A big tech Napóleonjai

Természetesen ez a kockázat sem új keletű. A biznisz története tele van olyan vállalati vezérekkel, akik zsiványkodtak a céges alapokkal, és sikeres vállalkozókkal, akik nem vették észre, hogy a felfutott, tőzsdén jegyzett társaságok nem a személyes játékszereik. De úgy tűnik, minden egyes üzleti ciklusban újra meg kell tanulni a régi leckéket.

Az ezredfordulós dotcom-össze­omláshoz kapcsolódik és Warren Buffett-től, a legendás amerikai befektetőtől származik a mondás: „Csak akkor derül ki, hogy ki úszik meztelenül, amikor levonul az ár.” Ilyen a modern üzleti ciklus: az optimizmusból a pesszimizmusba, a konjunktúrától a zuhanásig tart, örökké. Buffett talán hozzátehette volna, hogy az optimista árhullám az a pillanat, amikor óvintézkedé-seket kell tenni. Ha egyszer szembesültünk a meztelen igazsággal, a pénzünk már elveszhetett.

Ez minden bizonnyal igaz Sam Bankman-Fried és az FTX esetében is, amelynek értékét év elején még 32 milliárd dollárra becsülték. Kevesen fognak együttérezni azokkal, akik pénzt buktak a cég összeomlása miatt. Ugyan Bankman-Fried állítólag kriptopiaci szolgáltatások fejlett verzióját kínálta, minden érintettnek tudnia kellett, hogy ez egy kaszinó. Aki pedig figyelt Bankman-Fried extravagáns életmódjára, annak látnia kellett volna, hogy nem Buffett.

Az biztos, hogy a befektetőknek nehéz óvintézkedéseket hozniuk a hasonló szerencselovagokkal szemben. Azok, akik olyan céget támogatnak, mint az FTX, nagy kockázatú befektetéseket keresnek, amelyek hatalmas jutalmat kínálnak. Mindazonáltal az okos befektetőnek képesnek kell lennie arra, hogy észlelje a jeleket, amelyek arra utalnak, hogy egy szerencselovag egyre inkább kalózként viselkedik. Bankman-Friednél a nyomok vitathatatlanul ott voltak: néhány közeli barátjával egy bahamai penthouse-ból vezette a céget.

Hasonlóképpen David Came­ron volt brit miniszterelnöknek is látnia kellett volna, hogy valami nem stimmel a Greensill Capitalnél betöltött, extrán fizetett tanácsadói szerepével, még jóval azelőtt, hogy a cég 2021-ben csődbe ment. Végül is mit csinált Lex Greensill, a cég ausztrál alapítója négy magánrepülőgéppel, amelyek mindegyikét a cég költségén tartották fenn?

Mivel a befektetés nagyrészt arról szól, hogy fogadást kötünk a megismerhetetlen jövőre, a megbízhatóság, a bizalom és a kereskedői készség meghatározó része a játéknak. A befektetők névlegesen az üzleti terveket támogatják, de a tervbe vetett hitük gyakran attól függ, hisznek-e egy adott személyben. Elizabeth Holmes, a Theranos alapítója, akit most ítéltek börtönbüntetésre csalásért, talán hitte, talán nem hitte, hogy a cége olyan technológiát fejleszthet ki, amely forradalmasítja az orvosi diagnosztikát és tesztelést. Az számított, hogy képes volt meggyőzni a befektetőket: elegendő pénzzel a csodás elképzelése valóra válhat.

A csalással vagy a rossz, megalapozatlan döntésekkel szemben a diverzifikált portfólió jelenti a fő védelmet. Az egész kockázatitőke-ágazat azon az elgondoláson nyugszik, hogy ha elég sok ambiciózus induló vállalkozásra fogadunk, a ritka sikertörténetekből származó haszon messze meghaladja a hülyeségek és szélhámosok okozta összes veszteséget. Az ultraolcsó tőke hosszú korszaka alatt – miközben a technológiai cégek számára potenciálisan elérhetővé váltak a globális piacok – a  befektetőket megcélzó bemutatók mind csábítóbbá váltak, a fogadások pedig sokkal nagyobbak lettek. De az alapelvek mindig ugyanazok maradtak.

Az olyan harcedzett szupersztár vállalkozókkal, mint Mark Zuckerberg (Meta) vagy Elon Musk (Twitter), a probléma összetettebb. Az elmúlt két évtizedben bizonyítottak, ma már inkább veterán CEO-k, mintsem startup-alapító ifjoncok. Mégis, érdemes emlékezni arra, hogy Bonaparte Napóleon politikai és hadászati értelemben is veterán volt, amikor 1812-ben katasztrofális támadást indított Oroszország ellen.

Ahogy siker sikerre épül, ahogy a milliárdok felhalmozódnak és a birodalmak egyre nagyobbak lesznek, két dolog történik. Először is, az üzlet – vagy Musk esetében az cégbirodalom – olyan nagy és összetett lesz, hogy professzionális menedzsmentre, formális struktúrákra, valamint rengeteg fékre és ellensúlyra van szükség. Másodszor viszont: azokon, akik az alapoktól kezdve több milliárd dolláros vállalkozásokat építenek fel, gyakran eluralkodik egyféle jogosultságérzés és a meggyőződés, hogy nem számonkérhetők; úgy viselkednek, mintha a támaszok csupán azért lennének, hogy a vízióik útjába álljanak.

A sokévnyi olcsó tőke – vagyis a tartósnak tűnő árhullám – elfedte ezt a tendenciát. A jó idők olyan hosszú ideig tartottak, hogy sok befektető megfeledkezett az alapokról, míg a politikusok, akik örömmel látták a munkahelyteremtést és az új iparágak növekedését, túlságosan engedékenyek lettek a tech-milliárdosokkal szemben, akik gyakran a kampányadományok fő forrásává váltak.

Jó példa erre a Meta. Bárkinek, akinek van a tulajdonában a társaság részvényeiből, fel kellett ismernie a vállalat kétosztályú részvénystruktúrájában rejlő kockázatokat. Bár Zuckerberg az összes részvénynek csak a 13%-át birtokolja, a szavazati jogot nyújtó részvények körülbelül 55%-a az övé, így a céges döntés terén tulajdonképpen carte blanche van a kezében.

A jó időkben ez a struktúra – amelyet más technológiai cégek, például az Alphabet (Google) is alkalmazott – logikusnak tűnhetett. Ám tekintve, hogy a Meta részvényeinek árfolyama három-negyedével esett az elmúlt évben, és Zuckerberg gyakorlatilag feltette a céget egy dollármilliárdokat felemésztő kísérletre, egy virtuális valóság (a Metaverzum) létrehozására, a befektetők most csörtetik a kardjukat, noha csak önmaguknak tehetnek szemrehányást.

Vajon Musk – vagy a hitelezői, a befektetői – figyelembe veszi ezt a leckét? A Twitternél kialakult helyzet eddig inkább arra utal, hogy minden érintett fél költséges oktatásra fizetett be. Musk a cég munkatársainak felét már lapátra tette, valószínűleg munkajogi törvényeket sértett közben. Most ki kell találnia a módját, hogy a Twittert elég nyereségessé tegye, igazolva a 44 milliárd dolláros vételárat. Nagy kihívás. Bár a Twittert pillanatnyilag általános figyelem övezi, sok fontos hirdető – a platform fő bevételi forrása – már felfüggesztette a reklámkampányát.

Miután visszavonult Moszkvából, Napóleon még több csatát vívott, némelyiket nagy szakértelemmel, de a legyőzhetetlenségébe vetett hit odalett. Mindenki látta, hogy a császár meztelen.

Bill Emmott
A szerző a The Economist korábbi főszerkesztője, a Global Commission for Post-Pandemic Policy társigazgatója

©Project Syndicate