A gödörben sem mindegy, hogyan ásunk. Reakció a Baki–Gyurovszky tanulmányra

Ebben az intenzív, gondolatébresztő időszakban került a nyilvánosság elé Baki Attila és Gyurovszky László adatbázisa és nagyívű elemzése a szlovákiai magyar választói viselkedésről (A gödörben az a lényeg, hogy ne ássunk tovább. Fórum Társadalomtudományi Szemle 2021/2, 123-163. o., kivonatolva e lap hasábjain ugyanezzel a címmel, 2021. június 20.).

Jelen írás célja az, hogy számot adjon arról, melyek a tanulmány erős oldalai, és hol vannak a gyengébb pontok. Az írás nagyban épít a Fórum Intézet által október 15-én, Fűrön szervezett konferencián elmondott előadásomra.
A szerzőpáros projektje nagyon ambiciózus. Fogták az elérhető demográfiai és választási adatokat, hozzákapcsoltak új adatbázisokat, és kutatni kezdték az ezekből kiolvasható tendenciákat. Az adatbázist ezek után a nyilvánosság számára is elérhetővé tették. Hasonló mélységű és igényességű kutatás a szlovákiai magyar közéletben ritkán születik.

A tanulmány központinak tűnő állítása, azaz, hogy a szlovákiai magyar pártok egyre inkább képtelenek a magyar szavazók megszólítására, mindenképpen helyes. Látható ez a pártok makroeredményéből is – az MKP-nál a parlamenti küszöb alatti változatlanság, a Híd esetében a szavazói bázis fokozatos összeroppanása látható a választási eredményekből. Saját kutatási eredményeim arra utalnak, hogy míg 2010-ben még mintegy 262 ezer magyar szavazott a Híd–MKP „párosra”, tíz évvel később 2020-ban már csak 153 ezer.

Nagyon ügyes módszertani megoldás az is, amikor a szerzők a választási adatok mellé igába fogják az iskolai beiratkozási adatokat is. Ezek az adatok nagyon érdekes képet festenek arról, mi a helyzet az utánpótlás a magyar ajkú gyerekek terén. A két adatbázis közös elemzése a tanulmány erős oldalai között van.
Fontos azonban rámutatni három fő vitás pontra. Az első ezek közül az, hogy miközben a szerzők sok elérhető adattal dolgoztak, az elérhető irodalmat már nem dolgozták fel ugyanolyan mélyen. A tanulmány ugyan idéz néhány írást – inkább csak érintőlegesen –, de emellett is úgy tűnik, hogy a szerzők nem fordítottak komolyabb figyelmet mindarra, amit korábban más szerzők már megírtak. Ez nemcsak a tudományos igényesség miatt baj, hanem azért is, mert így nem ismernek több olyan már létező módszertani megoldást, amely megóvta volna őket néhány hibától. Így például a szerzők „magyar kötődésű szavazóként” azonosítják azokat a vélhetően szlovák szavazókat, akik 2006-ban az MKP-ra szavaztak (annak stabilitása vagy vezetőjének személye végett). Nem számolnak a déli járásokban, azok magyarlakta településein élő szlovákokkal, akiknek szavazói viselkedése komoly változáson ment át a Híd megjelenése után. Nem tudják igazán jól kezelni a magyar ajkú romák kérdését sem, ami különösen az iskolai adatok elemzésekor okoz problémákat.

E helyen nincsen lehetőség részletes módszertani kritikára, mégis külön kiemelném azt a fontos hibát, amelyet a szerzők az adatbázisuk összerakásakor követtek el. Olyan adatokat akartak létrehozni, amelyek a teljes magyar lakosságot leképeznék, nem csak a szavazókat. Ehhez a következő módszert használták: „Ha tehát az MKP 100 választóból 50 százalékos részvétel mellett 25 szavazatot szerzett, míg más pártok ugyanakkor szintén 25 szavazatot gyűjtöttek be, akkor számításaink szerint egy esetleges 100 százalékos részvétel mellett 50 szavazattal rendelkezne az MKP és 50 szavazattal a többi induló. Így juthatunk el tehát minden esetben az azonos alapú, 100 százalékos részvételre átszámolt végső, összehasonlítható adathoz.”

Sajnos, ez módszertani szempontból tarthatatlan állítás. Az említett példában az az 50 százalék, amely elment szavazni, nem reprezentálja azt az 50 százalékot, amely nem szavazott. Az, aki nem választ, az nem pusztán olyan választó, aki véletlenül otthon maradt. A nem választók általában sokkal kritikusabb, a politikával nem érintkező, vagy ott magának pártot nem találó emberek csoportja. Ha a választók pártpreferenciáját „széthúzzuk” a nem választókra, azzal magunkat csapjuk be.
A második vitás kérdés a használt adatok körének leszűkítése. A szerzők elutasítják például a népszámlálási adatok használatát, sőt a tanulmány több ponton kitér arra, hogy a népszámlálási adatok nem jók. Példaértékű idézet: „Ne feledjük, hogy a hivatalos népszámlálási adatok szerint az elmúlt hetven év során voltunk már 300 ezren és 600 ezren is.” Ez persze technikailag igaz, de az idézett adatok a huszadik század közepén, a vészkorszakokban születtek. A modern népszámlálási adatok azonban nem mutatnak ilyen kilengéseket. Ettől még persze igaz az, hogy óvatosan kell bánni velük, mind a települések, mind a régiók és az egész ország szintjén. Anyagok egész sora született arról, hogyan kell és lehet értelmezni a népszámlálási adatokat. Elutasítani őket ezért persze lehetséges, de felesleges és nem túl produktív.

A szerzők úgy döntöttek, közvélemény-kutatási adatokat sem fognak használni. Ez olyan módszertani döntés, amely sokkal kevésbé vitatható, mint mondjuk a népszámlálási adatok elutasítása. A témával foglalkozók számára világos, hogy a közvélemény-kutatások „kifutóban” vannak, pontosságuk sok szempontból csökken (egyre kevesebben hajlandók például kitölteni), módszereik megújulásra szorulnak. Emellett is igaz azonban, hogy a szlovákiai magyar kontextusban számos olyan közvélemény-kutatás és arra épülő tanulmány van, amelyből a szerzők megtudhattak volna egyet s mást az itteni magyarok gondolkodásáról. Hogy ezt nem tették, csak a tanulmányt szegényítette.

A harmadik fő kritikai észrevételem abból adódik, hogy a tanulmányban mintha keveredne két műfaj. Az egyik ezek közül az adatalapú tudományos elemzés, a másik a politikai töltetű kommentár. Sajnos elmondható, hogy bár az elemzés és a kommentár között van viszony, ez a viszony nem annyira erős, mint a szerzők szeretnék. A tanulmány számos pontján látjuk, a szerzők elindulnak az adatoktól és eljutnak egy másik pontra, politikai értékítéletek sorát téve közben. Ettől még persze lehet igazuk, de az igazuk nem az adatokból következik. Ezeknek a passzusoknak egy tudományos igényességű munkában nincs helye, az olvasót csak elbizonytalanítják azzal kapcsolatban, hogy tudományos elemzést vagy politikai manifesztumot olvas-e.

Álljon itt egy példa erre. A Híd 2010 után „kezdeti magyar jellegét egyre jobban feladva, egy „modern” szlovákiai, etnikailag semleges párt képét akarta felvenni. Ezért erősítette szlovák, ruszin, valamint roma jellegét, kommunikációjában modern világpolgári, európai jelzéseket küldött, próbálta elhalványítani magyar múltját. Ez a törekvés az addigi szavazóik jelentős részéről nem talált megértésre.” Ez az idézet két szempontból problémás. Az első ezek közül, hogy a benne szereplő állításokra a szerzők nem idéznek forrást. Honnan gondolják az idézett mondatokat? A másik pedig, hogy az adatok, a saját adataik sem utalnak arra, hogy 2010 után a Híd eredeti szavazótábora jelentős mértékben elutasította volna a párt által taposott irányvonalat. A töréspont az adatok szerint csak később következett be. Az idézett részben nem válik el egymástól az elemzés és az értékítélet. Így az olvasó számára bizonytalanná válik tudomány és vélemény, tény és szándék határa.

A fenti kritikai észrevételeim nem azt jelentik, hogy rossz ötletnek tartom a tanulmány megjelenését. Mi több, ennek az ellentétje az igaz. Nagyon fontosnak tartom, hogy megjelent ez a tanulmány, és számomra szimpatikus annak ambiciózus célkitűzése is. A kritikai észrevételeim főleg azért születtek meg, mert emellett azt is fontosnak tartom, hogy ha már megjelenik valami, amibe a szerzők nyilvánvalóan rengeteg energiát fektettek, akkor az lehetőség szerint kerülje el azokat a felesleges hibákat, amelyek levonnak hosszú távú relevanciájából, gyakorlati értékéből.

Ha opponensként került volna hozzám a tanulmány, azt mondtam volna: a szerzők szánják rá az időt a szakirodalom szélesebb részének feldolgozására, annak jobb megismerésére és beépítésére a saját tanulmányukba. Vonják be elemzésükbe azokat az adatokat is, amelyek számukra nem szimpatikusak (népszámlálások, közvélemény-kutatások), de amelyek tökéletlenségeik ellenére is tartalmaznak hasznos információkat az elemző számára. Végül pedig húzzanak egy éles vonalat tényállításaik és értékítéleteik között. Adjanak ki két cikket: egyet, amelyben bemutatják adatbázisukat, tudományos munkájukat; és egy másikat, amelyben ettől függetlenül elmondják a véleményüket a szlovákiai magyar politikai életről, a Hídról mint projektről, a multietnicitásról, bármi másról. Én mindkettőt ugyanolyan érdeklődéssel olvasnám, és mindkettőt a maga helyén próbálnám kezelni.

Bízom azonban abban, hogy ez a kritika nem esik terméketlen talajra, noha a tanulmány már megjelent. Ennek oka az, hogy a szerzőpáros tudomásom szerint további elemzői munkák elkészítésére készül. Ott már alkalmazhatók lehetnek a fenti reflexiók is – már ha a szerzők egyetértenek velük. Maga a létrehozott adatbázis nyilvánosan kutatható. Ez a nagyon szimpatikus lépés mások számára is lehetővé teszi, hogy elemzéseket készítsenek, adott esetben reflektálva a most véleményezett első tanulmány kisebb hibáira is.

Végezetül: ahogy Fűrön is elmondtam, kritikai megjegyzéseim oka nem az, hogy a tanulmányt öncélúan le szeretném húzni. Éppen ellenkezőleg: azért reagálok rá, mert fontosnak tartom, hogy megjelent. Fent leírt, általam vélt hibái ellenére megkerülhetetlen írás a hazai magyar választói viselkedés leírásakor, és bízom benne, hogy még számos cikket, reakciót és kiegészítő kutatást szül. Köszönöm a szerzőknek a vita elindítását.

A szerző szociológus, a Bél Mátyás Intézet elnöke