A NATO-ba tart a demilitarizált sziget

A történelem során az Åland-szigeteket többször is orosz támadás érte, de a lakosság egyébként is tudatában volt az orosz jelenlé­tnek. A 18. században a népesség nagyobb része Svédországba menekült a szigetet fenyegető (orosz) kozákok elől. A 19. században a háztartások közel 70%-ának volt tapasztalata a bekvártélyozott orosz katonákkal.

A kapcsolat az orosz hadsereggel a 20. században is folytatódott. Az első világháború alatt a Vörös Hadsereg katonai jelenlétet létesített a szigeteken, s ez megismétlődött a második világháború éveiben is, amikor sok ålandi tengerész vesztette életét a tengeren. Tehát annak ellenére, hogy az Åland-szigetek demilitarizált és semleges státusszal rendelkeznek, a szigetek a múltban többször is orosz agresszió áldozataivá váltak.

Nem meglepetés tehát, hogy a szigetlakók felháborodással reagáltak Vlagyimir Putyin Ukrajna elleni támadására. Az orosz agresszióról szóló történeteken felnőve minden szürreálissá válik, amikor a múltba tartozó dolgok váratlanul ismét valóságosak lesznek. A családokban generációról generációra szálló históriák egyszer csak megtalálták az utat a 21. századba, a háború nem csak a Netflixen folyik.
Kétségtelen, hogy az ålandiak továbbra is a béke szigeteinek lakóiként tekintenek magukra, és büszkék arra, hogy Åland semleges és demilitarizált terület. Ezért nagyon erősen tartja magát az a nézet, hogy Ålandnak folytatnia kell ezt a politikát. Ugyanakkor az emberek vigaszt találnak abban, hogy valami nagyobbnak lehetnek a részei, és azt szeretnék, hogy Åland és Finnország a NATO tagja legyen.

Åland szemszögéből nézve: a lakosság nagyobb biztonságra vágyik, de anélkül, hogy újra militarizálnák a területet. A fő célkitűzésük a demilitarizált státusz fenntartása, ámde a NATO zászlaja alatt – amit a kérdést rendező főbb egyezmények feltételei lehetővé tesznek (az 1856-os párizsi béke, az 1921-es népszövetségbeli döntés, majd a demilitarizálást ismételten megerősítő 1947-es párizsi békeszerződés és az 1992-es egyezmény rendelkezéseiről van szó). A NATO ernyője alatt már egyébként is vannak demilitarizált övezetek, mint például a Norvégiához tartozó Svalbard (más néven Spitzbergák). De miért is gondolják az ålandiak, hogy a demilitarizált zóna jobb, mint egy hadsereg?
A párizsi béke lehetővé tette Oroszország számára, hogy konzulátust állítson fel a szigeteken, és ezen keresztül kísérje figyelemmel a demilitarizálást. A konzulátusnak a mai napig ez a fő feladata: monitorozza a helyzetet, hogy Finnország vagy más hatalom nem telepít haderőt a területre. A feladatot pedig az oroszok mindig is komolyan vették. A helyi lakosságnak ezért szilárd meggyőződése, hogy a demilitarizálás biztonságosabbá teszi a szigetcsoportot, és a státusz fenntartása nem kényszeríti lépésekre Oroszországot, még akkor sem, ha Åland a NATO része lesz. Feltéve, hogy nem kerül sor Åland remilitarizálására.

A dolgok gyorsan változnak. Skandinávia ezen részének az identitása szorosan kapcsolódik a semlegességhez, Åland esetében pedig a demilitarizációhoz is. A helyzet változása egyben az identitásunk egy részének a változását is jelenti. Ez pedig sokkal összetettebb kérdés, mint annak az eldöntése, hogy csatlakozzunk-e a NATO-hoz. De most az emberek a NATO-ra tekintenek, abban bízva, hogy az új szerepvállalás összeegyeztethető a demilitarizált státusszal – és jobb esetben mindez nem vezet Oroszország közbelépéséhez. Ám a Vlagyimir Putyin által elszabadított terror és háború világában semmit sem tekinthetünk bizonyosnak, a körülmények könnyen átrajzolódhatnak.
Így aztán az ålandiaknak ismét összpontosítaniuk kell, és ébernek kell maradniuk. Mint korábban annyiszor.

Daniel Dahlen
A szerző a Ålandstidningen című svéd nyelvű napilap munkatársa