A kívülállók dühe

2005-ben készítettem interjút Wildersszel a Gyilkosság Amszterdamban című könyvemhez, amely Theo van Gogh filmrendező meggyilkolásáról szólt; az elkövető egy muszlim szélsőséges volt. A Wilders által 2006-ban alapított Szabadságpárt (PVV) még nem létezett, de érdekelt az iszlám és a muszlim hátterű bevándorlók szókimondó kritikusa.
Őszintén szólva: arra jutottam, hogy unalmas alak, akinek nincs politikai jövője, és nem idéztem őt a könyvemben. Mint a legtöbb embert, engem is megdöbbentett a furcsa frizurája. Miért akarná egy felnőtt férfi és parlamenti képviselő platinaszőkére festeni a sötét haját? Aztán kiderült, hogy úttörő volt e tekintetben. Donald Trump és Boris Johnson későbbi sikerei megmutatták a vizuális brandépítés, a fura szőrzet növesztésével felerősített excentrikus imázs fontosságát. (Talán Hitler bajsza vagy Napóleon átfésült haja lehetett az előkép.)
Van azonban egy másik lehetséges értelmezése Wilders hajzatának. 2009-ben Lizzy van Leeuwen holland antropológus, Indonézia-szakértő azzal érvelt, hogy Wilders valószínűleg el akarta leplezni a gyökereit. Anyai nagyanyja ugyanis részben indonéz volt, nagyszüleinek pedig el kellett hagyniuk Holland Kelet-Indiát.
Természetesen igazságtalan lenne mindezt Wilders ellen felhozni. A faj nem magyarázat semmire. Ám az egykori Holland Kelet-Indiában élő „indók” – így nevezték az európai és ázsiai szülők leszármazottjait – szélsőjobboldali, muzulmánellenes érzelmeinek története van, ami segíthet kontextusba helyezni Wilders politikáját.
Az „indókat” soha nem fogadták el teljesen sem az indonézek, sem a gyarmat holland urai. Kívülállónak születtek. A műveltebbek gyakran vágytak arra, hogy bekerüljenek abba a körbe, amely zárva volt előttük. Ennek nem ritkán az iszlám elutasítása és a szélsőséges holland nacionalizmussal való azonosulás volt az eredménye. Az 1930-as években a gyarmatokon a holland náci párt számos tagja ilyen hátterű volt. Ahogy van Leeuwen rámutatott, a párt lehetővé tette számukra, hogy „hollandabbak legyenek, mint a hollandok”.
Lehet, hogy Wilders nem fasiszta, de az a megszállottság, ahogy a szuverenitást, a nemzeti hovatartozást, a kulturális és vallási tisztaságot emlegeti, hosszan visszakövethető a kívülállók körében. Az ultranacionalisták gyakran a perifériáról kerülnek elő – Napóleon Korzikáról, Sztálin Grúziából, Hitler Ausztriából. Azok, akik arra vágynak, hogy bennfentesek legyenek, gyakran engesztelhetetlen ellenségeivé válnak azoknak, akik távolabb vannak a központtól, mint ők.
Suella Braverman volt brit belügyminisztert szintén Wildershez lehet hasonlítani. Bevándorlók gyermeke – szülei duplán kívülállók, először indiaiként Afrikában, majd afrikai indiaiként Nagy-Britanniában –, így ellenérzése az Egyesült Királyságot „megszálló” bevándorlók és menekültek iránt furcsának tűnhet. De esetében is szerepet játszhat a politikájában a valahova tartozás vágya.
Braverman belépése a brit rendszerbe és a Konzervatív Párton belüli felemelkedése azt mutatja, hogy Nagy-Britannia nyitottabbá vált a kívülállók felé. Kevésbé dicséretes, hogy a szélsőjobboldal bevándorlással kapcsolatos nézetei a konzervatív politikában általánossá váltak, vagy hogy a fehér toryk szívesen felhasználták a bevándorlók ambiciózus leányát a bevándorlóellenes program előmozdítására – legalábbis addig, amíg a tüzes retorikája túlságosan kínossá nem vált.
Egészen a közelmúltig az ultranacionalista pártokat és politikusokat a főáramú konzervatív pártok marginalizálták. Családi hátterüktől függetlenül politikai kívülállóként kezelték őket. Ám egyre több elégedetlen szavazó szemében éppen ez lett a fő vonzerejük. 2016-ban a brexitpártiak és Trump profitált ebből, ma pedig Wilders a nyerő.
Ám fontos elmondani azt is, hogy ezek az eredmények nem születhettek volna meg a hagyományos konzervatív pártok elmúlt néhány évtizedben tanúsított cinizmusa nélkül. Attól tartva, hogy a szavazóik elvándorolnak a szélsőjobb felé, átvették az előítéleteiket a külföldi „ingyenélőkkel”, a „zsidó-keresztény értékeket” fenyegető muzulmánokkal, az elfajzott nagyvárosi „woke-okkal” vagy a „semmiből jött emberekkel” szemben. De többnyire ez csak retorika volt, és a konzervatív pártok egyszerűen a gazdagok és a nagyvállalatok érdekeit szolgálták tovább. Ami csak tovább táplálta azoknak az embereknek a dühét, akik úgy érezték, hogy kívülállóként kezelik őket, és azt akarták, hogy egy kívülálló robbantsa fel a régi rendet.
A hollandiai konzervatív pártok, mint például a Szabad Demokrata Néppárt (VVD) a múltban úgy kezelték ezt a problémát, hogy elutasították a kormányzást az olyan szélsőségesekkel, mint Wilders. A VVD kiállt a nemzetközi kapcsolatok, az Európai Unió, Ukrajna katonai támogatása és az éghajlatváltozás kezelésére irányuló intézkedések mellett is. Wilders mindezt ellenzi.
Mára ez annyiban változott, hogy a VVD – abban a reményben, hogy megvédheti a jobbszárnyát – keményebben lépett fel a bevándorlás kérdésében, és utalt arra, hogy a dühös kívülállókkal való kormányzás mégis lehetséges (ez az álláspont most megfordult, de meddig?).
Ennek a szomorú történetnek az az iróniája, hogy Dilan Yeşilgöz, a VVD vezetője, aki hagyta, hogy ez megtörténjen, Ankarában született török anyától és kurd apától. Ő pontosan az a fajta állampolgár, akinek Wilders szerint nincs helye Hollandiában.

Ian Buruma
A szerző holland publicista, szerkesztő 

©Project Syndicate