordult jávorszarvas. Egyszerre különösebb támpont nélküli háborús feszültség és letargia, aminek sikerében komoly szerepet játszik a film látvány és jelmeztervezője (Ágh Márton) és a operatőre (Dobos Tamás) is. A sűrű, végeláthatatlan nyírfaerdővel borított vidék egy eldugott falujában magyar alakulat tartja fenn a rendet. Mindez persze egyszerűbbnek tűnik papíron, mint a valóságban: a feladatul szabott partizánvadászat ezen az idegen vidéken igazi sziszifuszi, kilátástalan küzdelem.

A civil lakosság arcára van írva a véleménye az betolakodó agresszorokról, az őket felsorakoztató, egzecíroztató, szegénységük ellenére szerény javaikat dézsmáló alakulatról. De ez az ellenérzés szinte végig visszafojtott marad, nem fajul nyílt ellenállássá.
Ellenség ugyanakkor láthatatlanságával együtt is van, egy járőrözés alkalmával meglepik a magyar honvédeken a sűrűben. A rajtaütők arca nem látszik, csak a golyóik süvítenek, és kioltják a csapat vezetőjének életét. Ekkor kerül kulcsszerepbe az igazi „kisember”, Semetka István szakaszvezető. Az őt játszó Szabó Ferenc telitalálat volt a szerepre. Mindvégig erős jelenléte és kisugárzása van, szenvtelen (néha ijesztő néha megrázóan szomorú) tekintete gyakran szinte belefúródik a nézőbe – és ahogy az lenni szokott, hallgatásával és csöndjeivel is gyakran többet mond el minden szónál.

Semetka a legkevésbé sem filmes „gazfickó”. Egy tisztességes katona a háború őrületében, aki szeretne kiszállni már az egészből és megúszni a szembesülést az újabb szörnyűségekkel, de a kéréseit, hogy pár hétre hazatérhessen, előbb elutasítják, később, parancsnoka halálát követően pedig maga is fontosabb szerepbe kerül. Néhány tucat katát látunk csak a filmben, de ez nem tűnik kevésnek. Több recenzens párhuzamot vont az Oscar-díjas Saul fiával Nagy Dénes filmes megközelítését illetően, és bár vannak, akik ezt vitatják, ez szerintünk is áll. Abban az értelemben mindenképp, hogy a hétköznapivá vált borzalmak gyakran nem a maguk konkrétságában tárulnak elénk, hanem háttérzajok és utalások szintjén: fegyverropogás és jajveszékelés, magasba csapó lángok, izgatott zörejek, ágyjelenet után öltözködő nő (feltételezhetően nemi erőszakot követően).

Amatőrök és regionális dialektus

A film különlegessége az is, hogy Nagy Dénes szereplői nem profi színészek, hanem egyszerű civilek (gyakran határontúliak), és a legkevésbé sem mesterkéltnek hatóan a saját nyelvüket, nyelvjárásukat beszélik. Amellett, hogy külön üdvözlendő, hogy egyes tájszólások végre bekerülhettek a moziba, a nyelv kultúrahordozó funkciója a szokásosnál is jobban lehetővé teszi a nézői azonosulást. Ezáltal is a saját nagyszüleinket és dédszüleinket látjuk, ez az ő történetük. A beszélt nyelvükön túl ezek az amatőr színészek tökéletesen hozzák a szerepüket. Borostás, sok szörnyűséget látott, tapasztalt, harcedzett, rezzenéstelen arcok próbálnak a sárba rekedt szekereikkel tovább haladni és lovaikat magukkal rángatni. A megformált karakterekről, nyílt gesztusokról pedig tényleg elhisszük, hogy valódiak. Kicsit olyan, mintha a fennmaradt háborús felvételek szereplői elevenedtek volna meg. Róluk viszont sajnos nem sokat tudunk meg, mindössze egy-egy utalás van arra, hogy kik ők, illetve sokkal inkább: kik voltak a háború előtt. Semetka például egy fényképezőgépet hord a nyakában (ő fotós volt), és a filmben időnként el is kattintja. Ez is nyilván a rendezői szándék, hogy a történet teljesen a jelenre helyezze a hangsúlyt, amihez a szereplők származása és múltja nem tesz hozzá. Fontos megjegyezni, hogy tökéletesen hitelesnek tűnnek a filmben a helyi, megszállt paraszti lakosságot megszemélyesítő szereplők is.

Aki az ilyen típusú filmekben ezt keresi, az csalódni fog, a film ugyanis nélkülözi a háborús mozikra jellemző nagyszabású csatajelenetet, és nem is igazán háborús mozi. Sokkal inkább háborús szociográfia. Nagy Dénes ezek helyett az izgalmat az egyszerű, időnként szinte gesztustalan jelenetekbe csempészte be, néha már kínosan hosszúra nyúlt hallgatásokba, csöndekbe, tekintetekbe. Hatásos eszköz, hogy a drámával néha csak utólag szembesülünk. Úgy, mint magával a film kulcsjelenetével is, amikor az addig barátságos  megszállók szerepe megváltozik: a rajtaütést követően a Semetkát leváltó Koleszár (régi ismerőse) őt néhány fős csapattal járőrözésre küldi, és mire visszatér, az erősítésként a helyszínre érkezett alakulat rágyújtotta a pajtát az összeterelt falusiakra. Jajveszékelés, mindent beborító lángok töltik meg a vásznat, és ugyan nem láttuk az erőszakot, mindenki tudja, mi történt.

Nyomasztó, fullasztó háborús szociográfia

Magyarország második világháborús szerepéről (vagy egyes részletekről) parázs viták folytak és folynak. A film szerencsére a legkevésbé sem veszi magára azt a „koloncot”, hogy ebben a vitában pozíciót fogjon és érveljen egyik vagy másik oldal álláspontja mellett. Ugyan a honi történelmi emlékezet régóta vár már a Don-kanyarban történtek igazi orosz filmfeldolgozására (vagy akárcsak a Hideg napok szerb oldalról elkövetett szörnyűségeinek filmes adaptációjára), ez a legkevésbé sem szabad, hogy hátráltassa azt, hogy saját második világháborús vétkeinkkel, az elődeink által elkövetett szörnyűségekkel foglalkozzunk. Nagy Dénes első nagyjátékfilmje minden hibája és hiányossága ellenére nagyon fontos dolgokat mond el háborús erőszakról, a megszállás szörnyűségeinek egyszerre kiszolgáltatott, egyszerre másokat kiszolgáltatottá tevő, az erőszak aktív „működtetőiként” létező katonák mindennapjairól. Az, hogy ez a film megszületett, már csak azért is jó, mert egyáltalán nem dúskálunk a magyar történelem különböző korszakainak igazán jó filmes adaptációiban.
Ugyan a történészek a megszállt területek civil lakosságával (köztük rengeteg nővel) szemben elkövetett szörnyűségek feldolgozása terén már eddig is komoly munkákat tettek le az asztalra és folytak komoly történészviták a kérdésről (elég csak Krausz Tamás és Ungváry Krisztián komoly érdeklődést kiváltó hat évvel ezelőtti „összecsapásaira” gondolnunk) a szovjet területen harcoló és a megszállásban érintett magyar alakulatok tevékenységének az értékelése máig kényes kérdésnek számít. Egy jó film akciórádiuszával pedig egy jó (vagy akár rossz) szakkönyv és dokumentumkötet sem vetekedhet: a vászon lehetőségei képletesen is túlnyúlnak a legjobb könyv lapjain, így pedig a felelőssége is nagyobb.

A Természetes fény a második világháború front mögötti megszállt területén zajló történeteinek, súlyos drámáinak, fájdalmas kiszolgáltatottságainak és feszítő dilemmáinak sötét mindennapjaiba világít be. Sok ilyen film kellene még, mert még így – együtt sem – teljes a kapott kép. De mégis: egy adóssággal legalább kevesebb.