A náci, aki átsíelt az Alpokon (és még Radványi Géza filmjében is játszott)

Philippe Sands nemzetközi jogász; anno a Bős–Nagymaros-perben a Magyarországot képviselő jogászcsapat tagja volt. Valamikor 2010 táján, eleget téve egy meghívásnak Lvivben tartott előadást az emberiesség elleni bűncselekmények és a népirtás témájában. Ezeket a jogi kifejezéseket 1945-ben, a nürnbergi per kapcsán alkották meg, és több szálon visszavezethetők a városig: Hersch Lauterpacht és Rafael Lemkin, az a két jogász, aki a fogalmakat a nemzetközi jogba bevezette, az akkori Lembergben, az Osztrák–Magyar Monarchia keleti peremének regionális központjában született. Sands utazásának egyébként személyes motívuma is volt: nagyapja, Leon Buchholz szintén a városból származott.

Ide vágó kutatásai eredményeit Philippe Sands a Kelet–Nyugat utca című könyvében írta meg négy férfi történetén keresztül: Lauterpacht és Lemkin, valamint Leon nagyapa mellett Hans Frank lett a negyedik központi figura, aki a németek által megszállt Lengyelország főkormányzójaként a galíciai zsidóság kiirtásáért volt felelős. Miközben a két jogász népes családja – Sands nagyapjának rokonságával együtt – ott volt a holokauszt galíciai áldozatai között.

Az emberiesség elleni bűncselekmények és a népirtás témájának vizsgálata új személyes kapcsolatokat is hozott a szerző számára: előbb Niklas Frankkal, a Nürnbergben kötél általi halálra ítélt Hans Frank fiával ismerkedett meg, ő pedig a figyelmébe ajánlotta egyik „sorstársát”, Horst Wächtert, bár előre bocsátotta: kettőjük felfogása eltérő. Míg Niklas Frank teljes mértékben elítéli apja tevékenységét, Horst Wächter sokkal elnézőbben értékeli saját szülei szerepét. S hogy ki volt Wächter apja? Hans Frank helyettese, előbb Krakkó, majd Lemberg kormányzója, aki mindkét városban levezényelte a gettósítást, majd a gettó felszámolását, ami alsó hangon is százezrek elpusztításához vezetett. Sands és Horst Wächter először 2012-ben találkozott Ausztriában, Hagenberg barokk kastélyában. A bemutatkozó beszélgetést a következő években számos további követte, alkalmanként közös utazásokkal, Otto von Wächter életének közös rekonstruálásával. A két szemben álló fél között pedig menet közben egy különleges játszma bontakozik ki: miközben szerzőnk udvariasan, türelmesen, de célirányosan terelgetné Horstot annak felismerése és elismerése irányába, milyen szerepet játszott az apa a Harmadik Birodalom adminisztrációjában, tevékenysége milyen következményekkel járt, tehát milyen cselekményekért terheli felelősség, addig Horst Wächter újabb és újabb érvekkel igyekszik alátámasztani, hogy – bár a náci rendszer számos tekintetben embertelen volt – Otto von Wächter személyesen nem tehetett semmiről, nem vett részt semmilyen attrocitás elkövetésében, a „civil közigazgatás” vezetőjeként ahol tudott, segített… Az évek során nemcsak új érveket húz elő, hanem újabb és újabb dokumentumokat is, amelyek anyja, Charlotte (Bleckmann) Wächter hagyatékában maradtak rá: fotókat, az asszony naplóit, a szülők kiterjedt levelezését. Hihetetlenül izgalmas iratokat, még azzal együtt is, hogy Sands postosan tudja: a családi levéltár nem hiánytalan, az évtizedek során valószínűleg többen is cenzúrázták, eltüntették belőle a kínosabb tételeket. Aztán Horst Wächter ismét emeli a tétet: előrukkol az állítással, mely szerint apját 1949-ben meggyilkolták. Ez a felvetés pedig új irányt ad a nyomozásnak.

Horst Wächter és Philippe Sands közös történetének az évek folyamán több kifutása is lett: 2015-ben mutatták be a náci apák terhes örökségét tárgyaló dokumentumfilmet (What Our Fathers Did; magyarul: Mit tettek apáink), később, már a családi dokumentumok és történetek alapján született egy podcastsorozat a BBC-n, végső összegzésként pedig a Patkányút című könyv jelent meg.

A patkányút a második világháború után a felelősségrevonást elkerülni próbáló nácik menekülő útvonala volt, és általában valamelyik „barátságosan befogadó” latin-amerikai országba (Argentínába, Brazíliába stb.) vezetett. Erre próbált csatlakozni Otto von Wächter is Rómában egy befolyásos vatikáni tisztségviselő, Hudal püspök támogatásával, ám ami többek között Mengelének vagy Eichmannak sikerült, neki nem jött össze. Miközben igyekezett megszerezni a szükséges pénzt és iratokat, váratlanul kórházba került, majd meghalt.

Sands könyvét olvasva Eich­mann neve valószínűleg sokak fejében megfordul. Nemcsak a pat­kányút hívja elő az emlékét, hanem eszünkbe juthat Hannah Arendt riportkötete is a jeruzsálemi perről, amelynek alcíme: tudósítás a gonosz banalitásáról. Otto von Wächter kibontakozó története különleges, egyedi, tele hihetetlen fordulatokkal és epizódokkal. Hogy ízelítőként csak egyet említsünk: a Rómában bujkáló egykori SS-tábornok, aki okkal tarthatott attól, hogy több titkosszolgálat is a nyomában van, úgy jutott némi jövedelemhez, hogy filmekben statisztált – pár képkockán feltűnt például Radványi Géza (a Valahol Európában rendezője, Márai Sándor testvére) első olaszországi filmjében, a Donne senza nome (Névtelen nők) című háborús drámában. A pici szerepért 20 ezer lírát kapott, az összeget hamis iratokra, tengerparti utazásra, egy flanelnadrágra és két pár bokazoknira költötte.

És végső soron mégis – a Patkányút egyben tudósítás a gonosz banalitásáról. Ehhez persze nagyban hozzájárul a szerző által alkalmazott megközelítés: miközben rögzíti a korabeli társadalmi-politikai történéseket, tényszerűen végigvezet minket a főszereplő náci karrierjének állomásain, időnként egy-egy megdöbbentő részletre fókuszál, alapvetően a családi dokumentumokra támaszkodva a családtörténetet választja vezérfonalául. A családtörténetek pedig egyediségük ellenére is banális dolgokból állnak össze. Esetünkben hosszas,  zökkenőktől sem mentes udvarlásból, házasságkötésből, gyerekek születéséből, félrelépésekből, néhány nevelő célzatú abortuszból, itt is, ott is néhány, a fontos tisztségnek megfelelő ingatlan (és a hozzá tartozó értékes ingóságok) megszerzéséből, boldog nyári emlékekből, depressziós időszakokból, házastársi kitartásból jóban-rosszban, futólag odavetett megjegyzésből munkehelyi gondokról és munkahelyi sikerekről… Persze, időnként ezek az odavetett megjegyzések a tágabb kontextusban korántsem olyan banálisak. Képzeljük el például, hogy levelünkben megosztjuk a házastársunkkal, mennyire elégedett velünk a főnökünk, mennyi dicsérettel halmozott el minket: „már-már röstellem magam”,  „minden nagyon szép és baráti volt”. Aztán próbáljuk elképzelni azt is, hogy a főnökünk Heinrich Himmler Reichsführer, aki azért olyan elégedett velünk, mert nagy munkabírással, remek szervezőkészséggel éppen megoldottuk, hogy a közeledő Vörös Hadsereg elől 250 ezer embert átszállítsunk a környékbeli gettókból a „birodalmi munkatáborokba” (kevésbé eufemisztikusan: a gázkamrákba).

Otto von Wächter elkerülte a hivatalos, formális felelősségre vonást. A galíciai visszavonulás után Olaszországba helyezték át (bár felmerült, hogy lehetne akár birodalmi nagykövet Szlovákiában is), a háború végén pedig egyszerűen fogta magát, és hazatért Ausztriába. Elképesztő körülmények között évekig bujkált az Alpokban, menedékházakban, majd ismerősöknél húzva meg magát, és szinte végig tartotta a kapcsolatot a feleségével (akiről szintén plasztikus képet rajzol Sands könyve). Olyannyira, hogy 1948 karácsonyát a családjával töltötte Salzburgban – igaz, a gyerekeknek azt mondták, a nagybátyjuk jött látogatóba. Aztán hirtelen elfogyott körülötte a levegő, többen felismerni vélték, Wächter pedig úgy döntött, régi kapcsolataiban bízva Olaszországban próbál szerencsét. A harmincas években, karrierje felívelés idején született személyes SS-aktája szerint Wächter egyenes és nyílt személyiség, magasan képzett, józan gondolkodású, emellett tökéletes rasszjegyekkel rendelkezik, nevezetesen magas, karcsú, északi megjelenésű. Ehhez tegyük hozzá: figyelemreméltó teljesítményekre képes, szenvedélyes sportember is volt, amit a bujkálás éveiben is bizonyított. 1949 legelején még egyszer tanúságot tett acélos fizikumáról: télvíz idején, 47 évesen egyszerűen átsíelt az Alpokon. Római tartózkodására már utaltunk; 1949 áprilisában egy régi ismerősnél töltött hétvégén lett rosszul, a római Szentlélek Kórházba került, állapota gyorsan romlott, 1949. július 13-án érte a halál. Kórházi adatlapján a Reinhardt vezetéknév szerepelt, foglalkozása: író. A legvalószínűbb magyarázatként az kínálkozik, hogy a Tevere köztudottan mocskos, szennyezett vizében való úszkálás vezetett a halálához. A család azonban egy másik lehetőségben hitt: Otto von Wächtert ellenséges ügynökök likvidálták.

Sands becsületére legyen mondva: minden kapcsolatnak, minden lehetőségnek utánajár. Minden eshetőséget komolyan vesz. És mindenhez van szakértője, legyen szó a fertőző betegségekről, a posztmortem elváltozásokról, az exhumálás lehetőségeiről vagy a hidegháborús kémjátszmákról. Mondjuk, ez utóbbi nem olyan nagy kunszt, ha a szerző szomszédját David Cornwellnek hívják, akit John le Carré néven kémregények írójaként ismer a világ, s aki csak úgy mellesleg a megszálló hadsereg tagjaként 1949-ben Ausztriában töltötte a sorkatonai szolgálatát, ennek köszönhetően pontosan tisztában volt a helyzettel, hogyan változtak a „nácivadászat” célkitűzései a háború utáni időkben.

A Patkányút évtizedeken és országhatárokon átnyúló rekonstrukciós eljárása során egy sor izgalmas mellékszereplővel találkozunk, akinek a története önmagában is megérne egy-egy könyvet. Közben azonban Philippe Sands egy pillanatra sem veszíti szem elől a „magasabb” célt: van, amit nem lehet relativizálni, van, amit egyszerűen muszáj a nevén nevezni. S azt, hogy kicsoda-micsoda volt Otto von Wächter, jobb esetben nem a narrátornak kellene kimondania.

Végül ez is megtörténik, noha csak a kötet epilógusában. És nem a fiú, Horst Wächter mondja ki, hanem az ő lánya, aki – mit nem hoz az élet? – muszlim fejkendőt visel a mai Ausztriában. A félreértések elkerülése végett álljanak itt az ő szavai: „Nagyapám tömeggyilkos volt”.
 

Almási Sára

Philippe Sands: Patkányút – Egy szökevény náci szenvedélyes élete és titokzatos halála

Park Könyvkiadó, 2022, 542 oldal