A járvánnyal is küzdött a szabadságharc

– Alighogy véget értek a pusztító pestisjárványok Európában a 18. században, megjelent a kolera. Miként terjedt el a kontinensen?

– A legpontosabb válasz erre a kérdésre, ha csak annyit mondunk: váratlanul. A pestis vagy később a spanyolnátha pusztítása is hasonlóan érte az emberiséget. Bár gyakran megfogalmazunk délibábos elméleteket e vírusok felbukkanásáról és terjedéséről, pont a koronavírus megjelenése döbbenthetett rá bennünket, hogy e történelmi járványok magyarázata sajnos nagyon is egyszerű: az ember élőlény, része a természetnek, kitéve annak, hogy más élő organizmusokkal kapcsolatba kerülve – akár halálosan – károsodjon az egészsége. Ennél racionálisabb magyarázatunk nincs arra, hogy a kolera megbetegedését okozó vírus miért épp az 1810-es években tört ki India mocsaras vidékeiről, és pusztította végig több járványhullámban az egész világot.

– A mostani koronavírus-járványt sokan a globalizációval, a kereskedelmi kapcsolatok erősödésével, az emberek utazásával, a sűrűn lakott metropoliszokkal hozzák összefüggésbe. Álltak ehhez hasonló okok a kolera elterjedése mögött?

– Ezt egyértelműen kijelenthetjük. A 18–19. században az emberiség megismerte saját bolygóját, a hajózási technológia fejlődésével pedig a távoli földrészekre való eljutás már nemcsak egy-egy felfedező ritka szerencséjének, hanem megszokottnak számított. A tengereken a kereskedelmi hajók által lebonyolított és egyre intenzívebb távolsági kereskedelem, a szárazföldön az egyre jobb útviszonyok, valamint különösen a vasút lehetővé tette, hogy emberek és áruk a korábbinál gyorsabban, nagyobb távolságra, gyakrabban jussanak el. Nem a mai értelemben vett globalizációról van szó, de a 19. századi földgolyó a középkorhoz képest felbolydult méhkas benyomását keltette.

– A korabeli emberek mit tudtak a betegségről, és hogyan próbáltak védekezni ellene?

– A kolerát 1830–1831-ben Közép-Ázsiából Oroszországon keresztül hurcolták be először Európába, ahol nagyon gyorsan terjedt, és jutott el például az amerikai kontinensre is. A kortársakat – és nem csak az egyszerű embereket – sokkolta a betegség súlyos lefolyása, és az, hogy az orvostudomány nem rendelkezett ismeretekkel annak természetéről. Bár kísérleteztek a tünetek enyhítésével, gyógyfüves, illatos cseppekkel, de valójában az egyetlen védekezést a fertőzött területek és személyek elszigetelése, a karantén jelentette, amit viszont a korban nem volt könnyű megvalósítani – nem is sikerült. Illetve volt még egy fontos tényező: hamar felismerték a fertőtlenítés fontosságát, ezért például bizmutport szórtak a kutakba, ami sajnos gyakran visszafelé sült el, a túladagolás miatt okozott haláleseteket. A pánikba esett falusi lakosság ezért az orvosokat sok helyen „méregetetőnek” nevezte. Az egyébként lelkes és elkötelezett kutató orvosok között pedig meddő viták folytak arról, hogy fertőző-e a kolera, terjedését illetően pedig tartotta magát az a nézet, hogy a levegőt megtelítő kipárolgások okozzák a betegséget.

– Valójában mi állt a betegség hátterében?

– A kolera bakteriális úton, fertőzött élelmiszerek, az emberi szervezetből eltávozott salakanyagok segítségével terjed. A legfőbb terjesztője azonban az ivóvíz volt, a közös kutak, vízlelőhelyek használata jelentősen gyorsította a járványokat.

– A betegségben szenvedők akár 50 százaléka is életét veszthette. Miért volt olyan halálos a kolera?

– Nagyon gyors lefolyású betegségről volt szó. A fertőzés mintegy kiszárította a szervezetet, amelyet különösen idős- vagy gyermekkorban, kevésbé erős fizikum esetén egyszerűen nem lehetett ellensúlyozni.

– Magyarországon az 1831-est követően éppen 1848-ban tört ki az újabb kolerajárvány. Még élénken élt az előző pandémia emlékezete?

– Igen, és nagyon komoly szerepe volt a második világméretű kolerajárványra való felkészülésben annak, hogy a kortársak jelentős része személyes tapasztalatokkal rendelkezett az 1831-es eseményekről. Tudták, hogy nagyon súlyos, pusztító betegségről van szó, de azért nem az apokalipszis eljöveteléről. Vagyis már rendelkeztek tapasztalattal arról, miként lehet ellene így-úgy védekezni, és hogy a súlyos áldozatok számát a túlélőké azért jelentősen meghaladja, azaz egy-egy hullámszerű „dühöngés” után a kolera visszaszorul. A tapasztalatoknak abban is szerepük volt, hogy nem tört ki olyan kolerapánik, mint 1831-ben, amikor – különösen az ország északkeleti részén – a betegségtől és a lezárásoktól sokkhatás alá került szegény lakosság súlyos zavargásokat okozott.

– Az 1848-as a járvány honnan érkezett?

– Mondhatni, a „szokásos” útvonalon, vagyis Oroszország ázsiai területei felől több irányból érte el a kontinenst. Magyarország esetében már 1847 végén érkeztek hírek a román fejedelemségekben megjelent, később tomboló kolerajárványról, mely a folyók – főleg a Duna – mentén felütötte a fejét, felbukkant Erdélyben és hamarosan az ország egész területén.

– A márciusi forradalom után felálló magyar kormányzat milyen intézkedésekkel próbálta elejét venni a járványnak?

– Bár a hivatalba lépő Batthyány-kormánynak számos súlyos társadalmi és politikai problémával kellett szembenéznie – gondoljunk csak a jobbágyfelszabadításra, az új politikai rendszer kiépítésére, a nemzetőrség szervezésére –, a kolera fenyegetését is megfelelő súllyal, a kor színvonalán kezelte. Önálló egészségügyi minisztériumot ekkor még nem alakítottak, de a Klauzál Gábor vezette Földmívelés-, Ipar- és Kereskedelemügyi Minisztériumban önálló osztályt hoztak létre, mely először orvoscsoportot küldött ki a kolera tanulmányozására, júliusban pedig átfogó rendeletet alkotott a betegség terjedésének kezelésére. Hangoztatták, hogy karanténintézkedésre nem fog sor kerülni – az amúgy is felfokozott közhangulatot nem akarták pánikkeltésre alkalmas eszközökkel terhelni. Számos aprólékos tanáccsal látták el az embereket a terjedés lassítására, a tünetek felismerésére és kezelésére az egészséges életmódra buzdítástól az élelmiszerek mosásán, a helyiségek szellőztetésén át az ismert gyógymódok alkalmazásáig. Az első járványhullám október–novemberben tetőzött, amikor már az Országos Honvédelmi Bizottmány koordinálta a védekezést. Létre is hoztak egy Országos Choleraügyi Választmányt, amely igyekezett pontos adatokhoz jutni, a kórházak felállítását szervezni. Fontos és érdekes történeti adalék: bár a kolera valóban jelentős számú áldozatot szedett, a korabeli közvéleményben azonban egyértelműen háttérbe szorult a kibontakozó szabadságharc eseményei közepette. A Kossuth Hírlapja című újság október végi számának kommentárja szellemesen jegyezte meg: „Háborúra készülünk; kisebb gondunk is nagyobb annál, hogy a halálról elmélkedjünk.”

– A kolera 1849-ben újult erővel kapott erőre. Kossuth 1849. július 14-i szegedi kiáltványa a járványt a magyarok istenének mennyei eszközeként írta le, amit a szabadság ellenségeire bocsátott. Mennyiben volt reális ez az értékelés?

– A kolera második hulláma 1849 júniusától jelentős számú megbetegedést és halálozást okozott, pont akkor, amikor a magyar honvédeknek két nagyhatalom katonai túlerejével kellett felvenniük a küzdelmet. Kossuth kiáltványa – és számos hasonló megnyilatkozás – motivációjaként egyértelműen a mozgósítás utolsó kétségbeesett kísérletét jelölhetjük meg. A nyomasztó túlerővel szemben a lakosság ellenállásának felkeltésére az orosz seregben pusztító kolerát hozta fel Kossuth – miközben maga is tudta, hogy a magyar sereg és a polgári lakosság is szenved a betegségtől. Az „égi lángpallos” vallási elemének emlegetése amúgy is különösen hangzott, és jól mutatta, hogy olyan érveket kellett elővenni, amelyekre korábban bizonyosan nem gondoltak.

– Miként hatott a járvány az orosz intervenciós, az osztrák és a magyar seregre, egyáltalán a szabadságharc kimenetelére?

– Különös történelmi egybeesés, hogy a világméretű kolerajárvány akkor pusztított Magyarországon, amikor a magyar történelem addig talán legnagyobb horderejű rendszerváltása, majd a szabadságharc zajlott. A kettőnek volt hatása egymásra, de nem kizárólagos vagy alapvető mértékben. Éppen a járvány idején nem volt egységes államigazgatás – ezért nem is rendelkezünk például megbízható országos járványstatisztikákkal –, az országot folyamatosan változó frontvonalak tagolták, amelyeknek a kolera szempontjából egyaránt volt pozitív és negatív hatása. A szemben álló hadseregek sajátos „karantént” hoztak létre, hiszen frontvonalakon keresztül nem folyhatott a lakosság megszokott kereskedelmi és utazási tevékenysége, amely így a járvány terjedésére fékező hatást is gyakorolt. Ugyanakkor a zárt katonai közösségekben gyorsabban terjedt a fertőzés, amelyet az ország távolabbi pontjaira is elhurcolhattak. Az oroszok között különösen sok áldozatot szedett, mintegy tízszer annyi orosz katona halt meg kolerától, mint a csatatereken. Az azonban nem igaz, hogy ők hurcolták volna be Magyarországra. Olyan területeken is pusztított egyidejűleg a járvány, ahová az oroszok nem is vonultak be, de ahol érintkeztek a magyar lakossággal, kétségtelenül súlyosbíthatták az állapotokat. A szabadságharc kimenetele szempontjából a kolera szerepe nem volt döntő jelentőségű, azonban kétségtelenül hozzájárult a hadsereg és a hátország demoralizálódásához, a katonai ellenállásba vetett hit csökkenéséhez.

– A kolera a 20. század elejétől egyre inkább visszaszorult. Ez minek volt köszönhető?

– A történelmi járványok természetrajzához tartozik sajátos „eltűnésük”, vagyis az azokat okozó vírusok, baktériumok fertőzőképességének gyengülése is. A kolera esetében a gyors visszaszorulás szorosan összefügg az életmódváltással: a 19. század második felében a zsúfolt nagyvárosok közművesítése, a csatornázás, a köztisztaság színvonalának javulása, a vezetékes ivóvíz, a vízöblítéses vécék terjedése mind csökkentette a fertőzés kialakulásának lehetőségét. Az újításokat nem kis részben épp a kolera tanulságai nyomán kezdték alkalmazni mindenütt a világon.