A hét témája: Főváros vörösben – A Magyarországi Tanácsköztársaság 1919. május 1-jei budapesti erődemonstrációja

A május elsejei ünnepségek gyökerei a brit ipari forradalomig nyúlnak vissza. 1817-ben Robert Owen brit gyártulajdonos és közgazdász a kapitalista gyáripar profitorientált gyakorlatával szemben saját posztógyárában jelentősen javított a munkafeltételeken: csökkentette a napi munkaidőt, az üzemeiben pedig bölcsödét és óvodákat is kialakított. Nevéhez kötődik a „nyolc óra munka, nyolc óra szórakozás, nyolc óra pihenés” szlogen megfogalmazása is. Május elseje szimbólummá 1886-ban vált, amikor ezen a napon a helyi munkásszakszervezet vezetésével nagyszabású sztrájk kezdődött Chicagóban. A Párizsban 1889-ben megalakított II. Internacionálé határozott úgy, hogy a következő – 1890-ik évi – május elsejét a chicagói „szénatéri incidens” áldozataira emlékezve a szervezett munkásság nagyszabású szolidaritási demonstrációjaként szervezik meg.

Május elseje nem kizárólag a munkásság „szabadnapja” volt, de politikai kontúrokat ez a nap kétségtelenül a munkásszervezetek érdekérvényesítő eseményeként nyert. Néhány év alatt a munkaszüneti nap koreográfiája állandósult, és munkabeszüntetéssel, felvonulással, politikai szónoklatokkal, szimbólumok hordozásával, az Internacionálé éneklésével és a munkásköveteléseket sűrítő jelszavak skandálásával járt, de változatlanul a városi munkásság önreprezentációjának és nem össztársadalmi ünnepnek számított. A II. Internacionálén részt vett Magyarországi Általános Munkáspárt delegáltjai idehaza is népszerűsítették a munkásmozgalom követeléseit és maguk is a „közös ünnep”, május elseje következő évi megünneplésére szólítottak fel. Az 1891-es tüntetéseket még több országban betiltották,  több helyütt mégsem vették fel a dolgozók a munkát. Így történt Budapesten is, ahol a munkásegyesületek és szakszervezetek felhívására mintegy tizenötezer munkás vonult fel.

Az első világháború kitörését követően a kormányzat betiltott minden politikai gyűlést. Két évig nem is rendeztek nyilvános május elsejei felvonulást; az ünnepet a szimpatizánsok az azt megelőző hétvégén, vagy az adott napon munkaidő után zártkörű megemlékezéseken bonyolították le. Május elseje „a munka ünnepnapjává” először az 1917-es októberi bolsevik forradalom győzelme utáni Szovjet-Oroszországban vált, amit az 1919 márciusában alakult Kommunista Internacionálé  hivatalos ünneppé tett. A munkáshatalmat jelképező ikonikus nap és össztársadalmi esemény idehaza a Magyarországi Tanácsköztársaság alatt lett hivatalos ünnep.

A főváros új dekorációi

A május elsejei grandiózus ünnepségekre készülő Magyarországi Tanácsköztársaság helyzete kül- és belpolitikai téren sem volt irigylésre méltó. Az április 16-án indult román támadás május elsejére elérte a Tisza vonalát, április 27-én pedig a csehszlovák hadsereg is átlépte a demarkációs vonalat. A Kommün belpolitikai programja – a magántulajdon eltörlése, a köztulajdonba vett, ezért szét nem osztott földek, a vörösterror, a túszgyűjtés és a nyílt vallásellenes politika – pedig a magyar társadalom széles rétegeinek merev elutasításával járt.
A Kormányzótanács az április 30-án közzétett, LXXX. számú rendeletében május elsejét „a proletárállam ünnepévé” és kötelező munkaszüneti nappá tette. Az ünnepségsorozat eszközei és kellékei a diktatúra szimbolikus „térfoglalási” törekvését tükrözték. Ez – központi helyzetéből adódóan – Budapesten volt a legszembetűnőbb. A szuggesztív vörös szín, az utcai térformák erőteljes szerepeltetése arra szolgáltak, hogy hangsúlyozzák a magát progresszívnek tekintő diktatúra művészi ízlésének látványos szakítását az ancien régime „idejétmúlt” histroizmusával. Ugyanez figyelhető meg a felállított és eltüntetett szobrok terén is: amíg a munkásmozgalom nevesített vezéreit és tipizált alakjait heroikus, erőteljes gesztusokkal jelenítették meg, a feudális elnyomásként értékelt „bukott rendszer hőseinek” szobrait szimbolikusan is igyekeztek eltüntetni a térből – ami ezzel a törekvéssel egyidejűleg a nemzeti emlékezetből való kiradírozás(uk) szándékát is mutatta.  

A május elsejére virradó Budapest egészen megváltozott képet mutatott: a főváros szimbolikus helyszíneire, közkedvelt tereire és utcáira az elmúlt hetekben készült szobrokat és dekorációkat helyezték, számos régi szobrot és monumentumot új emelvényekkel eltakartak, a kiemelten fontos középületeket pedig vörös girlandokkal díszítették fel és ugyanilyen színű drapériába burkolták. Az Országház főbejáratát gazdagon feldíszítették. A bejárat előterébe két vörös oszlopot helyeztek, tetejükön egy-egy földgömbbel, amelyeken a kontinenseket is vörös színnel ábrázolták. Andrássy Kossuth téren álló lovasszobrát a „Munka házának” keresztelt fából ácsolt építménnyel takarták el. A forradalom kiemelt hőse, Karl Marx szobra díszítette a Ferenc József teret (mai Széchenyi tér). A budai várpalota kupolájának koronáját az ókori szimbólumból a nagy francia forradalom – és a szabadság – jelképévé vált frígiai sapkával takarták le, az egész épületet pedig szintén vörös drapériába „öltöztették”.

A város budai oldalán a magyar jakobinus mozgalom vezetőinek kivégzési helyére, a Vérmező közepére hatalmas vörös szarkofágot építettek, „Martinovics” felirattal, ugyanerre a térre pedig egy hatalmas Lenin-szobrot is elhelyeztek. A városligeti Millennium-emlékmű „reakciós” királyszobrait vörös textíliával takarták le. A félköríves vörös óriásdrapériára a kommunista jelszó, a „Világ proletárjai egyesüljetek!” imperatívusza került, a körívek két oldalára pedig Uitz Béla pannóit helyezték. A tér fölé magasodó középső oszlopot – tetején a Szent Koronát tartó Gábriel arkangyal szobrával – hatalmas „architektonikus kiképzéssé” alakították, de elfedték az előtte álló Árpád-szobrot is. Ennek helyére egy kilenc méter magas „hármas csoportot” állítottak. A szoborkompozíció középen Marxot ábrázolta, oldalain egy-egy bányamunkással és vasmunkással.

Gábriel szobrához hasonlóan a Gellérthegyen álló Gellért-szobrot is megváltoztatták. Szent Gellért alakját vörös és sárga paravánnal takarták el, a mögötte lévő oszlopsort pedig vörös drapériával fedték be. A szimbolikus átépítések és eltakarások példáit bővítették a Kígyó téren (mai Ferenciek tere) felállított diadalkapuk is, amelyek Pázmány Péter és Werbőczy István szobrait rejtették el. A vörös drapériával bevont kapuk egy-egy sarkára hatalmas vörös földgolyóbisok kerültek, amelyekből zászlók álltak ki. A forgalmas helyre tett diadalkapukat feliratokkal is ellátták. Egyikre az „Éljen a Nemzetközi Szovjetköztársaság”, másikra az „Éljen a Nemzetközi Proletárföderáció” szlogen került. A fővárosi utcákra, és bennük a „burzsoázia meghódított kővárainak” titulált hatalmas bérpalotákra is „vörös egyenruha” került.

Az ünnepi programok

A városkép radikális megváltoztatása mellett egésznapos programokkal és látványosságokkal készültek a felvonulóknak. A sajtóban már előre figyelmeztették a lakosságot, hogy „minden proletárnak erkölcsi kötelessége a májusi fölvonuláson részt venni”. A budaiaknak a Vérmezőn, a pesti városrész lakóinak a Városligetben és a Népligetben volt a kijelölt találkozóhelye. A szakszervezetek, gyári munkások és foglalkozásuk szerint összeálló csoportok saját zászlókkal és táblákkal vonultak fel. Nagy látványosságnak számított, hogy az egyes szakmák képviselői a foglalkozásukat jelölő túlméretezett papírmasé-szimbólumokat hordoztak. A „mozimunkások” hat lovas szekérrel egy óriási filmtekercscsel, a húsipari dolgozók hatökrös fogattal haladtak, a csepeli lőszergyári munkások pedig egy embernagyságú töltényt vittek a menetben. A MÁV gépgyár több kocsival is felvonult, egyikre egy gép, másikra egy mozdony, harmadikra pedig egy vasúti híd makettje volt szerelve.

Azokon a helyszíneken, ahova erre a napra ünnepi emelvényeket állítottak (Vérmező, az Iparcsarnok, Margitsziget stb.), szóltak a megjelentekhez, de ünnepi beszédek hangzottak el a főváros több vendéglőjében, kávéházában és színházában is. A megjelentek nagy száma miatt a nagyobb befogadóképességű tereket is felhasználták. Ilyen volt a Beketow-cirkusz, az Angol Park, az FTC és MTK pályája, valamint a Népliget és az Ügető is, ahova tömegrendezvényeket szerveztek. A felvonulókat és a bámészkodókat az útvonalak mellé helyezett cigánybandák, alkalmi társulatok, proletárzenekarok és dalárdák szórakoztatták. A Mátyás-templom és a Bazilika tornyából toronyzene szólt, az Operaház erkélyén pedig az Opera húsztagú zenekara játszott. Erre a napra a felvonulók által érintett utcákat is bőségesen teleplakátolták a Kormányzótanács falragaszaival. A nap során több alkalommal repülőgépek is megjelentek a város felett, amelyekről röplapokat szórtak a vonulók közé és filmfelvételeket is készítettek. A dísztribünök felszólalói, miután a  beszédekkel végeztek, különféle zenekaroknak adták át a helyet. Ilyenkor közös éneklésekre került sor, a Marseillaise, az Internacionálé mellett más kommunista indulókból is válogatva. Kora délután a politikai rendezvényekről a felvonulók szétszéledtek, és elindultak a könnyed szórakozást kínáló „népmulatságok” helyszíneire.

Haladni zavartalanul lehetett, legalábbis gyalog, a fővárosi közlekedést ugyanis reggel nyolctól felfüggesztették, a villamosközlekedés csak este héttől indult újra. Öt dunai gőzös az Eötvös téri hajóállomásról néhány óránként sétahajózásra vitte a szakszervezeti jeggyel rendelkezőket, estig több mint tizennégyezer embert. A hajótúrákon, a fedélzeten a fővárosi művészek tartottak előadásokat. A városban ezen a napon különféle sporteseményeket is rendeztek. Az amerikai úti ügetőpályán atlétikai versenyszámokat (futóversenyeket, kötélhúzást és akadályversenyeket, valamint tréfás versenyeket) bonyolítottak le. Fél kettőkor a Thököly úti pályán futballmeccs kezdődött, a Millenáris pályán délután háromkor kerékpár- és motorkerékpár-verseny indult, amelyre vöröskatonákból álló csapatok is nevezhettek. Az egyik legnagyobb utcai látványosság a reggel nyolckor az Andrássy út elejéről elstartolt futóverseny volt. „A Margitszigetet május elsején a gyermekeké lesz” – hirdették az újságok cikkei. Az egésznapos margitszigeti gyermekprogramokra legalább húszezer gyermeket vártak. A szigetet déltől lezárták, délután két órától pedig csak gyermekcsoportokat engedtek be. A legkisebbek gazdag programok között válogathattak: a Magyar Atlétikai Club pályáján atlétikai és futballmérkőzéseket nézhettek meg, a sziget több pontján pedig meséket hallgathattak, de működött még gyermekszínház, szabadtéri színpad és operabalett is, és Ifjúproletárok színi előadásai is szórakoztatták a jelenlévőket.

Az est leszálltával díszkivilágítás kezdődött, a szabadtéri helyszínek után pedig a színházaké, moziké és a hangversenyeké lett a főszerep. Több fővárosi orfeumban forradalmi szavalatokkal, és munkásmozgalmi dalok éneklésével kezdődtek az előadások, de elhangzottak ünnepi beszédek is. Az egésznapos ünnepségsorozatot a késői órákban a Citadelláról indított tűzijáték zárta le, miközben a Dunán közlekedő hajókról a proletárdalárdák az Internacionálét énekelték.

Az ünnep után

A szerepet, amelyre az 1919 május elsejét szánták, betöltötte. Az országos ünnepségsorozat hozzájárult a Tanácsköztársaság legitimációjának megerősödéséhez és ideig-óráig sikerrel feledtette a rendszer nehézségeit. A válságos helyzetet ugyanakkor látványos csinnadrattával tartósan megoldani nem lehetett. A helyzet súlyosságát jól mutatta, hogy az éjjel összeülő Forradalmi Kormányzótanács ülésén felmerült a Forradalmi kormányzótanács lemondása is, a másnapi tanácskozáson végül a Forradalmi Kormányzótanács a maradása mellett döntött, és ezzel még három hónappal késleltették a Magyarországi Tanácsköztársaság bukását.

Alig fél évvel később Budapest – ha méreteiben nem összehasonlíthatóan – újra szimbolikus térfoglalási akció színhelyévé vált: fehér lován és katonái élén a Nemzeti hadsereg főparancsnoka, Horthy Miklós vonult be a fővárosba. Horthy 1919. november 16-án mondott Gellért téri beszédében „tetemre hívta” a magyar fővárost, és felhánytorgatta, hogy az „megtagadta ezeréves történelmét” és „vörös rongyokba öltözött” – utalt a későbbi kormányzó az 1919-es május elseji ünnepségekre.