A magyar Valmy

Egy hadsereg születése

Az 1848 előtti időkben nem lehet önálló magyar haderőről beszélni. Voltak ugyan Magyarországon toborozott ezredek, de ezeket külföldre irányították, míg nálunk más országokból ide vezényelt alakulatok szolgáltak. A birodalom hadügyeit az Udvari Haditanács intézte, amibe a magyaroknak nem volt beleszólásuk.
A Batthyány-kormány rögtön a megalakulását követően, már 1848 áprilisában hozzálátott az önálló magyar haderő megteremtéséhez. Elsőként az országban állomásozó egységeket kellett a kabinet irányítása alá vonni, amiről az új törvények rendelkeztek is. Ám egyes katonai körzetparancsnokok ezt nem egyszer figyelmen kívül hagyták, az új kormány pedig jó ideig nem tudta az akaratát érvényesíteni.

A márciusi forradalom után francia mintára nálunk is megalakult a nemzetőrség, majd az áprilisi törvények legalizálták ezt a spontán létrejött szervezetet. A nemzetőrök ezután 4–8 hetes katonai alapkiképzésen vettek részt, de pénz hiányában a felszerelésről mindenkinek magának kellett gondoskodnia, így a fegyverzetük a kiegyenesített kaszától a vadászpuskáig terjedt. Leginkább karhatalmi feladatokra, terület- és objektumőrzésre lehetett őket használni, komoly harcokra nem voltak alkalmasak.

A következő lépést a honvédség felállítása jelentette. Április 26-án a minisztertanács elvi hatá­rozatot fogadott el egy 10 000 fős önálló haderő, úgynevezett mozgó nemzetőrség felállításáról. Mivel május elejétől egyre-másra jöttek a hírek a délvidéki szerbek mozgolódásáról, május 17-től megkezdték a toborzást. Az új katonákat először mozgó vagy rendes nemzetőröknek, később Kiss Károly nyugalmazott kapitány javaslatára honvédeknek hívták. A szolgálati idő három év volt, így már jutott idő a rendes kiképzésre, a felszerelést is az állam adta. A fővárosban sok lelkes fiatal jelentkezett, sőt nem egy diák idősebbnek hazudta magát, hogy beállhasson honvédnek. A legnépszerűbb fegyvernem a gyalogság volt, de a szerveződő tüzérséghez szintén sokan jelentkeztek.

Nyáron több, külföldön szolgáló magyar egység is hazatért, a helyükre pedig a nálunk állomásozó idegen ezredeket küldték. Ez a „cserebere” szeptemberig tartott, amikor is a kezdődő harcok miatt Kossuth hazatérésre szólította fel a külföldön szolgáló magyar katonákat – ami egyet jelentett a szökéssel. Ez nem volt példátlan dolog, hiszen májusban Lenkey János vezetésével egy század huszár már „hazajött” Galíciából. A szökevényeket a lakosság akkor nagy lelkesedéssel fogadta, Petőfi pedig verset írt a tiszteletükre Lenkei százada címmel. Az ősz folyamán kisebb-nagyobb huszárcsapatok érkeztek Galíciából, Ausztriából és Prágából, nem egyszer véres harcok árán, és hamisított paranccsal egy gyalogezred káplára is hazahozta a szakaszát Itáliából. A külföldről hazatérő huszároknak később Jókai állított örök emléket a Kőszívű ember fiai című regényében.

A harcok kirobbanása

1848 tavaszán a mindenfelől szorongatott udvar olyan engedményeket tett a magyaroknak, amelyek által az ország a birodalmon belül gyakorlatilag függetlenné vált. De áprilistól megkezdődött a lázongó tartományok „lecsendesítése”, és nyár vé-gére már csak a magyarok maradtak. A nehéz anyagi helyzetben levő udvar nem akart újabb háborút, így a feladatot Josip Jelačić horvát bán kapta, akinek komoly fegyveres erő állt a rendelkezésére. Ő már tavasszal szembefordult a magyar kormánnyal, mely katonai erő híján tehetetlen volt vele szemben. Bár a miniszterelnök többször is tárgyalt a bánnal, sőt még Horvátország elszakadását is felajánlotta a béke érdekében, ő hajthatatlan maradt. Legfőbb követelése ugyanis az önálló magyar had- és pénzügyi tárca felszámolása volt, ami az ország függetlenségének két alappillérét jelentette. Mindez az udvar kívánalma volt, amit szeptember elején immár hivatalosan is a magyar kormány tudtára adtak.

Augusztus végén Jelačić támadásba lendült. Előszőr Szlavóniát és Fiumét foglalta el, majd szeptember 11-én átkelt a két országot elválasztó Dráván, hogy Pest-Buda elfoglalásával elmozdítsa a törvényes magyar kormányt. A kabinet még aznap lemondott, bár Batthyány ügyvezető miniszterelnökként is igyekezett az ország védelmét megszervezni, Kossuth pedig toborzó körútra indult az Alföldre. Közben a magyar hadsereg egy puskalövés nélkül hátrált, nem használt a fővezér cseréje sem, a bán pedig az udvar támogatását maga mögött tudva elutasította a tárgyalásokat. A szeptember 28-án tartott haditanács végül úgy döntött, hogy másnap harcba szállnak, de nem ők támadnak elsőnek. A Móga János altábornagy vezette magyar hadsereg ekkor már 17 500 főből, jórészt újoncokból állt.

Az ütközet

A magyar szabadságharc első nagy csatájára 1848. szeptember 29-én, a Velencei-tó északi partján, Pákozd és Sukoró között került sor. A horvátok kétszeres túlereje elbizakodottá tette a bánt, aki nem számolt komoly ellenállással. Úgy gondolta, egyszerűen lerohanja a magyar jobbszárnyat, majd a honvédsereget bekeríti és a Velencei-tóba szorítja. Ennek megfelelően a horvát gyalogság fél tíz körül támadást indított a magyar jobbszárny ellen, de az tartotta magát és sorra visszaverte a rohamaikat. A honvédek nemcsak az ellenség tüzét állták, hanem a közelharcban is jeleskedtek, egy alkalommal például a Guyon Richárd vezette pesti nemzetőrök lőszer hiányában szuronnyal kergették el a támadóikat. A kudarcot látva a bán lovassága bekerítéssel próbálkozott, de a magyar hadvezetés Andrássy Gyula – a későbbi miniszterelnök – vezetésével erősítést küldött, az átkaroló hadművelet pedig összeomlott az ágyúk tüzében. Harc közben váratlanul felbukkant a horvátok mögött a zalai nemzetőrök egyik késve érkező csapata, mely jobb híján megrohant és elűzött egy útjába kerülő ellenséges szekérkaravánt, majd elfoglalt egy közelben fekvő falut. Ez a hadászatilag lényegtelen akció lélektanilag igencsak fontos tényezőnek bizonyult, mert a horvát hadvezetés a történteket látva elbizonytalanodott és letett a további támadásokról.

Dél körül a Jelačić vezette centrum is megindult, és ágyúkkal támogatott lovasainak sikerült a huszárokat visszaszorítaniuk. Utána a két tüzérség mérte össze az erejét, amiből a magyar fél került ki győztesen, a horvát ütegeket sorra szétlőtték. Végül a gyalogság indult támadásra, de el se jutottak a magyar vonalakig, mert rohamaik rendre összeomlottak az ágyútűzben.

A sorozatos kudarcokat látva Jelačić már egy óra után visszavonult rendezni sorait és bevárni az erősítést, amikor kettő körül hirtelen vad lövöldözés kezdődött a hátuk mögött. Egy horvát egység megtámadott egy birkaistállót, a fékevesztett önkéntesek pedig a menekülő állatokat kergetve összevissza tüzeltek, ami több halottat és sebesültet eredményezett. A tisztek nem boldogultak a megvadult katonákkal, még Jelačić és a vezérkara is meghátrált. A rendet csak sötétedésre sikerült helyreállítaniuk, és a várva várt horvát erősítés szintén csak ekkor érkezett meg, így újabb támadásról aznap már nem lehetett szó. A halottak száma mindkét oldalon 50-50 fő körül mozgott.

A váratlan magyar győzelem részben a bán hibáinak is köszönhető, aki elbizakodottságában nem a legjobb katonáit küldte harcba középen, hanem csak az alacsonyabb harcértékű önkénteseket. Ráadásul a vezérkar hanyagsága miatt egy hadosztály késve kapta meg az indulási parancsot, így elkésett a csatából.

A győzelemből oroszlánrész jutott a nagyrészt újoncokból álló tüzéreknek. Az alig pár hetes kiképzésen átesett fiatalok nagy számban a mai Műegyetem elődjét jelentő József nádor Ipartanoda padjaból kerültek ki. Műszaki képzettségük nagy segítséget jelentett a célzásnál és a lövedék röppályájának kiszámításakor, így sokkal pontosabbak voltak, mint ellenfeleik. A csatában először a horvát ágyúkat, majd az ellenséges rohamoszlopokat lőtték szét, sőt egyszer majdnem Jelačićot is eltalálták, de csak a segédtisztjét érte a golyó.

A váratlan győzelem Mógát is meglepte, aki a biztonság kedvéért Martonvásárra vonult vissza. Másnap Jelačić követeket menesztett hozzá, és háromnapos fegyverszünetet kért. A megállapodás szerint a két hadseregnek az állásaiban kellett volna maradnia, de a bán október elsején tábort bontott és Bécs felé indult, ahogy azt Petőfi A vén zászlótartó című versében írta. Mindez nem volt véletlen, hiszen Jelačić már a csata előtt is számos jelentést kapott a helyi megmozdulásokról és a megtámadott horvát egységekről, melyek között voltak fosztogató katonák, utánpótlást szállító konvojok, egész helyőrségek, mint Nagykanizsán. Távozásakor hátrahagyta egyik tartalék hadtestét, mely egy hét múlva Ozoránál végül kénytelen volt megadni magát.

Jelačić célja a kisebb létszámú és jóval tapasztalatlanabb magyar hadsereg szét-verése, a főváros elfoglalása és a hatalom átvétele volt, míg a magyaroké a támadás megállítása. Ezt sikerült is elérniük, a bán pedig fegyverszüneti kérelmével és elmenekülésével be is ismerte a kudarcát. A váratlan győzelemmel az alakulóban levő honvédsereg időt nyert, az ősz és a tél folyamán pedig annyira megerősödött, hogy tavasszal már csak orosz segítséggel lehetett legyőzni.

Vesztróczy Zsolt
A szerző az Országos Széchényi Könyvtár munkatársa